A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-16 / 42. szám

— Hazánkban, őszintén szólva, nem jelent különösebb rangot ifjúsági színházak, esetleg tájoló vándortársulatok tagjának lenni. Hadd kérdezzem hát meg: vajon az Önök színházában elegendő színész áll a rendezők rendelkezésére ?

— A folyamatos színészutánpótlás biztosítása érdekében színházunk védnöksége alatt egy állandó jellegű oktatói stúdiót működtetünk. Az itt végző fiatal tehetségek zöme aztán a mi társulatunkban válik aktiv színésszé.

— Gondolom, Ön előtt sem titok, miszerint sikereinek és tekintélyének tudatában sokan csodálkoznak azon, hogy első csehszlovákiai vendégrendezésére épp Komáromba, a Magyar Területi Színházhoz szerződött...

— Pedig nincs ebben semmi különös, elvégre a szaratovi körzet és a nyugat-szlovákiai kerület között szoros baráti kapcsolat van. Az én vendégrendezésem is ennek a kölcsönösségnek keretében jött létre. Ma már nyugodtan elmondhatom, hogy az ismeretlen körülmények, a viszonylag rövid próbaidő, a színház állandó tájolásainak s az önálló színházépület hiányának tudatosítása eleinte kissé ijesztően hatott rám. Közös munkánk első napjai is, valószínűleg a nyelvi nehézségek révén, a kételyeimet látszottak igazolni, de azóta már régen megbizonyosodtam arról, hogy a komáromi színtársulat tehetségéből és erejéből komoly művészi feladatok megoldására futja. A színészek lelkesedése külön dicséretet érdemel, hiszen a felkészülés első szakaszában sem dolgoztak holmiféle takaréklángon, hanem már az első rendelkező próbákon is nagy koncentrációval igyekeztek szinte apait-anyait beleadni szerepeikbe.

— Milyen rendezői elképzelésekkel látott munkához a MA TESZ-ban ?

— Mondanivalójában tartalmas, a színpadi megjelenítés eszközeiben élvezetes és a közönség számára is emlékezetes előadást szeretnék kreálni Komáromban. Természetesen, bármiféle túlzott modemkedés vagy kísérletezés helyett, elsősorban sokéves rendezői tapasztalataimat igyekszem ezúttal kamatoztatni.

— Miért éppen Rusztam Ibragimbekov drámájának betanítására vállalkozott ?

— Mert kedvelem a húsbavágó, eleven problémákat fölvető darabokat! Ibragimbekov drámája éppen ilyen mű, hiszen az emberi elhidegülés, a családokban uralkodó erkölcsi klíma romlása általános kórtünet, amolyan sajnálatos világjelenség. A tudomány, a szociológia és a művészet közös

feladata tenni ellene valamit. Néha bizony az az érzésem, hogy a középkorosztály, de legfőképpen a fiatalok egyszerűen megfeledkeznek arról, hogy az embert pont az emberi kapcsolatok teszik emberré. Azért rokonszenves darab számomra a Homokon épülő ház, mert a szerző őszintén, nyíltam fogalmaz, én pedig rendezéseimben — a moszkvai Kamaraszínházban elsajátított tajrovi iskola hagyományaihoz híven — szeretem élére állítani a színműben fölvetett kérdést. Ezért az apróságok finomítására is igyekszem odafigyelni, hiszen a színpadon minden félmondat, minden gesztus vagy szemvillanás is meghatározó, karakterformáló jelleggel bír.

— Az október 22-ére kitűzött bemutató több hete tartó próbáin, nyilván, tolmács közvetíti rendezői utasításait...

— Sajnos, eleinte eléggé sűrűn váltakoztak körülöttem a tolmácsok, ami egy kissé megnehezítette az együttműködést. Számomra ugyanis csupán esetenként fontos, hogy a tolmács szó szerint fordítsa, amit én mondok. Azt tartom sokkal inkább szükségesnek, hogy ismerje a színház világát és hogy elgondolásaim lényegét közölje pontosan a színészekkel.

— Előjátszik rendezés közben ?

— Persze, hogy elöjátszom, már a nyelvi

akadályok leküzdésére is. Azt tapasztalom, hogy a komáromi színészek ezt a módszert szívesen fogadják, s úgy érzik, munkájukat könnyitem vele. És ha szükség esetén elöjátszom, úgy egy idő múltán könnyebb számonkémi korábbi kéréseimet vagy utasításaimat, hiszen világszerte tapasztalható jelenség, hogy a színészek a nyolcadik-tizedik előadáson már nem igazodnak eléggé következetesen a rendezői „partitúrához".

— Ennek kapcsán jut eszembe megkérdezni: a színészek egyéniségére vagy a rendezés elsőbbségére hivatkozik?

— Tudom, sok szó esik mostanában a rendező és a színész konfliktusáról, egymás meg nem értéséről. Azt is tudom, hogy talán Komáromban is nemegyszer elhangozhatott az a mondat, miszerint Kiszeljov gesztust, hangsúlyt diktál a színészeinek. Nos, említettem már, hogy a próbaidő rövidségére és a nyelvi problémákra való tekintettel, a MATESZ-ban a szokásosnál is több figyelmet szentelek a következetes szinészvezetésnek, de a magam elképzelését soha senkire sem akarom ráoktrojálni. Az erőszakolt eredménytől irtózom, és nem is hiszek benne. A jó rendezőt két alaptulajdonság jellemzi: az egyik a türelem, a másik a fantázia. Türelem nélkül nem valósíthatja meg elgondolását, a fantázia pedig abban segíti, hogy megkomponálja, megalkossa az előadást. Persze, azzal sem tudok egyetérteni, hogy a színész csak úgy megérezze a szerepét, hanem igen lényeges, hogy a figurával eggyé formálódjon, belesürítse a maga személyiségét, jellemét, képzeletét. Az igazi, nagy alakítás feltétele éppen a tökéletes azonosulás. Ibragimbekov darabja is annyira életszerű, hogy a színészeknek vizuálisan, színpadi magatartásban és emberi tekintetben is minden tapasztalatukat latba kell vetniök.

— Komáromba érkezése óta részt vett a színház néhány vidéki tájelőadásán is ?

— A peleskei nótárius két-három előadását láttam, de ez, érthetően, csak Konrád József stílusteremtö rendezésének, illetve a színészek egyféle játékfelfogásának megismeréséhez volt elég. És láttam még a területi színház színészeinek kabarémüsorát is, ahol viszont a szereplők biztos színpadi mozgására, tehetségük sokoldalúságára figyeltem föl.

— Többszörösen kitüntetett, érett művészként vajon mit jelent Ön számára Csehszlovákiában, pontosabban a Magyar Területi Színházban rendezni?

— Elsősorban a véleménycsere és a tapasztalatszerzés lehetőségét. Szívesen dolgozom Komáromban, s úgy érzem, segíthetek a színháznak, bátoríthatom a mind termékenyebb, egészséges léptékű kísérletezésben. Úgy tapasztalom, hogy a MATESZ színészei örömest vállalják a nehéz művészi feladatokat is, a vándorszínészet napról napra ismétlődő gondjain pedig határtalan lelkesedéssel próbálják túltenni magukat. Ebben a társulatban rengeteg a jó szándék, ami a próbák és az előadások szüntelen körforgásában óriási erényt jelent.

— Miképpen foglalná egy mondatba egyéni rendezői hitvallását?

— Az élet valós problémáit tükröző szituációk érdekelnek, rendezéseimben ezért a közönség gondolkodásmódjára, érzelmeire, de legfőképpen az emberek tetteire hatni próbáló színpadi helyzetek megteremtésére törekszem.

— Legközelebbi tervei?

— Az én koromban már ajánlatos, hogy valaki egyszerre csupán egyetlen feladatra összpontosítson, ezért jelenleg a komáromi bemutató sikeréért szurkolok. Annyit azonban elárulhatok, hogy Szaratovban is egy általam valóban jónak tartott darab rendezésére készülök. Szerzője és címe: Rusztam Ibragimbekov — Homokon épülő ház.

MIKLÓSI PÉTER

Prandl Sándor felvétele

Közvetlenül előttem egy manószerű, szakállas férfi, túl a diákkoron. Nem is füzetet vásárol, hanem emlékkönyvet, gondolom ajándékba egy kislány-rokonának, mosolyra fakaszt kedves együgyüsége, ahogy válogat az elérakott virágosfödelü emlékkönyvek között, végül egy gyöngyvirágosat választ. Az elárusító is mosolyog, mosolyogva mondja az árat. A szakállas fizet, majd halkan megkérdi:

— Utam, nem csomagolná be nekem ezt az emlékkönyvet?

A pirospozsgás eladó, aki inkább hentesboltba illene, mint ide, letörli arcáról a negédes mosolyt, haragosan összevonja szemöldökét.

— Nagyon sajnálom, de ilyen nagy formátumú emlékkönyvet nem tudok becsomagolni.

— És miért nem? — érdeklődik a fekete szakállú.

— Mert nem — csattant fel a piros eladó, és az arca bordó színűvé válik — mert nincs akkora papírosunk.

A párbeszéd halkan folyik, azt hittem rajtam kívül más nem is hallja, az eladó utolsó mondatára azonban a papírbolt minden látogatója felkacag.

— Hihahaha! Jézusmária — kiáltja mögöttem egy koloratúr szoprán — ilyet én még nem is hallottam. Hát hol van papír, ha a papírboltban sincs?

És hiába kékül, zöldül, feketül el a robusztus eladó arca, a papírbolt sorbanálló serege úgy kacag, mintha a nap legjobb viccét hallotta volna.

— A-akkor sincs — dadogja kétségbeesett hangon.

De ezt már nem lehet kibírni. Kitódulunk az utcára s ott kacagjuk ki magunkat.

NAPLOPÓ VAGYOK

Erika tizenhárom éves. sötétbarna szeme tele huncut fénnyel. Mindig mond valami meglepőt.

Tegnap, jó lagzi utáni hangulatban, ültük körül a családi asztalt. Erika egyszer csak gyönyörű pirosbarna karját a karom mellé fektette és megkérdezte teljesen váratlanul:

— Lajos bácsi karja miért ilyen fehér? Azért, mert Lajos bácsi naplopó?

— Hát igen, — mondtam bánatosan — sajnos én egy naplopó vagyok.

De erre ám Erika is elszomorodott.

— Én nem úgy értettem, nem úgy! Biztos, hogy nem úgy értette. Most azon töröm a fejem, hogy hogyan . . .?

Nyilván úgy, hogy mint egy igazi, nagyvonalú, fővárosi tolvaj ha akarom, még a Napot is ellophatom az égről.

Ezért ilyen fehér a karom.

Szerencsére Erikára egy másik nap süt: Zsélyben.

15