A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-27 / 48. szám
■mvw. NAGY LÁSZLÓ: HA DONG A FOLD Már tudtam én, ha dong a föld: szívemhez anyám közelít, oda emel, hol felkereng tej és akácméz illata, a gyolcs sikongó kapuit sarkig kitárja, mosolyog, s rámszabadítván kútjait a Mindenségben altat el. És képzeletem tudta már: a Csodálatos Anya ő, szivárványkörben ott rezeg örökzöld tölgyfa-koronán, dob-táras acélfegyverek hiába veszik célba őt, mert a golyókat vértelen elnyeli mint a délibáb. Európa, íme itt vagyok, te félelmemnek fókusza, gyönyör és tőr itt számosabb mint a barbárok síkjain, mezítlen itt sikoltozok sípcsontjaid közt, gótika, Le Corbusier, inaim beton-küllőkre csavarod. S láttam később: a dögnehéz zsákot mint pólyát úgy viszi, és csípején forognak el sötét öntöttvas éjszakák, cukorrépából télidőn gyémántos kazlat ő gyalul, ö sétál fehéringesen a mennyköves mezőkön át. Meséből ő a Fehér ló, növendék fia vagyok én, törvényt és könyvet hord elém gyöngy-tűzű állkapcsai közt, s hátára forraszt, úgy röpít az égi kökényfák alatt, hogy a tövisnek hajamat csupán fésülni engedi. De zene zendül, nagy zene, túl alkonyom vérpadjain, az örök halál falait anyám sörénye átveri, s tudom: ha újra dong a föld, szívemhez anyám közelít, s akár ha tengert hallanék: a Mindenség nekem beszél.
