A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-27 / 48. szám

szakos intézkedésekkel terelték a kollektivi­zálás útjára, s az érintettek sorsában ezek súlyos következményekkel jártak. A járási funkcionáriusok irányításával kuláklistákat állítottak össze, a teljesíthetetlen be­szolgáltatás) követelések nyomán számos gazdát elhurcoltak, elítéltek, s így kény­szerítették a szövetkezetbe való belépésre. Az író mindezt főként a nyilvánvalóan apjáról mintázott középparaszti főhős keserű sorsá­ban mutatja be. Ebből következik, hogy a szövetkezetesítés végrehajtói, a járási funk­cionáriusok és helyi megbízottjaik negatív figurák, agresszív jellemek. Szükségszerűen felvetődik a kérdés: való­ban az okozta-e a drámai helyzetet. Hogyan lehetett volna végrehajtani egy forradalmi változást másként, ha a parasztság ennek szükségszerűségét nem érezte, s hagyomá­nyos életformájához ragaszkodott? A kér­dést ilyen szélesebb összefüggésben Duba nem veti fel, úgy mutatja be, mint az erősza­kos járási vezetők és a hagyományos életfor­májukhoz ragaszkodó, becsületes gazdák konfliktusát. Látszólag így is volt, de József Attilát idézve az igazság mélyebben van a valóságnál: a nagyüzemi gazdálkodás feltét­lenül előrehaladást jelent a paraszti kis­üzemekkel szemben, mint ahogy az később Füzesnyéken is beigazolódott. A forradalmi — változások ilyen helyzeteiről legalább a volt spanyol harcos, az Atya, elmélkedéseiben kellene az írónak szólnia. Ő azonban szintén válságba kerül, alkoholban keres menekü­lést, s még a pártba sem hajlandó újból belépni. így a regényes ábrázolás megmarad a tények szintjén. Duba nem is tesz kísérletet a bölcseleti igazság keresésére. Erre való­színűleg a valtomásos, erkölcsi szempont készteti: Nagybenét és társait igazságtalanul bántalmazzák, s ö lényegében az ő védőjük, ezért a második fél szempontját nem is vizsgálja, nem keres számára enyhítő körül­ményt. De a későbbi tények szintjén helyreáll az erkölcsi egyensúly, a parasztok meg­nyugszanak sorsukban, s Nagybene fia, a másik főhős, neves emberré válik. Az is érezhető, hogy a fiatalok idővel már egy jobb, erkölcsösebb társadalommal forrnak egybe, de filozófiai szempontból szinte ért­JEAN- BAPTISTE De hát ki is volt ez a Jean-Baptiste Lully? Szép franciásan csengő neve megtévesztheti az embert: Firenzében, olasz szülök gyerme­keként látta meg a napvilágot 1632. novem­ber 28-án. Tizennégy éves korában került Párizsba, s élete végéig „kerékbe törte" a francia nyelvet. Franciaországi pályafutását afféle kisinasként kezdte, s a zenéhez csak annyit értett, mint amennyit odahaza gitár­pengetés közben elsajátított. Párizsban ked­vet kapott a hegedüléshez, erre egy gróf felfigyelt és taníttatni kezdte, s a kis olaszból viszonylag rövid idő alatt egészen kiváló hegedűs lett. Csak természetes, hogy ezek után már elege lett a kuktáskodásból (ráadá­sul valami csínytevése miatt amúgy is men­nie kellett), s minden igyekezetével azon volt, hogy a királyi udvarban zenészként működ­hessen. Ezt sikerült is elérnie, sőt húszéves korában XIV. Lajos már őt teszi meg a „grande bande" — a 24 hegedűst számláló királyi zenekar — vezetőjévé, s ettől kezdve zenei karrierje rohamosan felfelé ívelt. hetetlen, hogyan válhatott jóvá ilyen erkölcs­telen, erőszakos világ. Mindez azt jelenti, hogy az író a legtöbb­ször azonosul a középparaszti főhős állás­pontjával: a változásokat fentről irányítják, nem az ő akaratával egyezők, de