A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-16 / 42. szám
Emberi sorsok sincsenek a japán házban. Csak a bejárati kaput lehet bezárni, az összes többi „ajtót" egyszerűen azért nem, mert nincs zárjuk. Minden helyiségnek csak három fala van, a negyediket akármikor tovább lehet tolni, illetve teljesen eltávolítani. Az eltolható falak az ún. fusumák, nem egyebek, mint mintázott vastag papírral bevont fakeretek. A vékony rizspapírral bevont tolóablakok neve sódzsi. Mindig is nagyon különböztek a nézetek a japán otthont illetőleg. Egyesek szerint a japán lakás a célszerűség netovábbja, mások szerint csak józan ítélettel nem rendelkező emberek lakhatnak, ennyire spártai módon. Mindenesetre a modern műépítészek el vannak ragadtatva. Ami pedig a japán házépítésnél hagyományosan használt faanyag ácsolási módját illeti, ezt elsősorban gyakorlati meggondolások határozzák meg. A Japánt gyakran sújtó földrengéseknél éppen a faépítmények dacoltak leginkább az elemi csapással. A korszerű épületek vasbeton vázánál régi faházak építési elveit használják fel. Az említett Aomori prefektúra egyik 200 000 lakosú városában, Hiroszakiban voltunk egy japán család vendégei. Vendéglátónk a városi tanács tagja volt, felesége tanítónő. Nemrég befejezett emeletes családi házban laknak. A bejáratnál a cipőt kötelezően getára, fapapuccsal cseréltük fel. A földszinten van a konyha, a fürdőszoba, a vécé, villannyal melegített ülőkével, és a gyerekszoba, az emeleten az ebédlő, a szülők hálószobája, a gyerekek hálószobái, és a vendégeknek szánt legnagyobb szoba. Főbenjáró bűnnek számít a hálószobába másképp, mint mezítláb belépni. Festmény, dísz kevés akad a házban, a legtöbbje szemmagasságban elhelyezve, hogy a gyékényen vagy párnán ülő ember zavartalanul szemlélhesse. Egészen vacsoraidőig a háziasszonynak nyoma sem volt. A megismerkedés csak akkor kezdődött, amikor már tálalta a v vacsorát. A japán háziasszonyt régebben a „hideg rizs asszonyának" nevezték, mivel csak akkor láthatott hozzá az evéshez, amikor már mindenkit kiszolgált, és nem foglalhatott helyet az asztalnál. Furcsa dolog volt számunkra pálcikákkal enni, fölszedni a rizst, a húst meg a többi ételt. A háziúr nem kis derültségére alaposan megdolgoztunk a varibasi nevű pálcikákkal, míg úgy-ahogy megtanultuk használni őket. A japán koszt, melytől egy kicsit tartottam, remeknek bizonyult. Ennek fő oka az, hogy a japán a kínai és az európai konyha keveréke. Rendkívül ízletesen tudnak mindent elkészíteni. A japánok két főétkezést ismernek, a reggelit és a vacsorát, délben egészen keveset esznek, inkább csak az ebédszünet kedvéért. Európai szemmel nézve a szigetország feje tetejére állított világ, minden másképpen van, így az étkezési szokások is eltérőek. Először kell pikáns lébe mártogatva elfogyasztani a húst, (ez általában csirke vagy hal), hozzá bőven rizst, zöldséget, s csak ezután az egészet mintegy leöblíteni forró levessel. A reggeli vagy vacsora végén tálalják a gyümölcsöt. Lényegében nem ismerik a vett kenyeret, süteményeket. Az édességet a gyümölcs pótolja. Bizonyára ezért olyan karcsúak a japánok. Nem számít illetlenségnek az asztalnál böfögni; ellenkezőleg, ez a megelégedettség jele. A japánok nemzeti itala a tea, naponta literszámra fogyasztják. A legüdítőbb a fanyar zöld tea. Hagyományos szeszes italuk a szaké nevezetű rizsbor. De újabban egyre több hazai gyártmányú whisky és sör is fogy. A közép-európai alkoholfogyasztás mértékét azonban nem ütik meg, ivászatról szó sincs, inkább kóstolgatásról. Japánban kivétel nélkül minden házimunkát az asszonyok végeznek. A férj, a fiúk nem segítenek semmiben, a nehéz szatyrokat az asszonyok cipelik. Az évszázados patriarchális rendszer annyira beidegződött, hogy sokáig fog tartani, míg a nők egyenjogúságát legalább elméletileg elfogadják a japán férfiak. A japán nők dolga elsősorban a gyermek nevelése és a háztartás vezetése, bár újabban igen sokan űznek kereső foglalkozást. Ezzel szemben a japán férfi munka után csak ritkán megy rögtön haza, barátaival, munkatársaival teaházakban vagy az itt pacsinko nevű játékautomata-termekben szórakozik. A közerkölcs azt sem rója fel a családapának, ha éjjeli pillangók társaságában tölti az estét, éjszakát. Családi ügyekben kizárólag az apa dönt, az ő szava szent, még akkor is, ha döntése ellentétben van a józan ésszel. Például vendéglátónk egyszer este tízkor hívott meg bennünket egy mulatóba, ahová magával vitte a feleségét és szóról szóra magával ráncigálta öt-, ill. hatéves gyermekét is, minden tiltakozásunk ellenére. A japán nők helyzete tehát távolról sem rózsás, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ugyanazért a munkáért kisebb bért kapnak, csak hathetes fizetett szülési szabadságot élveznek, utána, ha két hónapon belül nem lépnek be, elvesztik állásukat. Az anyák dolgát, némileg megkönnyíti a temérdek üzemi bölcsőde, óvoda. Szakszervezeti vonalon egyre erőteljesebben követelik a japán nők egyenjogúságukat. Követeléseik azonban csak nagyon vontatottan teljesülhetnek. Hiroszaki tartózkodásunk tetőpontja a szakura, a cseresznyevirág ünnepe volt, amelyet május elején rendeznek meg. A város apraja-nagyja a hiroszaki várkastély kertjébe vándorolt, ahol a fűre terített ponyvákra ülve ettek-ittak, mulattak. Japán barátainkkal mi is elmentünk a 17. században épült kastély parkjába, hogy ott piknikezzünk. A háziak csomagjából különböző remek dolgok — főtt rákok, halfélék, polip, párolt zöldség, gyümölcsök kerültek elő, de italok is, a jóízű japán sör, szaké, whisky. Estig együtt énekeltünk japán és hazai dalokat, táncoltunk a rózsaszínű virágban pompázó cseresznyefák alatt. A japánok közismerten sokat hajlonganak, mosolyognak, valódi énjüket kiismerni azonban szinte lehetetlen. Az ellentétek megtestesítői: higgadtságuk hirtelen vált át dühbe, a legváratlanabb pillanatban kirobbannak. Saját magukat szent hegyükhöz, a Fudzsijamához hasonlítják: kívülről hóval, jéggel van borítva, belül viszont tele van izzó lávával, amely bármikor kész kitörni. Dr. DÖMÖK JÁNOS KÁRSZAKÉRTŐK, KOCSIRONCSOK Az utóbbi tizenöt év alatt megháromszorozódott a magán-személygépkocsik száma az országban, napjainkban már másfél millió autótulajdonos közlekedik a hazai utakon. Tegyük azonban nyomban hozzá, hogy több-kevesebb sikerrel. A jobbára figyelmetlenségből, felelőtlenségből eredő közúti baleseteknek azonban nemcsak a rendőrségi jelentésekben marad nyoma; a sérült autók jócskán adnak munkát a biztosító szakembereinek is. Az Állami Biztosító kárrendezési központjaiban, illetve a külső kárfelvételi irodákban mind a napsütéses, mind az esős, ködös vagy havas szombat-vasárnapok után nagy a hétfői ügyfélforgalom; de a hét többi napján is jócskán akad bajba jutott autós, aki mielőbbi segítségre vár. Vajon milyen nehézségekkel, tapasztalatokkal jár a motorizmus gyors ütemű növekedése — a biztosító illetékes osztályai mindennapi munkájának szemszögéből? — Alapelvünk, hogy a kárfelvételi irodáinkból lehetőleg egyetlen ügyfél se távozzon dolgavégezetlenül, mert tudjuk, hogy az érdekeltek minél gyorsabban szeretnék megkezdeni a sérült járművek rendbehozatalát. Vonatkozik ez a csupán kötelező gépjárműbiztosítást fizető, mind pedig a cascó-kötvénnyel rendelkező sofőrökre — mondja a központi kárrendezési hivatal vezető beosztású dolgozója. — Persze, munkánkat úgy kell lebonyolítanunk, hogy az ügyfél ne kap-( jón se többet, se kevesebbet, csak azt, ami valóban jár neki. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben dolgozóinknak semmiféle anyagi érdekük sem fűződik a „megtakarításhoz". — A bajba jutott gépkocsivezetők közül sokan panaszkodnak a kárfelvételi eljárás hosszadalmasságára ... — Nyilvánvaló, hogy nehéz türelmet kérni attól, aki érthetően ideges, mert kisebb-nagyobb kár érte, s azt szeretné, ha mihamarabb az ajtón kívül lehetne. Kárszakértőinknek viszont minden esetben megfelelő körültekintéssel muszáj eljárniuk. — Az elkerülhetetlen várakozást a legtöbben kénytelen-kelletlen tudomásul veszik. Egyesek viszont elsősorban azt kifogásolják, hogy a károk felmérését bosszantó szőrszálhasogatás kíséri. — Az Állami Biztosító kárrendezési központjai, képletesen szólva, az