A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-13 / 46. szám
8. AGYAGTÁBLÁK ÜZENETE Egy kalandos életű angol fiatalember (apja francia, anyja spanyol), Austen Henra Layard (1817—1894) volt az első európai, aki beléphetett egy hajdani asszír uralkodó — Aššurbanipal (ur. i. e. 669—630) — többezer agyagtáblát őrző könyvtárába. Történt pedig mindez 1851 tavaszán az egykori Ninive romjainak feltárása során, mintegy záróakkordjaként Layard ásatásainak, hiszen az ügynökből lett régész néhány nap múlva végleg búcsút intett dicső tettei színhelyének és nem tért ide vissza soha többé. Talán sejtette a számtalan agyagtábla jelentőségét, mégis arra volt a leginkább büszke, hogy szépséges szobrokat és monumentális paloták romjait sikerült feltárnia; az ékírásos szövegekkel még vagy tizenöt évig úgy sem tudtak mit kezdeni, ezért a nevezetes könyvtár csak két évtized múltán került a tudományos világ érdeklődésének középpontjába. 1872. december 3-án a londoni Bibliai Régészeti Társaság (Societi of Biblical Archaelogy) falai között egy sokáig emlékezetes előadásra került sor. Egy 32 esztendős fiatalember arról beszélt az egybegyűlteknek, hogy az Aššurbanipal könyvtárából származó ékírásos agyagtáblákat olvasgatva egy vizözönröl szóló leírásra bukkant, s ez a történet minden bizonnyal régebben keletkezett mint a bibliai vizözön-legenda. A jelenlevők közül nem sokan ismerték a halkszavú előadót, ráadásul a neve is olyan mindennapos volt; George Smithnek hívták; szinte véletlenül lett asszirológus, eredetileg rézmetszőként dolgozott a pénzverdében. Amikor 1860- ban Rawlinson javaslatára végre hozzáláttak a ninivei agyagtáblák feldolgozásához, George Smith is felajánlotta segítségét; jóllehet az ékírást akkor még nem tudta olvasni, de mint rézmetsző jól meg tudta különböztetni az egyes írnokok „kézírását", s ennek különösen a megrongálódott táblák összeillesztésénél látták nagy hasznát. Smith ennyivel nem érte be, kíváncsi volt a szövegek tartalmára is, s csakhamar olyan folyékonyan olvasta az ékírást, mint a legkiválóbb asszirológusok. így találta meg Gilgameš történetét is, benne a vizözön-mondát. Azt is megállapította, hogy ez a fejezet hiányos, de a kiegészítő részt tartalmazó agyagtáblára nem sikerült rábukkannia a British Museumban. Egy londoni napilap, a Daily Telegraph felajánlott 1000 fontot arra a célra, hogy valaki utazzon el Ninivébe, keresse meg a hiányzó táblatőredéket. George Smith kapta természetesen a megbízatást, s öt nappal azután, hogy a helyszínre érkezett, már a kezében is tartotta azt, amit keresett. A lelettel azonnal visszautazott Londonba, ahol ismét nagy sikert aratott. Néhány hónap múlva újra Ninivébe ment, s rábukkant a Gilgameš-eposz további részeire. 1876-ban könyvet irt a babiloni teremtésmondákról, s ebben közreadott néhány mítoszt is a saját fordításában. Nem sokkal ezután harmadszor is ellátogatott Babilon földjére, ahonnan azonban már sohasem tért haza: egy súlyos fertőző betegség végzett vele 1876. augusztus 19-én. A Gilgameš-eposz volt az első akkád szépirodalmi mű, amelyről az európai közvélemény részletesebben is halthatott-olvashatott. Talán ezzel is magyarázható, hogy ez a szépséges kolteméný a legismertebb valamennyi akkád-babiloni szépirodalmi alkotás közül. A világ számtalan nyelvére lefordították már (magyarul Rákos Sándor tolmácsolta), s többen benne látják a később keletkezett ókori történetek (pl. Biblia, Odüsszeia stb.) ősmodelljét, illetve ihletőjót. Vitathatatlanul kimutathatók bizonyos motívumazonosságok