bizonyos belenyugvással elszenvedi azokat. A mű vé­gén feldereng tudatunkban, hogy a kivezető út valójában sokkal jobb annál, mint amilyennek korábban vélték. így Duba állás­pontjának megvan a népi realista tartalma, s ez egyúttal érzelmi-erkölcsi azonosulás is egy nemrég letűnt paraszti mentalitással. Duba szociográfiai írásaiból is meglátszik ez az apákkal való együttérzés, s ez előttünk is szimpatikusabb jelenség, mint egyes ifjú író­lázadóknak az apákat ócsárló meg­nyilvánulásai. Az is valószínű, hogy az igaz­ságtalanul bántott apa utólagos védelmének szándéka váltja ki az íróból ezt az erkölcsi álláspontot, amelynek ilyen szubjektív árnya­lata látható más, hasonló témájú elbeszélő műveiben is. Elméletileg általánosítva ez azt mutatja, hogy írónk elsősorban nemcsak re­gényt akar írni, hanem elbeszélni, belülről ábrázolni a paraszti sorsokat, szenvedéseket. Ezzel mintegy feloldja a megpró­báltatásokból származó lelki görcsöket. A részleteket alaposan kidolgozó, lelki folya­matokat mélyen átérzö írói ábrázolás egyút­tal azt is igazolja, hogy az adott korszak valóban ellentétekkel terhes, s a szlovákiai mezőgazdaság átalakítását erős kézzel, fe­lülről irányították. A puszta tények bemuta­tása meggyőz arról is, hogy a közös munká­ban fokozatosan megbékéltek a más nemze­tiségű betelepültekkel, udvarolgattak lá­nyaiknak, vegyes házasságok keletkeztek, s a súlyos problémákon győzedelmeskedett valami természetes józanság. A mű középparaszti főhősétől eltérően lényegesen derűsebb színezetű fiának, Pé­ternek a jellemábrázolása, s nagyrészt ha­sonló a többi fiatal (az előző regényben még csak kamaszgyerek) sorsának alakulása is. Az újabb, derűsebb fejlemények részletes bemutatásával ellensúlyozza az író az előző részletek pesszimizmust sugalló hangulatát, de ezt nem számításból, célzatosan teszi, hanem a tények, a'valóság hiteles és részle­tekbe menő ábrázolásával. Duba módszere szinte kínosan kerüli a prekoncepciót, s azt a benyomást kelti, hogy csak a valóságot, a nyilvánvalóan megtörtént eseményeket és tényeket mutatja be, minden magyarázat, hozzátoldás nélkül. Ez a módszer — a meg­rázó tények értékelését az olvasóra bízni — Lengyel Józsefére emlékeztet, egy másik módszere, a munkafolyamatok (pl. a favágás, házi munkák, sírásás) részletező leírása pe­dig Veres Péterére ... Itt kell megemlítenünk azt is, hogy Veres Pétertől és az író előző regényének, az ívnak a csukáknak naturalista részletábrázolásaitól eltérően ez a regény tömörebb, a legtöbb részletezésnek határo­zott funkciója van. így is szokatlanul terjedel­mes, de összefügg az írónak nagyregényt alkotó koncepciójával; teljességében akarja bemutatni az adott időszakot, embereket és körülményeket. Kétségkívül ebben a regényben sikerült Dubának legjobban bemutatnia Füzesnyék lakóinak (s ezen túl a szlovákiai magyar nemzetiségnek) a sorsát. A részletek hiteles­ségében csak egy lényegtelen epizóddal kapcsolatban látunk tévedést. „Körtefejü" barátját még az előző regény végén áttelepí­tik Magyarországra, s később, a szigorú határzáron átszökve, elmondja az áttelepü­lők élményeit. Az író, aki láthatóan egyeztet­te az eseményeket a történelmi tényekkel, itt olyan élményeket ad hősünk szájába, ame­lyekben már nem lehetett része. Pl. a rendkí­vül zilált magyarországi viszonyokat billió pengős bankók, a legsúlyosabb gazdasági körülmények jellemzik; a vasútállomáson a Jugoszláviából kiüldözött „székelyekkel" ta­lálkoznak