A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-06 / 45. szám
írók-történetek__________ ZRÍNYI MIKLÓS KÖLTŐ KÜLÖNÖS HALÁLA Zs. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ nrÍEŤNAHil balzsam] Ha reumatikus fájdalmak gyötrik az embert, akkor elmegy az orvoshoz és panasz kodik, hogy itt fáj, meg ott fáj, meg amott is szurkai, sőt hasogat; az orvos, aki maga sem egészséges, már túl van a második infarktuson és most épp rettegve várja a végzetes harmadikat, először aszpirint rendel, másodszor kámfort, de mivel a gyötrelmek tovább tartanak, nagy flegmán belédöf az emberbe egy szép adag novokaint. Amíg az injekció hatása tart, boldogan repülünk, madárként körözgetünk az őszi város fölött, de aztán lezuhanunk a csatakos járdára és tovább nyöszörgőnk. Mert ilyen a reuma, és ilyen a novokain. Ám az ember bízva bízik, hiszen az Úr is erre biztatja őt az Ember tragédiájában és egyébként sem hiszi el, hogy egy ilyen betegség, amit még az orvostudomány sem tud pontosan meghatározni, körvonalazni, végérvényesen leverheti őt a lábáról, esetleg sántaságra, kitekeredett végtagokra, mozgásképtelenségre kárhoztatja. Ha az orvos nem segít (hogyan segítene, hiszen önmagán sem tud), akkor majd máshová fordulunk. Mondjuk: Vietnamhoz. A balzsamról eddig jóformán csak annyit tudtam, hogy régebben az értékesebb halottakat (fáraókat, államfőket) szoktak vele tartósítani az öröklét számára. A vietnami balzsamról még ennyit sem, egészen addig míg egy jólelkü titkárnő be nem kente vele fájó homlokom. Nagy csodálkozásomra a fejfájásom megszűnt. Itt van hát előttem ez a piros pléhdoboz, rajta a felirat, ha jól látom, a következő: HaBinh — Aromaticbalm. Hanoiban gyártották. A dobozban illatos kenőcs, olyan színű- mint a barna cipőkrém. Talán épp ezert először a bokámat kenem be vele, ámbár a bokám nem is fáj. A szobám megtelik pompás balzsamillattal. Ezután fájó bal vállamat kenegetem. A fájdalom szép lassan múlik, helyesebben átmegy a jobb vállamba. Ha a jobb vállamat kenem, átvánszorog a bal térdembe, a bal térdemből a jobba. A jobb térdemet azonban már nem kenem be, mert elfogyott a híres vietnami balzsam. Holnap majd veszek néhány újabb dobozzal és addig kergetem magamban ezt a nyavalyás vándorfájdalmat, mig csak el nem hagyja a testemet s át nem megy a szomszédba. hallomI ľlTjTÍVAGYQI<< ez a címe Szilágyi János egyik telefonos műsorának a budapesti Kossuth-rádióban. Szívesen hallgatom, ha véletlenül épp akkor kapcsolom be a készüléket. Talán a világ legegyszerűbb rádióműsora, mégis roppant érdekes: abból áll az egész, hogy a népszerű rádióriportért felhívják telefonon (elvben bárki megteheti, ám úgy vélem, Szilágyi válogat a hívások között), és panaszkodni vagy épp dicsekedni kezdenek neki, pontosabban: társalogni errőlarról. A riporternek az a dolga, hogy türelmesen végighallgassa őket, udvariasan helyeseljen, esetleg még udvariasabban Zrínyi Miklós költőt, hadvezért és államférfit, a szigetvári hős dédunokáját nemcsak a magyar történelem tartja számon, az irodalom is kiváló képviselőjeként tiszteli. Művelt, széles látókörű, bátor és erkölcsös ember a kortárs Bethlen Miklós, a későbbi erdélyi államférfi így jellemezte: „Igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásban nem babonás, képmutató s üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az olyanokat és az igazmondókat szerető, részegest, hazugot, félénket gyűlölő, nagy és széptermetű, lelkű és ábrázatú, in summa: akkor magyar virtus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sőt az én vékony ítéletem szerint Bethlen Gábortól fogva máig sem — ha oly országot és szerencsét nem bírt is — sőt talán ezután sem lészen." Vitézsége, jelleme, műveltsége miatt sok ellensége támad még a magyarok körében is, titokban a Habsburg-ház is acsarkodóit rá. hiszen Zrínyi végső soron nemcsak a töröktől, hanem a Habsburgoktól is meg akarja tisztítani az országot II. Lipót császár és hadvezére Montecuccoli főgenerális gyakran becsmérlőleg nyilatkoznak róla. Zrínyi 1664-es sikeres téli hadjáratát amelyben több várat erődítést és Pécs városát is elfoglalja és tetemes hadizsákmánnyal, valamint fogollyal tér vissza, Montecuccoli sétalovaglásnak nevezi. Takáts Sándor szerint „Zrínyinek magyar irigyei pedig azt hirdették, hogy csupán néhány juhaklot foglalt el s a török megfizetvén őt Pécs várának ostromával felhagyott." Zrínyi művei közül a legtöbben híres eposzát a Szigeti veszedelmet és jeles röpiratát Az török áfium ellen való orvosságot ismerik. Az évszázadok folyamán furcsa haláláról is sok írás jelent meg, leginkább azért mert sehogyan sem tudták elfogadni tragikus és véletlenszerű pusztulását Hogyan halt meg tulajdonképpen a 44 éves Zrínyi? Bethlen Miklós 1667 novemberében meglátogatta Zrínyit, részt vett 18-án a vadászaton, s utóbb a szemtanú hitelességével mesélte el Zrínyi pusztulását: „No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával beméne, és szokása szerint csak egyedül búkátván, lőve egy nagy erdei disznót a gyalogok is tövének egyet a szállónál (hálóknál) s vége lön a vadászatnak. Kiseregiének a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk: estefelé is vala. Azonban oda hoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnök. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván hogy el akarunk menni véle, öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt: Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kap, stuc kezében, Paka után nyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána: mi ott a hintóná! beszélgetőnk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar hintót, oda az úr. Menénk a mint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe befutók, én, hát ott fekszik, még a balkezében, a mint tetszett, a pulsus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bement a disznó vérin az erdőbe, a míg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgos fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán: ő hozzá lő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútúl bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával horodzott zsebében) állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de híjába, csak elfolyt a vére, először ülni, aztán hanyatt fekünni, végre csak meg kellene halni, mert a fején három seb volt: egy bal felől fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztottá rútul a feje borit; más ugyan a bal fülén alul az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem harmadik jobbfelöl a fülén alól a nyaka csigájánál ment be s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis lörmöcslés, de a semmi sem volt. Rettenetes sírás lön az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta... így tőn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádély lévén nála." Akkoriban (később is) kevesen hitték, hogy Zrínyit a vadkan ölte meg. Bécs kezét a Habsburgok praktikáját sejtették a dologban, orgyilkosokról suttogtak. Ezt vallották a tübingiai egyetem professzorai és a magyar diákok s velük együtt annyian, sőt ezt a mendemondát később még Kossuth is elhitte és egyik levelében arról a puskánál irt amellyel Zrínyit állítólag megölték. Tény az, hogy a bécsi udvari körök megelégedéssel nyugtázták a gyászhírt. Ezt tanúsíthatja Cavaliere Giovanni Sagredonak, Velence bécsi követének urához, a dogéhoz küldött jelentése: „Az udvar színleléssel is alig tudta takargatni örömét, hogy elveszett az az ember, kit botránkozás kövének és a törökkel való szakítás élesztőjének hitt a szikra miatt, mety újra fellobbantotta a tüzet" Takáts Sándor írja: „Leslie grófnak és^másoknak leveléből tudjuk, hogy Zrínyi Miklósnak halála Bécsben nem keltett nagyobb feltűnést, mint egy közönséges ember halála." Nemzete is elfeledte, s csak a kései utókor szolgáltat igazságot annak az embernek, aki mindennél jobban szerette hazáját, s karddal, tollal küzdött szabadságáért A Török áfium ellen való orvosság című röpiratában irta a török veszedelem elleni harcra buzdítva: „Látok egy rettenetes sárkánt mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professióm a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszteném azt a dühös sárkánt kiáltván: Ne bántsd a magyart!..." D. Gy. AZ ÖNISMERET SZOLGÁLATÁBAN (Szekeres László: Amit az idő eltemetett) „vannak vidékek ahol csak a hant tudhatja már hogy ki nyugszik alant" (Kányádi Sándor) Úgy látszik, lassan-lassan tudatosítjuk az önismeret alapvető fontosságát. Legalábbis beszélünk már róla eleget, ízlelgetjük a szót, annak jelentéstartalmát azonban sajátosan szűkkeblűén értelmezzük. Nagyon tág fogalomról van pedig szó, amit semmiképpen nem szabadna az irodalomtörténeti és néprajzi-népművészeti értékeink ismeretére leszűkíteni. Most hadd ne soroljam föl, mi minden tartozik e fogalomkörbe! Egy szóval: minden. Minden, ami körülvesz bennünket, meghatározza létünket a tájban, hazában; múltunk és jelenünk... Sőt! Nemcsak a mi múltunk, de a tájainkat alakító, otthonosabbá tevő mindenkori ember története is. (Mert azért szégyen itt, Dél-Szlovákiában, összekeverni az avarokat az arabokkal! Hihetetlen, de megtörtént!) Szóval — hadd kanyarodjak most már oda, ahová ki is akartam lyukadni! a régészettudomány szőkébb pátriánkat (és ezen keresztül egész Közép-Európát) érintő eredményeinek is helyet kéne kapniok a köztudatban. Mert hiába is csüménk-csavarnánk a dolgot, azt semmiképpen nem állíthatnánk, hogy az archeológia valami elkényeztetett diszciplína lenne honi magyar szellemiségünkben. Hiányzik hát önismeretünknek egy sarkalatos pillére! Hogy mennyire sarkalatos, azt az újvidéki Forum Kiadó új honismereti sorozatának egyik kötete. Szekeres László: Amit az idő eltemetett cimű munkája is bizonyítja. E karcsú könyvben a szerző a vajdasági régészettudomány eredményeiről ad számot, amiből aztán az olvasó képet kap nemcsak e kis terület, hanem tulajdonképpen egész Közép-Kelet-Európa prehistóriájáról, középkori anyagi műveltségéről. Egyáltalán nem irigylésre méltó annak a helyzete, aki ilyen jellegű munka megírására vállalkozik, hiszen egyszerre több tényező is nehezíti dolgát. Adva van először is egy igencsak szűkre szabott keret: a könyv fejedelme Másodszor úgyszintén meghatározott az évezredeket 14
