A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-13 / 46. szám
Innen-onnan „Egy fintor és Las Vegasba utazhat!" — hirdeti évről évre a népszerű amerikai fo-Hallottukolvastukláttuk Németh Gyula Az intézmény munkatársai tollából származó írások sorát az előzményeket, ill. a megalakulás körülményeit taglaló- és az évszázados fejlődést általánosságban áttekintő tanulmány nyitja. Ezután az egyes osztályok (régészeti, történeti, néprajzi, levéltári stb.) kutatói számolnak be szakterületük fejlődéséről, gyűjteményük gyarapodásáról. Az első igazgató, Fábry János munkásságát terjedelmes tanulmány méltatja. Liszka József Az Új Tükör Vojtech Kondrót műfordítói munkásságáról Rendszeresen visszatérő rovatban — „Irodalmunk külföldi barátai" címen — mutatja be már hosszú ideje az Új Tükör kulturális hetilap azokat a más országbeli irodalmárokat, akik műfordítói, vagy más jellegű munkásságuk révén jelentősen járultak (és járulnak) hozzá a magyar irodalom külföldön való •tolmácsolásához, terjesztéséhez és népszerűsítéséhez. A neves külföldi irodalmárok sorában örömmel fedeztük fel az egyik júliusi számban Milan Navrátil cseh műfordítót, a közelmúltban pedig — a csehszlovákiai magyar irodalmi berkekben és irodalmi közvéleményben már jól ismert — Vojtech Kondrót szlovák költőt és műfordítót, akinek a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a magyar szépirodalom szlovák nyelvű tolmácsolásáért és a két ország kulturális kapcsolatainak ápolásáért a közelmúltban a Munka Érdemrend ezüst fokozatát adományozta. (A kitüntetettek között találjuk a már említett Milan Navrátilt is.) Kondróttal Körtvélyessy Klára készítette azt az interjút, melyet a hetilap 39. számában olvashattunk. Az interjú jóvoltából most már a magyarországi olvasók széles tábora is megismerkedhetett a szimpatikus szlovák irodalmárral, aki második anyanyelvének vallja a magyart, s aki — mint mondja — csak úgy „a maga gyönyörűségére", Petőfit és magyar nyelvű cigány verseket fordított elsőként. Később aztán — már nagyon is tudatosan — Kassákot, Illyést, Babitsot, Weörest, Nagy Lászlót fordít, majd pedig fölfedezi a vele egykorú költőket: Veress Miklóst, Döbrentei Koméit, Utassy Józsefet, Kiss Benedeket, Szepesi Attilát, akiket a magához legközelebb állóknak érez. S természetesen a szlovákiai magyar költőket is fordítja, hiszen első komolyabb alkotása a szlovákiai magyar költők antológiája volt, amely „Most cez Dunaj" (Híd a Dunán) címen jelent meg. 1977-ben jelenik meg „Ťažká zem" (Nehéz föld) című Hlyés forditáskötete, tavaly pedig a szlovákiai magyar költők újabb antológiája „Mužný vek" (Férfikor) címen. Ebben az évben a fiatal magyar költőket bemutató „Doporučené dopisy" (Ajánlott küldemények) című kötetét vehették kézbe az olvasók. Az interjú további részében Kondrót szól a műfordítói munka szépségeiről, örömeiről, nehézségeiről, s megtudjuk azt is, hogy jelenleg egy Nagy László-köteten dolgozik, és hogy tervei között szerepel Juhász Gyula szakolcai (Skalica) motívumokat tartalmazó verseinek fordítása, melyek az Európa kiadó gondozásában jelennének meg egy kétnyelvű kötetben. .V;' A felső képen látható a kijevi állatkert új nagymacska-háza. Az építők úgy alakították ki az egész együttest, hogy az maximálisan megfeleljen a korszerű vadállattartás minden igényének. Az épülethez hátul a jobb oldalon, nagyobb mezöséghez csatlakozó kifutó található, ahol a tigrisek, oroszlánok, párducok, gepárdok úgy élhetnek, mint egy rezervátumban, majdnem szabadon. Ez látható a második ké-Képünk még a nyarat idézi, címe: csendes pihenő. Tarkovszkij: Andrej Rubljov „Lovasok lökdösődnek, a fülledt, zsúfolt sokadalomban görbe szablyák villannak, tatár nyilaktól tüskés hercegi zászlók hajolnak földig. Gyolcsingek, feketék a vértől, nyilsebezte, borotvált fejek, hadiszekercék szabdalta pajzsok, hanyatt fekve vergődő, felszakított bendejű ló. Por, üvöltés, halál". Jó tíz esztendeje a Gondolat kiadó is közzétette a Tarkovszkij-remekmű forgatókönyvét (Koncsalovszkij és a rendező közös munkáját), „Az ikonfestő" címmel, így a nézőnek módjában áll végigelemezni forgatókönyv és elkészült film metamorfózisát. A szovjet filmművészet aranykora, köztudott, a huszas években volt. Eizenstein Patyomkin páncélosa, Pudovkin „Anyá"-ja és Dovzsenko „Föld"-je a világ tizenkét legjobb filmje között szerepel. Az aranykort, sajnos, csak sokára követte újabb nagy korszak s egy-egy szabályt erősítő kivétel (Donszkoj Gorkij-trilógiája, a Szállnak a darvak s Csuhraj filmjei) ellenére a szovjet film csak Tarkovszkij Andrej Rubljovával szerezte vissza rangos helyét a világ filmművészetében. A budapesti televízió Tarkovszkij-sorozatában most újra látott film mindenkit meggyőzhetett arról hogy a hajdani, másfél évtizeddel ezelőtti lelkesedés, amely e filmet fogadta, megalapozott volt. A Rubljov-film valóban remekmű. Összemérhető mind a hajdani szovjet filmekkel, mind a hatvanas évek nagy filmremekeivel, Bergman, Fellini, Buňuel, Jancsó, filmjeivel. Miért? „Az Andrej Rubljov nem beszámoló a XV. századi szerzetesfestő életéről — olvashatjuk a filmről Nemes Károly írását A filmművészet fejlődése című kötetben —, hanem kifejezetten az aktualitásra utal. Rubljov kereste a lehetőséget művészete érvényesítésére, erre ihlette a nép életéből szerzett számtalan élménye is. Csalódik azonban a népben, amikor látja, hogy a két nagyherceg oldalán testvér testvér ellen harcolt, sőt a tatárokat is felhasználta a harchoz — méghozzá kegyetlen, rablással, gyilkolással járó harchoz". Por, üvöltés, halál — idéztük a forgatókönyv elejéről s a Tarkovszkij-film valóban nem öncélú tetszelgés az orosz (és az egyetemes) történelem legvéresebb korszakának, a tatárok-dúlta XV. század vérgőzös, ha úgy tetszik szadista (tehát divatos) életképeiben. Ahogy Nemes írja: „A történelmi jellegű téma segített az egyes részek egyértelmű jelentésével nagy drámai erővel tudatosítani: semmilyen képességnek, elhivatottságnak, tettnek nincs értelme a közösségen kívül". Aligha lehet célunk elemezni ezt a monumentális két részes vállalkozást, hisz erre másfél évtized jónéhány könyve, Tarkovszkijról írott tanulmányok sora sem tudott megbirkózni. Itt csak az ámulat zászlaját hajthatjuk meg az alkotók előtt. (cselényi) KIÁLLÍTÁS Fotószalon 82 Kétévenként szokták megrendezni ezt a nemzetközi kiállítást, melynek védnöke a Vítkovice! Klement Gottwald Vasmű. Az idei sorrendben a kilencedik volt: húsz ország 744 fotósa 4917 felvétellel nevezett be. A válogatás után a kiállításon 235 fotót mutattak be, köztük negyven színeset is. A kiállítás védnöke gazdagon illusztrált ötnyelvű katalógust is megjelentetett. A legtöbb fotónak az ember volt a központi szereplője. A fö díjat Gisbert Bauer (NSZK) nyerte el „Hűtőtorony" című sorozatával. Négy külön díjat is kiadtak, amit Harald Leppikson (Szovjetunió), Paul Chaparro (NSZK), Vojtéch Bartek (Csehszlovákia) és a „Murmanszk" fotóklub kapott meg. Pályadijat a három témakörben (Az ember munkahelyén és otthonában; Portrék; Egyéb) szovjet, csehszlovák, jugoszláv, belga, argentin, osztrák, nyugatnémet és svájci fotós kapott. A portré kategóriában nem adták ki az első díjat, viszont négy fotóst egyenrangúnak minősített a zsűri, (a hazai Petr Bergert, a belga Georges Blomot, a szovjet Viktor Konovovot és az argentin Pedro Luis Raotát), ami jelzi: hiányoztak a bátrabban kísérletezők, az új formai megoldások után kutatók. Egyébként a külön díjjal jutalmazottak felvételei is azt bizonyították, hogy az idei Fotószalon újat, érdekeset, művészileg értékeset leginkább a riportképek kategóriájában mutatott az érdeklődőknek. Hazánkat 30 fotós képviselte a kiállításon, közülük négyen díjat is nyertek. Szlovákiából is beneveztek néhányan, de csak Karol Benický egyik felvétele került kiállításra. A Magyar Népköztársaságot 7 fotós képviselte, közülük Mizerák István és Blinozinger Béla egy-egy fotója a katalógusban is szerepelt. Az öttagú, nemzetközi zsűri elnöke Ludovík Baran kandidátus, a FAMU tanára volt, aki úgy vélekedett, hogy bár Szlovákiából is beneveztek néhányan, de az adott lehetőséghez képest kevesen. Egyetérthetünk véleményével, mert mi, akik láttuk a kiállítást, bizonyíthatjuk: ha a szlovákiai fotósok élnek az adott lehetőséggel, felvételeik ott szerepeltek volna a kiállításon, főleg a riportképek kategóriájában, hiszen az itthoni, szlovákiai kiállításokon bemutatott felvételeik jogosan kaptak volna helyet. Még talán díjat is. Hajdú András FOLYÓIRAT A Gömörí Múzeum száz esztendeje Belegondolt-e már valaki mélyebben, hogy mi minden gazdagíthatná még az igencsak foghíjas önismeretünket?! No, ne ijedjenek meg, nem akarom én most „egy flekken" mindezt fölsorolni, csak egy komponensre, honi muzeológiánk történetére szeretném fölhívni a figyelmet. Eszem ágában sincs persze az úttörő szerepében tetszelegni, hiszen Turczel Lajos örökbecsű munkáiban érintőlegesen már több helyütt kitért ennek a kérdéskörnek a két világháború közötti bemutatására. Kosa László főleg néprajzi vonatkozásait elemezte néhány alkalommal, nemrégiben pedig a komáromi Dunamenti Múzeum közleményeiben olvashattunk egy ilyen jellegű áttekintést. Lassan-lassan tehát foltozgatjuk művelődéstörténetünk tátongó réseit is! A legutóbb az Obzor Gemera című folyóirat (1982—2) vállalt nagy részt magára ebből a munkából, amikor egész terjedelmét a Rimaszombatban működő, az idén száz esztendős Gömöri Múzeum történetének szentelte. TELEVÍZIÓ 8