stb. Ez azért anakronizmus, mert mindez még az áttelepülések előtti Magyar­­országra volt jellemző; 1947 nyarán már a nagyon is becses forint volt forgalomban, s a moldvai csángók egy része szintén még a szlovákiai magyarok megérkezése előtt bete­lepült (a néhány évi jugoszláviai intermezzo után) a baranyai vegyes nemzetiségű vidék­re. Ezekről a tényekről Körtefejű csak utótag, az előző lakóktól értesülhetett. Nem krónikás módszerrel, hanem belülről, az ember sorsából kiindulva mutatja be Duba az új nemzetiségi értelmiség problé­máit is. Nagybene fia újsághirdetésből érte­sül arról, hogy tanítói tanfolyamra jelentkez­het, s hat hetes képzés után ö lesz a falunak a felszabadulás utáni első magyar tanítója. De a helyi nemzeti bizottság titkára tojás­begyűjtésre is felhasználja, majd főiskolára való jelentkezését is kihasználják arra, hogy nyomást gyakoroljanak a vonakodó gazdára, aki Péter fia érdekében mindenre hajlandó. Amint mér fent említettük az apának és az íróról mintázott fiúnak a kölcsönös vonzalma és erkölcsi azonosulása a mű minden részle­tében megnyilvánul. A regény szerelmi epizódjai népi-realista jellegűek; a parasztfiúk többsége szemér­mes, az udvarlást nem váltja egykönnyen nemi kapcsolattá, de a régebben szegény­sorsú betelepültek s az ottmaradt gazdák gyermekei közt ez a vonzalom teremti meg az első kapcsolatokat. Duba hitelesen mu­tatja be azt is, hogy a vegyes lakosságúvá vált községben, az együttélés folyamán ter­mészetesen oldódtak fel a nemzeti előítéle­tek. A rosszul induló szövetkezeti gazdálko­dásban pedig az jelentett fordulatot, amikor néhány év után a járásiak új irányelvet hir­dettek; a szövetkezet irányításába bevonták a jó tapasztalatokkal rendelkező gazdákat s ezután fokozatosan feloldódott azok ellen­szenve is. Az ilyen fordulatokat, átalakuláso­kat az író sosem deklaratívan hangoztatja, csupán az események természetes folyama­tában mutatja meg. Ugyanakkor (bizonyára a valósághoz ragaszkodva) számos kérdést nyitva is hagy: a régi spanyol frontharcos elfogadja a kitüntetést, de már nem lép be újra a pártba, a nagymama továbbra is rosszindulatú gazdasszony marad, s a gaz­dák többsége továbbra is passzív szereplő az eseményekben. Szinte szimbolikus, hogy ez a két évtizednyi korszakot felölelő regény­történet a gazda, Nagybene halálának és a fővárosi, értelmiségi posztra került fia nosz­talgiájának bemutatásával zárul. Aztán (ez is szimbolikusnak látszik) Nagybene Péter au­tóval száguld el szülőfalujából, melynek régi, eredeti képe csak benne ól: „A gépkocsi rohanva teperte maga alá az utat, s szembe­jöttek vele árnyékként az évek és az embe­rek: Pereszlényi Albert és Lenke a messze­ségből, Atya Bakai Jóska és Kalmi, apja szekéren és Konárek Juro keményen, feke­tén. Magát is köztük látta kamaszként, jöttek szembe vele az úton és kitértek neki. Amikor mögéje kerültek, már csak a visszapillantó tükörben figyelhette, ahogy a falu felé tarta­nak. Aztán felért a dombra, s ahogy a másik oldalán lefelé ereszkedett, eltűntek tekintete elöl, és már csak a dombtetőt látta a tükör­ben, ahogy az éggel érintkezik." Az Örvénylő idő szerves folytatása az ívnak a csukák c. regénynek: a színhely és a szereplők többsége azonos. Mégis lényege­sen jobbnak tartjuk az előzőnél, mert annak kamaszhősei részben még kívül élnek a fel­nőttek világán, s így sorsuk kevésbé tipikus az egész társadalom szempontjából. A szlo­vákiai magyar irodalomban oly