autósok pénzét kezelik, így kötelességünk elejét venni az esetleges ügyeskedéseknek. Nemegyszer előfordul például, hogyha két karambolos kocsit valamilyen vitás kérdés tisztázására együttes szemlére kérünk, azt az érintettek személyes sértésnek tekintik. Pedig ez az ő érdekük is, nyilván azért tesszük, mert a kártérítés pontos összegének megállapításához együttes szemle szükséges. — Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy egy-egy ütközés vagy koccanás esetén tulajdonképpen mit vizsgálnak a biztosító szakemberei ? — Minden esetben azt, hogy a bejelentőlapon közölt tények megfelelnek-e a valóságnak, s az eset valóban úgy történt e, ahogy az érintettek ecsetelik. A casco-biztositások esetében pedig különösen fontos a balesetért járó felelősség megállapítása. Az utóbbi időben ugyanis a kisebb anyagi kárral járó eseteknél, amikor általában nem hívnak rendőrt, sajnos többször is volt már példa arra, hogy a nagyobb hang, a határozottabb fellépés, sőt olykor esetleg az ököljog döntötte el: ki „felelős" a koccanásért ... De a pontos nyilvántartás vagy a bejelentett károk adatainak forgalombiztonsági feldolgozása érdekében is indokolt a precizitás. § $ § Érdemes megismerkedni a kárszakértők munkájával is! E szakemberek többségének javítóipari tapasztalata, vagy legalábbis nagyszerű típusismerete van. Vannak közöttük hosszabb-rövidebb műhelygyakorlattal rendelkező autóbádogosok, motorszakértök, autóvillamossági műszerészek. A kárszakértők egyike éppen egy 1976-os évjáratú Polski Fiatot vizsgál; az autó karosszériáján horpadások, egy alapos ütközés nyomai láthatók. S miközben a kárbecslő szakértő papíron is rögzíti, hogy egyebek között tönkrement a hűtőtartály, megsérült a jobb oldali első futómű, betört a szélvédő; az autó vezetője elmondja: kora reggel egy kutya szaladt a gépkocsija elé, mire önkéntelenül félrekapta a kormányt, és az árokba borult. Szerencsére ép bőrrel megúszta a balesetet, ám a kocsi helyreállítása bizony nem lesz olcsó mulatság ... Még szerencse, hogy teljes biztosítása van, bár nemegyszer bújkált már benne az ördög, hogy fölmondja a cascót, hiszen hosszú évekig baleset nélkül vezetett. Mint mondja, csupán a kényelme tartotta vissza attól, hogy „lejelentse" a nem kötelező biztosítást. E szerencse tényét a kárszakértő is megerősíti, mert a hivatalos árjegyzék alapján becsült kár ezúttal bizony jóval meghaladja a tízezer koronát! És ez még csak az anyagköltség, a munkadíj további ráadásként számítandó. Ezt már a kárszakértők csoportvezetőjétől tudom meg, aki többek között azt is elmondja: azonnal megválnak attól a kárbecslőtől, akiről bebizonyosodik, hogy az „ügyesebb és jutányosabb" kárrendezés érdekében borravalót fogadott el. Mindenekelőtt ezért utasította el udvariasan, de nagyon határozottan a kárszakértők egyike egy hátul alaposan behorpadt Lada vezetőjének kérését, aki azt javasolta: üljenek be az autóba, menjenek egy kört, hátha újabb hibára is fény derül. — Sérült kocsiba csak valóban kivételes esetben szabad beülni — magyarázza a csoportvezető. — Nemcsak a borravaló lehetőségét kívánjuk így eleve kizárni, hanem szeretnénk megelőzni azt is, hogy egyes ügyfelek esetlég azt mondják: e tiszteletkor során mi rongáltuk meg, vagy miattunk rongálódott meg az autó. Közben egy Wartburg-combi gördül be a kárfelvevő helyre; a kocsin sok apró barnás folt éktelenkedik. A tulajdonos szerint mindezt az okozta, hogy a tömbház előtt parkoló kocsi körül a gyerekek — állítólag — kavicsháborút rendeztek. A kárszakértő gyakorlott szeme viszont az első pillantásra észreveszi, hogy valószínűleg gyári eredetű festékhibáról van szó, mert a kavics vagy a jég horpasztja a karosszériát, ám a Wartburgon a horpadások helyett, csupán „szeplőket" látni. Ezért, udvariasan, a legközelebbi márkaszervizbe irányítja a tulajdonost. A biztosító gépjármű-kárrendezési központjában évente mintegy százötvenezer kárügyet intéznek, s ebből körülbelül csak ezerre kell ismét visszatérni. Ez pedig nem rossz arány, különösen ha azt is tudatosítjuk, hogy ide, köztudottan, nem mindenki érkezik nyugodtan ... 17