ezekben a müvekben, de természetesen szó sincs plágiumról, hiszen nem valószínű, hogy például Homérosz olvasta volna Gilgameš vándorlásának történetét. Ezek az eposzok és legendák feltehetően szájhagyomány útján terjedtek keletről nyugatra, s közben lépten-nyomon módosultak-kiegészültek, átalakultak. Gilgameš története újasszir nyelven maradt ránk a legteljesebb formájában (ahogy Aššurbanipal írnokai Ninivében feljegyezték), de Gilgameš eredetileg sumér hős volt, s története is a suméroktól származik. Enlil isten níppuri templomának könyvtárából előkerült a Gilgameš-eposz legősibb változata is, amely hat önálló részre tagolódik: ebből alakult ki idővel az egységesnek mondható, tizenkét énekből álló kanonizált változat. Az eposzt már az ókorban is több nyelvre lefordították. Chattušašban, a hettita birodalom egykori fővárosában találtak egy agyagtáblát, amelyen a Gilgameš-eposz első öt énekének hettita nyelvű fordítása olvasható. Hurrita nyelvű fordítását is meglelték, de akkád és asszír nyelvű változatai is elterjedtek az egész Közel-Keleten. A történet lényegében azt meséli el, hogyan szerette volna megszerezni a halhatatlanság képességét a nyugtalan lelkű Gilgameš. Útközben csodálatos dolgok esnek meg vele, számtalanszor meg kell verekednie, Utanapištim személyében igaz barátra lel. de végül eredménytelenül, sorsába beletörődve kell hazatérnie Uruk városába. A Gilgameš-eposz terjedelmét tekintve is a legtekintélyesebb ékírásos szövegemlék, a többi eposz rövidebb, illetve csak töredékek ismeretesek belőlük. A sumér-akkád mitológiából természetesen nem hiányozhattak a különböző teremtés-történetek és eredetmondák (legismertebb ezek közül az Enúma eliš kezdetű), mint ahogy több mű és töredék is bepillantást enged a mezopotámiai istenségek világába, ábrázolja jó és rossz cselekedeteiket, torzsalkodásaikat, röviden: mindazt, amit a mezopotámiai emberek hittek és elképzeltek róluk. (A hét gonosz szellem; Ištár pokolra száll; Az isteni viharmadár, Zú; Nergál és Ereškigál stb.) A fő irodalmi műfajnak tekinthető eposz mellett látszólag háttérbe szorultak a rövidebb lírai alkotások, de ezek is szép számban előkerültek, s kivált az intelmeket és filozófikus mélységű gondolatokat tartalmazó költemények lehettek a maguk idejében közkedveltek. Ma már nehéz lenne képet alkotni arról, a lakosságnak hány százaléka tudott ími-olvasni Mezopotámiában. Mindenesetre tény, hogy a sokezer agyagtáblát tartalmazó könyvtárakban katalógusokat vezettek az írnokok, s a rendre módfelett ügyeltek. Több olyan tábla is előkerült, amelynek szövege elővigyázatosságra és óvatos bánásmódra inti az agyagtábla használóját; az intelem rendszerint fenyegetéssel zárul: ez vagy az az isten súlyosan büntesse meg azt, aki esetleg el akarja lopni a táblát a könyvtárból. A katalógusokban általában témák szerint csoportosították a műveket. íme, ízelítőül egy szerelmes verseket felsoroló katalógus részlete; akár költeménynek is beillene: Buja pásztor, utánad kiáltozom Úgy, pásztorom, tépj csak be a szerelem házába Örülj, vigadj, szerelmes kicsi párom Álom, hagyj el, szeretőm öle nagyobb feledést ád Félelmetes az istenek között Fölragyogsz, mint a hajnal csillaga Kitárom karom, ragadj el magaddal A vágyódó után vágyakozom A napon, melyen átkarolt Mikor uram ? — Osonj be máris! Melledhez búvok, úgy ölellek Hírt kapván tőled, ujjongott a szívem Naplementekor kelsz föl és világítsz Nippuri nőcském, bájos kis lotyó stb. (Rákos Sándor fordítása) A rövidebb műalkotások sorában fontos helyet foglaltak el a siralmas énekek, panaszok, varázsmondókák, rossz szellemeket elűző rigmusok, himnuszok is. A szépirodalmi alkotások mellett azonban legalább olyan jelentősek a más jellegű írásbeli emlékek. Az uralkodók például előszeretettel levelezgettek egymással és küldönceikkel; ezekből a „levelekből" igen sok fontos adat maradt az utókorra, amely nem lehet eléggé hálás ezeknek a derék, bőbeszédű írástudóknak, akik szinte minden valamire való eseményt, észrevételt följegyeztek. Hivatásos középkori krónikaíróknak is becsületére válna ez az alaposság. Egy-egy levél nyomán elénk tárul a birodalom gazdasági és politikai helyzete; megtudhatjuk, hol dühöngött valamilyen járvány éppen, kik háborúztak egymással, milyen volt az azévi termés, megáradtak-e a folyók stb. Külön tanulmányt érdemelne a levelek stílusának elemzése, s általában a szövegek formai megoldása. A kis méretű agyagtábla egyfajta fegyelemre kényszerítette az írnokot; takarékoskodnia kellett a hellyel, ezért jól meg kellett fontolnia, mit és hogyan ír le. Az irodalomtudósok a szépirodalmi művek elemzésekor is kimutatták a tábla méreteinek formameghatározó szerepét. A szövegemlékek között jócskán akadnak különböző előírás- és törvénygyűjtemények, ezek alapján plasztikus képet alkothatunk magunknak az akkori jogrendszerről és törvénykezésről. Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy az i. e. 1792—1750 között uralkodott Hammurapi volt az első törvénykönyv megalkotója. Az a diorit-oszlop, amelyre babiloni nyelven rávésték (Hammurapi több mint 300 törvényét (megtoldva egy terjedelmes elő- és utószóval és különböző átkokkal) ma a párizsi Louvre-ban látható. 1947-ben aztán megtalálták Lipit-lštar fi. e. 1934—1924) agyagtáblára írt törvénygyűjteményét, amely szintén a teljesség igényével készült. A sumér nyelvű szöveg feltehetően másolat, hiszen a szövegben utalás történik egy kőoszlopra, amelyre az eredeti szöveget bevésték. Ezek a törvénykönyvek meglepő józanságról és felvilágosultságról tesznek tanúbizonyságot, noha vitathatatlanul magukon hordozzák a kor stílusjegyeit is. Hogy a valóságban betartották-e a törvény utasításait és előírásait, azt csupán találgathatjuk; valószínűleg nem tudtak maradéktalanul érvényt szerezni nekik, amit a seregnyi belviszály és villongás is igazolni látszik. Mai ismereteink alapján az i. e. 2350 táján uralkodott lagaši királyt, Urukaginát tekinthetjük az első mezopotámiai törvényhozónak, aki — a sors iróniájaként — törvénytelenül szerzett hatalmát kívánta „igazságos" törvényeivel megszilárdítani. A jogrendszernek természetesen nemcsak a törvénykönyvek, hanem a különböző szerződések is hű tükörképei. Megszámlálhatatlan mennyiségű szerződés maradt ránk, sokat közülük „agyagboritékba" csomagoltak. (A megszárított vagy kiégetett agyagtáblát agyagréteggel vonták be, erre újból ráírták a szerződés szövegét, majd kiszárították, így akarták elejét venni a hamisításoknak.) A tudományos jellegű írásos emlékek közül elsősorban a matematikai és csillagászati témájú feljegyzések jelentősek, az orvostudományt mindenekelőtt a különböző receptek és varázsigékkel tarkított utasítások képviselik. Az ímokiskolákban nagy hasznát vették a különböző szótáraknak és enciklopédiáknak. (Összegyűjtötték például egy-egy foglalkozás szakkifejezéseit, de készítettek szinonima-szótárakat és növényjegyzékeket is; ezek az utókor számára is felbecsülhetetlen értékűek, akár csak a sumér-akkád szótárak, vagy a csillagnevek listája.) LACZA TIHAMÉR Kép: Aššurbanipal (London, British Museum) 18