sokáig ural­kodó sematikus társaaalomszemléletet Duba teljesen mellőzi, a regénynek nemcsak főhőse egy középparaszt, hanem aspektusá­ban is benne van a jogtalanul bántott „jó gazda" apológiája. CSANDA SÁNDOR LULLY Kortársai szerint igen kiváló hegedűjáté­kossá képezte magát még külföldön is csak keresve lehetett találni vele egyenrangú ké­pességű hegedűst. A Lully irányította zene­kar és a később létrehozott „kamaraegyüt­tes" Európa legjobban képzett (és kézben tartott) együttese volt, de hamarosan alkal­ma nyílott ró, hogy az operatársulat és a balettkar vezetőjeként is tanújelét adja rend­kívüli szervezői tehetségének. Lully nem tűr­te a fegyelmetlenséget, azonnal menesztette a vétkest, s még az operatársulat ünnepelt csillagai sem mertek vele ellenkezni. (Alig száz évvel később a jó öreg Gluck már egészen más viszonyokat talált Párizs­ban ...) Az udvari zenei élet irányítójának lenni Lully számára egyet jelentett azzal, hogy az egész ország zenei életét is ő irányítja. Hatal­ma és a király kegye folytán módjában állt minden zenei jellegű kérdésben döntenie, s ö ezzel a jogával teljes mértékben élt is. Az ö tudta és beleegyezése nélkül senki más nem vihetett színre operát, de még egy kis pász­torjátékot sem. Nem éppen becsületes esz­közökkel kibuktatta legnagyobb vetélytársa­­it, Perrin-t és Cambert-t azokról a posztok­ról, ahonnan addig a „francia opera megte­remtését" irányíthatták. Ez a pontos kifeje­zés, valóban a francia opera megteremtésé­ről volt szó, hiszen addig csak az eredeti mintát, az olasz operát másotgatták több­kevesebb sikerrel. Lully zeneszerzői ambíció­inak kibontakoztatására kiváló terepet kínált az opera, de komponistaként sem szívelhet­te a vetélytársakat, ezért megszerezte magá­nak — nem kevés huzavona, pereskedés árán — a jogot, hogy egyedül rendelkezzék operatársulattal, s a vetélytársak kénytelenek voltak meghátrálni, énekeseiket és zenésze­iket szélnek ereszteni. 1672-ben nyitották meg Lully új színházát ahol természetesen az ő műveit adják elő. Egész sor kiváló író — többek között Moliére is — készít számára szövegkönyvet, de legszívesebben Quina­­ult-lal dolgoztat. Lully-vel együttműködni, bármennyire is megtisztelő volt, hálás fela­datnak egyáltalán nem mondhatjuk. Minden munkatársát — az énekeseket, a táncosokat. a titkárait és a szövegkönyvírókat egyaránt — a lehető legnagyobb mértékben kiszipo­lyozta, s az utókor előtt mindezért csak az meríti fel, hogy olasz származása dacára neki sikerült megteremtenie az izig-vérig francia operát. Új zenei elemeket illesztett az opera szövetébe, hogy életszerűbbé tegye azt, s a drámai hatások fokozása kedvéért a balettot is az opera szerves tartozékává tette. Operá­inak témáját rendszerint az antik mondavi­lágból merítette, de ebben nincs semmi különleges, hiszen mások is ezt csinálták. Halála — ha lehetséges egyáltalán ilyesmi — egy vérbeli muzsikushoz volt méltó: egyik műve dirigálása közben a hosszú karmesteri bottal megsebesítette a lábaujját, amely elüszkösödött és megmérgezte a vérét. 1687. március 22-én halt meg. Sírfeliratán egyebek között ez olvasható: „Isten, aki századának minden emberét fe­lülmúló zenei tehetséggel ruházta fel, jutal­mul amaz utánozhatatlan énekekért, ame­lyeket dicséretére szerzett, igazán kereszté­nyi türelemmel ajándékozta meg annak a betegségnek keserves fájdalmaiban, amely­be belehalt..." — lacza— 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom