A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-04 / 49. szám

Csak egy percre... LARRY SISNER Végzetes játék Jópár éve már, hogy TÓTH JÁNOS, akinek neve ugyan csak patinásán cseng a hazai magyar néptáncmozgalom berkeiben, szerepet váltott. Mármint any nyiban, hogy most már nem ő szerepel az Ifjú Szívek szólótáncosakent az amfiteátru­mok és kultúrházak színpadain, hanem a Csehszlovák Televízió bratislavai stúdiója ze­nei rovatának főszerkesztő-helyetteseként és különböző zenei műsorok rendezőjeként — ő szerepeltet másokat. — Utad a főszerkesztő-helyettesi posztig ? Az általános iskola befejezése után nyom­dászinas lettem Bratislavában. A tanonciskolá­ban, a tanulás mellett, szívesen énekeltem s gitároztam, mígnem barátaim egyike azt aján­lotta: jelentkezzek az Ifjú Szívek kórusába, ahol annyira megtetszett az éneklés, hogy elhatároztam: megpróbálok bejutni a konzer­vatóriumra. Sikerrel fölvételiztem, és a „konzi" elvégeztével a bratislavai Zeneművészeti Főis­kola énekszakos hallgatója lettem. Tanulmá­nyaim során végig hű maradtam az Ifjú Szívek­hez, bár ekkor már táncosként szerepeltem az együttesben. Közben kapcsolatba kerültem a televízióval is, ahol először asszisztensként, majd segédrendezöként kaptam különböző megbízásokat. A főiskolai diploma meg­szerzése után a besztercebányai színház ope­ratársulatában szerepeltem vendégként, a tényleges katonai szolgálat letöltése után pe­dig a bratislavai televízió zenei osztályának szerkesztő-dramaturgja lettem. Azóta is a TV-ben dolgozom, jelenlegi beosztásomba két évvel ezelőtt kerültem. — Mi a feladatod? — A szerkesztő és a dramaturgok bemutatják nekem terveiket, elképzeléseiket, melyeknek értékelése és felülbírálása, természetesen épí­tő vita kíséretében és a főszerkesztő bevoná­sával, az én kötelességem. Emellett ott vagyok a müsor-feljátszásokon, a tervegyeztető tár­gyalásokon, de rendezek is néhány műsort. — Sokan nehezményezik, hogy a tévé viszony­lag keveset foglalkozik a hazai kulturális élet nemzetiségi vonatkozásaival. Miért? — Csupán a zenei rovat nevében nyilatkozha­tok, de a problémát általános jellegűnek ér­zem: az az igazság, hogy az országos jellegű fesztiválokról, dalversenyekről, az élvonalba tartozó kórusok dalostalálkozóiról csak későn vagy egyáltalában nem szerzünk tudomást. így valóban nehéz kiépíteni az állandó együtt­működés szálait. Jó lenne például, ha a jövő­ben szorosabbá válna a kapcsolat a TV zenei rovata és a CSEMADOK KB Titkársága, illetve népművészeti osztálya között. Igaz, a kívánat­nál szűkösebb, de azért most is együttműkö­dünk, hiszen a közeljövőben a CSMTKÉ-ról szeretnénk egy önálló műsort készíteni, az Ifjú Szívek pedig több programunkban is szerepelt az utóbbi két-három esztendőben. — Te vagy a legilletékesebb arra, hogy megkér­dezzem: milyen zenei műsorokat sugároz majd a bratislavai TV a hónapvégi ünnepek alatt ? — Valamennyi zenei műfaj képviselve lesz: az opera, az operett, a népi muzsika és természe­tesen a könnyűzene is John Stephens zavartan nézett a poharak­ra. A hotelszobában vágni lehetett a füstöt, mint egy vadnyugati kocsmában, hiszen mindketten dohányoztak. — Az asztalon tizenhárom poharat láthat — mondta. — A poharak tele vannak. Az egyikbe belecsöppentettem a mérget. Azt viszont nem vette észre, melyikbe, nem igaz? Van egy javaslatom, barátom. Maga választ egy poharat és iszik belőle. Az első pohár ital után kap tőlem száz dollárt. — Nem azt mondta az imént, hogy az egyik pohárba mérget öntött? — Dehogynem. Az egyikbe. Tizenhárom pohár sorakozik az asztalon. Egyet kiválaszt magának ... iszik ... és kap tőlem száz dollárt. A második pohár után kétszáz dollár üti a markát. A következő alkalommal négy­százat kap stb. Ha veszít, akkor az életét is elvesztette ... és a lelkét. Percek múltak el. Stephens nehezen kap­csolt. Végül felkapta az egyik poharat. Az ital lecsúszott a torkán. — Száz dollárt, nyert, uram — mondta Ő. — Parancsol még eggyel? Mehetünk tovább. Ma este kétszáz dollárt kereshet. Stephens megvakarta az állát. Szinte far­kasszemet nézett a poharakkal. Aztán felka­pott még egyet és ismét ivott. Mohón mond­ta: — Ide azzal a kétszáz dollárral! Ö nyugodtan leszámolta az asztalra a pénzt. — Nem értem. Miért csinálja velem ezt a komédiát? A lelkemet akarja? Megkaphatja. Minek ehhez ez a fura játék? — Megkapom? Az nem olyan biztos. Az én módszeremycsalhatatlan A következő kí­sérletért négyszáz dollárt adok. John Stephens felkacagott és lehunyt szemmel felhajtott még egy pohárkával. Tár­sára nézett. Ö már számolta a pénzt. Mond­ta : — Ezúttal nyolcszáz dollárt seperhet be. Még tíz pohár maradt... a jövőre. — Az ön egészségére — rikkantotta Step­hens és ivott. Már kissé pityókás volt, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Gyorsan lesöpörte az asztalról a pénzt és elégedetten vigyorgott. Lassú, kimért léptekkel elhagyta a szállodát. Tíz nap múlott el. Aztán ismét találkoztak. John Stephens hajnaltájban toppant be a hotelszobába, részeg volt, a szeme csupa vér. — Szegény vagyok, mint a templom ege­re. Ma éjjel elúszott... elúszott — motyogta maga elé és az egyik pohár után nyúlt. — Ez az igazi? — kérdezte. Hangosan felröhögött és ivott. Azonnal megjegyezte; — Ha megiszom a következőt... akkor mennyit kapok, he? Charies Dederichs Los Angeles-i lakos csörgőkígyót gyömöszölt egy Morantz nevű ügyvéd levélszekrényébe. Haragját az váltot­ta ki. hogy Morantz, aki korábban a Dede­richs család közeli barátja volt, és rend­szeresen intézte peres ügyeiket, egy esti whiskyzés után erősen ittas állapotban elő­ször ajánlatot tett a háziasszonynak, majd amikor az nem volt hajlandó beadni a dere­kát, erőszakhoz folyamodott. A szintén igen részeg férj megpróbált ugyan felesége védel­mére kelni, de Morantz betuszkolta a fürdő­szobába, és rázárta az ajtót. A méltóságában és férji mivoltában sértett Dederichs másnap — ki tudja hogyan, — beszerzett egy csörgő­kígyót, úgy gondolva, hogy ily módon nem­csak méltóképpen bosszút állhat, de a lelep­— Háromezer-kétszázat — válaszolta ő. — Még nyolc pohár áll az asztalon. Tehát? — Nyolc pohár. Az egyikben Halál őfelsé­ge­— Úgy van. De magának ördögi szeren­cséje volt... eddig. — Soha életemben nem volt több szeren­csém — mondta Stephens kevélyen. Nem sokat teketóriázott: ivott. — Most még gazdagabb vagyok — súgta diadalittasan. — Egy mozdulat... és három­ezer dollárt kerestem. A pénzt gyorsan eltüntette. Aztán csak bámult az asztalra. Még egy mozdulat — sugallta Ö —, és hatezer meg négyszáz dollárral lesz gazda­gabb. — Mára elég volt — mondta Stephens határozottan. — Talán legközelebb ... — Máris? — kérdezte csodálkozva Ő, mert egy hét elmúltával Stephens ismét bekopogott a szálloda ajtaján. — Máris ... és utoljára. — Utoljára? — Munkát kapok. — Szép. Tehát a kezdet kezdetén tizenhá­rom poharunk volt. Most körülbelül a felénél tartunk. A szerencséje egyszer cserben hagyhatja. Folytatni akarja a játékot? — A szerencse nem kophat el, mint a cipőtalp. — Jól van. Meglátjuk. Stephens ivott... és összeszedte a pénzt. A nagy játékos kinyitotta a vendég előtt az ajtót. — Eljött mégis? — kérdezte barátságo­san, de a mosoly eltűnt az arcáról, amikor észrevette, hogy a jövevény nem érkezett egyedül. — Nem magam miatt jöttem. Elhoztam a lányt. — Nem értem ... — Ehhez magának semmi köze. Ha nincs Blondie, akkor sohasem térek vissza ebbe a lyukba. Tízezer dollárra van szükségem. Az édesanyját kell a szanatóriumba szállítani. Ön nyert, rendben van. Megiszok még egy pohárral. .. Hát baj az, ha velem van a lány? — Ön zavarba hoz ... az ok. Ez a szanató­rium ... hm ... túl emberséges. No ... mindegy. Hat pohár sorakozik az asztalon, mindössze hat. Ön az egy ellen, hogy elveszí­ti a játszmát. Ha nem issza meg a mérget, akkor tizenkétezer és nyolcszáz dollár ván­dorol a zsebébe, fiatalember. — Blondie egészségére! A mama egész­ségére! — Megint itt van? Most kinek az élete forog veszélyben? — kérdezte Ő nyugodtan, de gúnyosan is egyben. lezést is elkerülheti. Terve csaknem