A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-10 / 28. szám
— A szeme?... Ugyan mit mondhat magának a szeme? — Azt mondja: de szép párocska! — Nagy kópé maga, Pista!... Mást nem mond? — Dehogy nem, egész regényre valót! Figyelje csak. — Hiába figyelem, nem látok semmit. — Tényleg nem tudja, hogy most mit mond? — Nem. Hadd hallom. — Különösen a lány vonzó; kívánatos teremtés a fekete hajával, a nagy, fekete szemével, a kreol bőrével, a karcsúságával, a formás keblével és lábával... — Nem fél, hogy faképnél hagyom, mérnök úr? — kérdezte Ibolya felnevetve. — Miért? — vágott ártatlan ábrázatot Pista. — Én csak az idős hölgy gondolatait tolmácsolom ... Maga félreért engem, Ibolyka. — Ejnye, ejnye, mérnök úr, maga azt hiszi rólam, hogy tegnap pottyantam le a menynyezetröl?... Egyébként el kell ismernem, nagyon buja a fantáziája. Sosem próbálkozott írással? — Eddig nem, de sosem lehet tudni, sor kerülhet még rá, különösen, ha gyakran találkozunk. — Dörzsölt pasas maga, az tény, azért hát azt javaslom, váltsunk témát. — Elnézést kérek, ha netán megsértettem — komorodott el Pista. Komolyan, őszintén kérem az elnézését, nem állt szándékomban megsérteni, hiszen olyan jól érzem magam, hogy akár madarat is lehetne velem fogatni. — Jó, hogy nem teszi hozzá: a boldogság kék madarát! — Olyan is van? — kérdezte Pista tettetett álmélkodással, de a szeme sarkában ott lapult a csínytevésre készülő kamaszok huncutsága. — Majd fogunk egyet hazafelé menet — nevetetj fel Ibolya, ami azt jelentette, hogy nem haragszik. Igazából nem is haragudott Pistára, csupán az volt a szándéka, hogy kissé lefékezze az egyre jobban belelendülő fiatalembert. Az sikerült is. Közben a zenekar abbahagyta a játékot. — Milyen kár, hogy vége, régen éreztem magam ilyen fenségesen. Köszönöm a táncot! — mondta Pista és az asztalhoz vezette Ibolyát. — A kimerítő tánc után igazán megihat egy pohárkával? — Úgy gondolja? — Hát persze: egészségére! Ittak. — Egyébként a tánc nem mentett ki — jegyezte meg Ibolya. — Inkább felfrissített. Sportnyelven szólva: jó a kondim. Elég sokat futok éjszakánként a kórház körüli parkban, és minden évszakban. Nem számít, ha hull a hó, vagy esik az eső, nem bizony. Nem az a cukorbabának hitt kis doktornő vagyok, akinek, vagy amilyennek elképzel... — Hm, hogy még cukorbaba! — bólintott a fejével elismerően Pista. — Magával kapcsolatban sosem jutott volna eszembe ez a kifejezés. Cukorbaba .. . nem rossz ... — Cigarettával kínálta meg Ibolyát, maga is rágyújtott. Hosszan hallgatva fürkészte a lány arcát. Farkasszemet néztek. — Miért hallgat? — kérdezte Ibolya megrebbenö szemmel, megúnva a hosszú hallgatást. — Van valakije? — tette fel váratlanul a kérdést tőle szokatlan komolysággal Pista. — Hogy érti ezt ? — Ahogy kérdeztem. — Hát hogyne volna! — mondta Ibolya befelé mosolyogva. Szándékosan nem akarta megérteni a kérdés lényegét. — Igen? — kérdezte Pista meglepődve. » (Folytatjuk) JAN STRASSER Ha menni kell T. KASZA IDA Sirató Ha menni kell, elmegyek. Ha lesz vonat, vonattal megyek. Ha lesz pénzem a menetjegyre, veszek. Ha nem, hát nem. Ha maradni kell, maradok. Ez van. Legalábbis ezt gondolon. Kihalt udvar mélyén apró barna lóca árván korhadozik nincs több hívólevél gyökerem eltépted mivel kapaszkodjam játszi szél leterít magamtól is esem bürökkeserű tátongó hiányod szorító vonzása Nem tartozom azokhoz, akik az életükkel igazolnak valamit. Tudom, voltak ilyenek is. Mindig is elismertem. De az élettel igazolni valamit csak egyszer lehet. És az kevés. Párját fészkét vesztett árvamadár anyám tépett ősz galambként szárnyaszegetten fekszel kilenc fiókádért a súllyal te szálltál egyedül egyedül mindig a viharban Nap fénye sosem ért és most lezuhantál Végtére is még megvan ez a lehetőségem. Legalábbis ezt gondolom. Ha menni kell, elmegyek. Ha lesz út, rajta megyek el. Ha nem lesz, a lábamon. Ha érvényes vagyok, igazolj. Ha nem, húzz át. Ha elfordulok, csak az egyik arcommal fordultam el. Ez van. Es most lezuhantam kútmély ütésekre gyógyírt ki adhatna nem tudja a kötést rajtad kívül senki összetartó kezed imára ku/csoltan ott pihen melleden ünnepi ruhádon Legalábbis ezt gondolom (Tóth László fordítása) Nemléted így is több azoknál kik élnek sosem volt barátraj messze estem tőlük hiányod ölében elrejtőzik bénult neked mindig legjobb deres halántékú legkisebb lányod féltve varangyoktól tiszta sebeit Nincskarod védelem köfájdalom íve mindhalálig bástya át nem törhetik át nem törhetem legalább álmomban beszélj anyám velem legalább álmomban KOŠÚTHOVA ELENA felvétele 11
