A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-30 / 44. szám

A Csemadok életéből_____ NEMCSAK FAZEKASOK ... Hajdan fazekasok tették ismertté Deresk (Držkovce) nevét. No meg a messze vidéken jól ismert gyékényes szekerek, amelyeken a fazekakat hordták árulni le egészen az Al­földre. Nem néztem utána, van-e még a faluban gyékényes szekér. Azt azonban tu­dom, hogy ló már nincs. Az erdőgazdaság tart még Deresken két lovat, gyermekek és felnőttek örömére. A fazekasmesterség hal­doklik. Nagy és ismert nevű mesterei sorban elköltöznek az ámyékvilágból. Már csak Ba­jusz János és családja űzi a régi mestersé­get. Ha ők abbahagyják, megszűnik a faze­kasmesterség e kicsiny, mindössze nyolc­száz lakosú gömöri faluban s vele a hírnév is. Deresk neve idővel lekopik az emlékezet faláról. Vagy talán nem is? Kedves kísérőm és tájékoztatóm, Sztraká­­né Wemme Erzsébet igazgató-tanító szerint ma is akad olyan a faluban, aki megörökíti Deresket: Dúdor István festőművész. Most már az ecset költi a község jó hírét, még jobban, mint a fazekasmesterség. Bácskái Béla persei születésű festőművész is élt egy ideig Deresken. Bátyjával és édesanyjával egy fedél alatt. — Dúdor nem volt valami jó tanuló, de mindig nagyon szépen rajzolt. Férjem taní­totta Harkácson, osztályfőnöke volt — ma­gyarázza a házak között sétálva igazgató-ta­nítónő kísérőm. Mennék Dúdor Pistához, nézném csodála­tos színekben pompázó képeit, különösen az itteni (gömöri) ihletésűeket, de a fiatal festő­művész nincs otthon, a dereskiek szerint a világot járja, jelenleg Franciaországban tar­tózkodik. Így hát a természet minden alkotót fölülmúló munkájára leszek figyelmes, a falu­nak biztos fészekhelyet nyújtó Túroc keskeny völgyére, a patakot kísérő dombokra, erdők koszorújára és az elég forgalmas országúira, amely hosszában úgy vágja ketté a községet, mint kés a kenyeret. Borús az idő, az eső is csillogóan bened­vesítette az országutat, a háztetőket, hűvös a levegő, de nem annyira, hogy az embereket benntartaná házukban. Az egyik tágas udva­ron kavicsot terít szét a gazda, a másikon építenek valamit, az úton boltba igyekvő s boltból jövő asszonyokkal találkozom. Egyik­nek a szatyrában barna kenyér. Tréfásan megjegyzem: nem unja még a disznó? Kísé­rőm neve», a szatyros asszony zavartan pis­log, nem tudja, mit feleljen nagy hirtelen. Az 1 —4. osztályos magyar tanítási nyelvű álta­lános iskola sokablakos épülete felé közele­dünk. Közben Sztraka Istvánnét hallgatom. Mikor Dereskre került, az óvoda még a régi épületben volt, a futballpályának sem volt lelátója, a buszmegállónak sem váróterme. Tizennyolc esztendő telt el azóta, változott a kép, az emberek is sok mindenben megvál­toztak, megtanulták becsülni az állami gaz­daságot, amely keresetük biztos forrása. Nagyon jól működött azokban az években a CSEMADOK, a Nőszövetség és a Vöröske­reszt helyi szervezete. Sokat hallatott magá­ról az ifjúság. A CSEMADOK színjátszó cso­portja igen tevékeny volt, évről évre kirándu­lást szervezett a közeli Gombaszögre, az országos dal- és táncünnepély színhelyére. Az évzáró taggyűlések is vígságosak voltak, reggelig húzta a cigány. Előadásokat is szép számmal tartottak. Matematika-fizika szakos pedagógus a kí­sérőm, a Duna-parti városban végezte a Sztraka Istvánná főiskolát. Amikor még tanult, a robogó vonat ablakából gyakran megcsodálta a dimbes­­dombos gömöri tájat. Most is boldog, ha kimegy faluszéli házának udvarára és bele­szippant a tiszta, ózondús levegőbe, ránéz a Túróc keskeny völgyét szegélyező erdőre. Ennek ellenére, mindig könnyes szemmel tér vissza Dereskre szőkébb hazájából, a Bod­rogközből, nevezetesen Kiskövesdről (Malý Kamenec), ahova évente kétszer ellátogat. Egyik útja a temetőbe vezet az édesanyja sírjához, a másik nyugdíjas édesapjához a szlovákiai Sátoraljaújhelyre. — Hogyan került Dereskre? — kérdezem az iskola egyik nagy termében, ahol a padok üresen sorakoznak a délután csendességé­ben, s a tábla tisztán feketéink a hátam mögött. — Tetszett a táj, már diákkoromban az volt az álmom, hogy gömöri születésű legyen a férjem — mondja mosolyogva, és asztala mellett kényelembe helyezzük magunkat. — Bodzásújlak volt tanítóságom első állomása, ezután következett Borsi. Innen kerültem Dereskre. Nem tanítónak mindjárt, hanem feleségnek. Férjem Harkácson tanított, ide helyeztettem magam. 1965 szeptemberétől tanítok itt. Ferencz Eszter kolléganőm helyé­re jöttem. Akkor még két osztály volt, hatva­non fölül voltak a gyerekek. Most huszon­négy tanuló jár a kezem alá. A szembetűnő megfogyatkozást a szaporulatban jelentkező csökkenés okozza. — Milyenek a dereski gyerekek? — Értelmesek és szorgalmasak. Pontosan járnak iskolába. Sokan tanulnak tovább gim­náziumban, közgazdasági, mezőgazdasági és ipari szakközépiskolában. Volt tanítványa­inkból mérnökök, orvosok lettek, jogászunk is van, festőművészünk is Dúdor István sze­mélyében. Akik öten most érettségiztek Tor­naiján és Kassán, azok közül négyen főisko­lára kerültek. Öröm ez, nem is akármilyen, hiszen azt mutatja, hogy a gyerekek jó alapo­kat kapnak az anyanyelvű iskolában. A szülő számára pedig azért öröm, mert maga bizo­nyosodhat meg róla, hogy magyar iskolából érvényesül a gyereke. Dicsekedjem? Egyik tanítványom a négy közül, Dusza József, felvételi nélkül jutott be az egyetemre. Már az elemiben kifogástalan, jó tanuló volt. Egy másik tanítványom, Dusza István, a kassai ipariskola tanulója minisztériumi kitüntetés­ben részesült az érettségi vizsgán nyújtott teljesítményéért. Az egyetlen helyiségből álló tanterem vilá­gos. Magam elé képzelem az összevont négy osztály tanulóit, a dereski gyerekeket, és Sztraka Istvánná igazgató-tanítónőt munka közben. Nem irigylésre méltó a dolga. Az elsősöket talán a legnehezebb tanítani. Ne­héz a ceruzát, tollat tartó gyerekek keze, a csendhez is szoktatni kell őket. Gond az új koncepció szerinti tanítás is. A fali szemlél­tető eszközön is látható képolvasás. Szava­kat olvasnak az elsősök, nem betűket. Képek segítik a gyerekeket a szavak megértésében. Matematikában a halmaz fogalmának meg­értetése is fejtörést okoz. Mégis, a gyerekek TISZTA SZÁN DÉKKAL, ÖNZETLEN ÜL Dr. Mária Prasličková Jolsván (Jelsava) született, s életszemléletének formálására jelentős hatással volt a szülőfalu, majd ké­sőbbi neveltetésének helye: Muranska huta és Rőce, (Revúca). A munkásmozgalmi ha­gyományokkal gazdagon megáldott Gömör­­ben végezte el az általános iskolát. Középis­kolai tanulmányait Kassán (Košice) fejezte be. Művészi ambícióit, színészi képességét is ennek a városnak a konzervatóriumában alapozta meg. Mégsem lett színész, a világot jelentő deszkák helyett a néprajzot válasz­totta élethivatásának. A hagyományokban gazdag Gömörnek nagy volt a vonzóereje. A bratislavai Komenský Egyetemen folytatott tanulmányokat, majd a moszkvai Lomono­szov Egyetemen fejezte be tanulmányait. Hazatérte után a Csehszlovák Televízió kassai stúdiójának dramaturgja lett. Neve a néprajzi, népművészeti műsorok szerkesztő­jeként, dramaturgjaként válik ismertté. Ve­lünk, csehszlovákiai magyarokkal is a foglal­kozása hozza össze. Ö a gombaszögi Orszá­gos Kulturális Ünnepély televíziós propagá­tora. Hat évvel ezelőtt, 1976-ban, munkája eredményeként került Gombaszög a televízió képernyőjére. Igaz, csupán egy órás időtar­tammal, de az ügyes szerkesztő így is sokat mutat meg nemzetiségi népi kultúránkból. A jelzett időtől évente egy-egy órás műsort sugároz a Csehszlovák Televízió Gomba­­szögről. Közelebb hozza nézőihez a forradal­mi múltú völgyet, hozzáférhetőbbé teszi hall­gatóságának nemzetiségi népművészetün­ket. Východná, Svidník és Strážnice mellett Gombaszög is bekerült az érdeklődés közép­pontjába. S a rólunk sugárzott műsorok dra­maturgja mindig Mária Prasličková. Hozzáér­tő és jószándékú javaslataival az egész ün­nepély megrendezésében is segít. Kép- és magnószalagra véteti az ünnepély arra érde­mes népművészeti műsorait, s ezekből eddig további huszonhárom félórás tévéműsort ál­lított össze. Táncegyütteseink, gyermek tánccsoportjaink, hagyományőrző paraszt­csoportjaink Gombaszögön bemutatott mű­sorainak jelentős részét így kép- és hangsza­lag őrzi. Évközben ezekből sugároz a televí­zió. A Csehszlovák Televízió kassai stúdiója rendelkezik jelenleg hazai nemzetiségi nép­tánc alkotásaink leggazdagabb hang- és filmtárával. Ennek a jelentőségét ma még alig tudatosítjuk. Pedig Gombaszög kapcsán maradt meg az utókor számára Lőrincz Gyu­la nemzeti művésznek, a CSEMADOK volt országos elnökének filmszalagon is a gom­baszögi völgy haladó hagyományairól, nem­zetiségi népművészeti hagyományaink ápo­lásának fontosságáról, a kulturális ünnepély országos jelentőségéről, a testvérként egy hazában élés tényéröl elhangzott nyilatkoza­ta. Igen, a Csehszlovák Televízió által már kétszer is sugárzott Gombaszögi visszhan­gok című filmnek is dr. Prasličková a drama­turgja. Az országos élvonalba tartozó Szőt­tes népművészeti csoport egy-egy műsor­­számát is megörökítette. Egy 1976-ban ké­szített felvételét nemrégen sugározta a tele­vízió. Ezek után, úgy gondolom, nyugodt szívvel köszönthetjük a jubilánst, nemzetisé­gi népi kultúránk hű támogatóját, az interna­cionalizmus gyakorlati megvalósításának egyik fáradhatatlan munkását ötvenedik szü­letésnapján. Tudományos munkásságában is nemzeti és nemzetiségi összefüggésekben vizsgálja a jelenségeket, a Gömöri Honismereti Társa­ság gondozásában megjelentetett munkája (Nyugat-gömöri Viaszmüvesek és Bordaké­­szítök) ennek hű tükrözője. Mára is utaló epizódja könyvének az a része, amelyben az együtt, egy hazában élő nép egymás nyelvé­nek kölcsönös megismerését tartja szüksé-Or. Mária Prasličková 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom