A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-06 / 45. szám
Előttem fekszik egy tavalyi munkanapló, a pozsonyeperjesi (Jahodná) kultúrház vezetőjének a naplója, pontosabban feljegyzései az említett intézményben folyó tevékenységről. Találomra felütöm: februárnál nyílik ki. Mi is történt hát tavaly februárban az eperjesi kultúrházban? — A hónap elején négyszer próbált a színjátszó csoport, közepe táján négyszer a menyecskekórus, a hónap vége felé pedig kétszer az irodalmi színpad. Közben volt egy Petőfi-emlékest, egy esztrádmüsor, teaest, szülői bál és egy farsangi jelmezbál, aztán egyszer a menyecskekórus és egyszer a szavalókör is fellépett. Ha még a különféle gyűléseket is számítom, akkor február 28 délutánjából-estjéből pontosan huszonegyen történt valami ebben a kultúrházban. El kell ismerni, hogy ez nem rossz arány. Az év többi hónapjában is hasonló a helyzet. Ami magát a kultúrházat, azaz az épületet illeti, korántsem tartozik a járás fényes és pompás sok millió korona beruházással épült kultúrházai közé. Sőt a vezetője szerint, aki lehet hogy egy kicsit túloz, ami a berendezést illeti és a technikai lehetőségeket „a legszegényebb', kultúrház a járásban". Érdekes módon a Járási Művelődési Központ vezetője mégis azt tanácsolta, ha már írni akarok valamelyik kultúrház munkájáról, akkor ide jöjjek Pozsonyeperjesre, pedig a dunaszerdahelyi járásban tizenöt olyan kultúrház van, amelyben fizetett vezető tevékenykedik. hogy ö maga is eperjesi, mert így mindenkit ismer, s őt is ismeri mindenki, tehát könynyebb a szervezés, másrészt rossz is, mert ha idegen lenne, talán nagyobb volna a tekintélye. Hát nem tudom. Nem tudom, mekkora a tekintélye, de azt láttam, hogy kedvelik és szeretik őt. Találkoztam például a színjátszó csoport három férfitagjával: Egri Lajossal, Mórocz Ferenccel és Anda Györggyel, s mindhárman megerősítettek ebben a feltételezésemben. Apropó, színjátszó csoport. 1979 tavaszán alakult, huszonnégy tagja van, csupa fiatal, s már néhány szép sikert tudhatnak maguk mögött. Például egy második helyet a Jókai-napokon. A Dulszka asszony erkölcsével — (egyébként első hely nem volt). Legutóbbi sikerük, hogy meghívtuk őket Surányba (Šurany) az amatőr színjátszók országos fesztiváljára, ahol tulajdonképpen ők képviselték a hazai magyar amatőr színjátszást. Ez siker kétségtelenül. De ha'az ember Líviát hallgatja, szinte megriad és az ellenkezőjét gondolja, vagyis mintha valami kudarcról számolna be. — Ne is kérdezze, milyen lelkiállapotban vagyok — jelenti ki, tehát én épp ezért megkérdezem. — Nos, milyenben? — s még vigyorgok is hozzá. — Pocsékban. Nem tudom, hogy örüljek-e vagy sírjak. De hagyjuk...! — Ne hagyjuk! Mi történt? A KIĽPÍRA HÉTKÖZNAPJAI És most hadd mutatom be a kultúrház vezetőjét, Romanovics Líviát. Huszonöt éves, Tapolcsányban született, de édesanyja eperjesi, ö is itt nőtt fel, a dunaszerdahelyi gimnáziumban érettségizett, majd csapatvezető volt az eperjesi alapiskolában. Férjnél van, egy négyéves kislány anyja. 1978. szeptember elsején került a kultúrház élére. Szép barna fiatalasszony, ennek ellenére Juhász Gyula, Milyen volt szőkesége című versét juttatja eszembe. Kék szemével tudniillik, amely olyan, mint „ha kinyílnak ősszel az egek". Beszélgetésünket azzal kezdi, egyrészt jó, — Na jó. Tehát elmentünk Surányba Ardi Liives észt író Emlékmű című darabjával. Ez egy jó humorú, groteszk játék. Az előadás mindenkinek nagyon tetszett, szép sikert arattunk. — Akkor hát? — Végül közölték velünk, hogy talán nem kellett volna bemutatnunk. — Miért? — Tudom is én, talán mert „valutadarab". — No jó, hagyjuk. Persze, a színjátszó csoport, amelyről olyan szeretettel és lelkesedve beszél, tovább működik. Most Plautus valamelyik vigjátékát szeretnék betanulni. A csoportnak egyébként nagy szakmai segítséget nyújt Bugár Béla, az eperjesi származású színész, a MATESZ művésze. No, de nemcsak amatőr színjátszás van a világon, sőt még Pozsonyeperjesen sem. Hanem mi még? Például, főleg télen, működik égy húsztagú menyecskekórus. — Csak az a baj, hogy nem kapott olyan embert, aki zeneileg tovább fejlesztené ezt a csoportot, magamat nem érzem elég képzettnek erre — mondja a vezetőnő. Ezután következik egy meghökkentő megjegyzése : — Azelőtt a tömegszervezetek dolgoztak, most viszont mindenki Líviára vár. S mert elnevetem magam: — Tudniillik, elvárnák, hogy minden kulturális munkát én szervezzek. — Kik várnák el? — Mindenki. A falu vezetői, a tömegszervezetek vezetői, egyszóval mindenki. De ez még hagyján, sajnos sokan épp a kultúrát szeretnék még itt a kultúrházban is a háttérbe szorítani. A jó múltkor is próbát akartunk tartani, ám jött a „tyúkegylet" vezetője, azt mondja, én itt összecsödítettem hatvan aszszonyt, próba nem lesz! — Bocsánat, mi az, hogy tyúkegylet? — Hát az apróállat-tenyésztők, még ezt se tudja? Majd így folytatja: — Itt rendezik a lakodalmakat, évzáró közgyűléseket, mozielőadásokat, regrutabúcsúztatókat, sőt az összes bált. Amikor kiszámlázom nekik a terembért, azt mondják „a nép építette a kultúrházat, tehát a népé, tehát nem fizetnek!" — Lívia, maga mindennel elégedetlen? — Hogyhogy? — kérdi nevetve. — Hát semmi jó sincs ebben a faluban, ahová engem kultúra-ügyben tanácsoltak? — Már hogyne lenne. Például a könyvtár, amelynek a vezetője Gáspár Veronika, s ahol rendszeresen rendeznek író-olvasó találkozókat. — Érdekli az embereket az irodalom? — Egy-egy találkozóra átlag hatvan ember jön el. A MATESZ-elöadásokra sem többen. — Ezenkívül működik még nálunk kézimunkakor, makramé-tanfolyam, zenei tanfolyam (gitár, harmonika), s a legtöbb (harmincnégy) tagot számláló csillagászati kör, amelynek vezetője Czajlik András, s Bödők Zsigmond csillagász havonta tart nekik előadást. Van egy agitációs központunk is, a vezetője Nagy Ferenc. — Látja Lívia, ezt szeretem. — Mit? — Hát hogy most nem panaszkodik. Elneveti magát. — Tudja, azért szerencsénk is van. A Járási Népművelési Központhoz tartozunk, és a központ, főleg Héger Károly igazgató a legmesszebbmenőkig támogat bennünket. Ezzel a csupa optimizmus mondattal akár be is fejezhetjük a beszélgetést. Elbúcsúzunk, de aztán kiderül, hogy Lívia is bejön velünk a járási székhelyre, mert hisz ott lakik. A kocsiban még elénekelt egy szép népdalt. S mert igen megtetszett a hangja, kérésünkre ráadásként még hármat, úgy gondolom a menyecskekórus repertoárjából. ZS. NAGY LAJOS Fotó: Bödők Zsigmond 4