bevált: amikor Morantz kinyitotta a postaládát, a kígyó tüstént megmarta. Morantz szerencsé­jére egy éppen arra száguldó rendőrautó észrevette a támolygó férfit, és azonnal kór­házba szállította. Az ügyvéd életét csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg, A nyomozás rövid idő alatt felderítette az elkö­vető személyét. Dederichset egy Los Ange­­les-i bíróság ötévi szabadságvesztésre ítélte, de az enyhítő körülményekre való tekintettel a büntetés végrehajtását próbaidőre felfüg­gesztette. Emellett több ezer dollár bírságot is kiszabott a vádlottra, és kötelezte, hogy térítse meg a sértett orvosi költségeit. MIÉRT KOCKÁS A SKÓT SZOKNYA? Ismereteink szerint kockás ruhát már a bronzkorban hordtak, a kockákkal tarkított kelmének tehát jelentős múltja van. A skót (mik-) -GYILKOSSÁGI KÍSÉRLET CSÖRGŐKÍGYÓVAL — Másról van szó. Meguntam azt a macs­kát, Blondie-t. A közelmúltban azt mondta, hogy munká­ba lép. — Hagyjuk. Mennyi a tét? Igaz is: egy vendéglőben kaptam munkát... a rokonom vezeti. A tét huszonötezer-hatszáz dollár, nem? Stephens remegő ujjakkal a szájához emelte a poharat. — A maga rokonának nem mehet valami jól az a vendéglő. — Az egy vacak lebuj a kikötőben. Ötven­ezer dollárral valamiképpen helyrepofozha­tó ... és nagyobb személyzetet alkalmazha­tunk. — Maradt még négy pohár az asztalon. — Éljen — mondta Stephens és ivott. A küszöbön egy kövér férfi állt. Az orra vörös volt. — Sok idő elmúlott, amióta utoljára talál­koztunk — mondta Ö a világ legte\*mészete­­sebb hangján. — Igen — válaszolta Stephens. — Maga nem sokat változott. A szoba a régi. Nem gondoltam, hogy megtalálom. Ebben a szállodában. — A dolgok néha megváltozhatatlanok. — Maradt még három pohár. Hol is áll­tunk meg? — Ezúttal százkétezer-négyszáz dollár ütné a markát. — Kettő egy ellen — jegyezte meg Step­hens vigyorogva. — Még mindig van egy kis előnyöm. Látom, senki sem nyúlt a poharak­hoz. Talán ezzel folytatnám ... Stephens a zsebébe gyömöszölte a pénzt és sürgősen távozott. Valaki idegesen kopogott az ajtón. Termé­szetesen ismét Stephens állt a küszöbön. Halálsápadtan mondta: — A rendőrség ... a rendőrség a nyo­momban van ... még két pohár. Egy jó ügyvéd segítségével kimászhatok a slamasz­­tikából... vagy átlóghatok Mexikóba. Mohón ivott. Nem történt semmi. — Adja ide a pénzt — mondta gyözelem­­ittasan. — Még nincs késő. Szerencsejáté­kos voltam és győztem. Mexikóban új életet kezdek. Becsületes életet. — Azt ajánlom neked, idd meg az utolsó pohár tartalmát is. Stephens felüvöltött: — Abban van a méreg! A pénzt... Adja ide a pénzemet! — Sohasem mondtam meg neked, hogy a méreg nem hat azonnal? A méregnek se szaga, se íze. A nyolcadik pohárral ittad meg. Azóta a tested és a lelked az enyém. Csak azért maradtál életben, mert adakozó kedvemben találtál mindig. Meg aztán értel­mes is vagyok ... Sokat tettél az ügyért. A Sátán szolgálatában mindenütt elültetted a rossz magvát... köszönöm, barátom. népviselet különféle „tartanjai", azaz kocka­mintái azonban nem öncélúak, hanem egy­­egy nemzetség, más néven nagycsalád vagy klán ismertetőjelei. A család tagjai többnyire tiltakoztak is, ha kockamintájukat idegen, nem a klánhoz tartozó személy viselte. A skótok népviseletének tartozékai: a nálunk szoknyának nevezett kilt, a vállon átvetve viselt, csattal fölerősített pléd, továbbá a lapos szövetsapka, a zubbony, az övön függő szőrmés bőrerszény, és a térdharisnya. A szoknya és a pléd a családi minta szerint kockázott anyagból készült. A kilt eredetileg egyszerű szövetdarab volt, amelyet a test köré csavartak. Még háromszáz éve sincs, hogy szoknya alakúra szabják, de összevarr­va ma sincs; nagy biztosítótűkkel tűzik össze áthajló széleit. A kontinensen a skót kockás szövetek Walter Scott írásai nyomán lettek népszerűek, de voltaképpen az anyai ágon skót származású Viktória angol királynő, majd az angol divatért lelkesedő Eugénia francia császárné hozta őket igazán divatba. 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom