A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-02 / 40. szám
KÖRKÉRDÉSEKRE VÁLASZOLVA . . . ke) illetve a „Díry v punčochäch" (Lyukak a harisnyában) című kötete. Az antológiában — közel kétszáz verssel — bemutatkozó huszonöt költő közül tíz a „gyengébb nem” képviselőiből került ki, s a kötet kapcsán azért kell inkább fiatal költészetről (mint fiatal költőkről) beszélni, mivel a kötetben szereplők átlagéletkora a harmincegy évhez van közel. A két legfiatalabb — Vladimír Voráóek és Eliška Macurková — is huszonhárom évesek, míg a két legidősebb, Vladimíra Binarová negyvenegy. Jirina Axmannová negyvenhárom eves. Foglalkozásukat tekintve is lényegesen széles „skáláról" beszélhetünk. hisz van köztük háztartásbeli, vasúti dolgozó, orvos, újságíró, főiskolás. rádiószerkesztö egészségügyi nővér stb. Ami viszont e korbeli-, foglalkozásbeli-, és természetesen költői stílusukban mutatkozó különbségeken túlmenően összeköti okét — mint ahogy azt az antológia bevezetőjében Václav Falada megjegyzi róluk—, az a költészetükre jellemző nyíltság, „őszinteség és egyszerűség. Mentesek a mesterkélt pózolástól, pátosztól, az erőltetett metaforáktól. Jellemző verseikre az átélés intenzitása, költészetük mindenkori belső szükségletre-kényszerre való visszavezethetösége. Verseikben őszintén önmagukat adják; önmaguk, helyük kereséséről, a szerelemről, az emberhez, emberiséghez való viszonyukról, a mindennapi élet örömeiről, gondjairól szólnak. A hétköznapok csodálatosságát próbálják meg feltárni — több-kevesebb sikerrel. Persze költészetükön még ott érezhető az elődök, a példaképek — Seifert. Holan, Nezval, Sýs. Žáček — hatása, ám mindezek mellett fokozatosan formálódik költészetük sajátos, egyedi arculata is. Vannak természetesen a kötet szerzői között jó- és kevésbé jó költők. Ám rangsorolni a kötetben szereplő szerzőket már csak azért sem lenne igazságos, mivel jónéhányuk nevével e sorok írója is csak most találkozott először. S így az ismerős nevek elsősorban a Literárni mésičník Műhely rovatából (Axmannová, Binarová, Bohuslav Richter, Marie Štemberková, Jifí Wágner Szalai. Pánková, Éva Brixi, Yvona Tvdlitatová, stb.), vagy a Československý voják Új versek rovatából (František Ŕečinský, Eva Hrubá, Jifi Kamen) közelebbiek, többetmondóbbak azoknál, melyekkel most találkozik először az ember. De mindenképpen figyelemreméltó például annak a Nadéžda Slunskának a költészete is. aki e válogatáson kívül, illetve azt megelőzően sehol sem publikálta még verseit S hogy az írásban felsoroltak, vagy éppen fel nem soroltak közül a már említett Štemberkován és Pánkován kívül kik lesznek azok, akiknek a közeljövőben önálló kötetével találkozhatunk majd, és az idő rostáján is képesek lesznek fennmaradni a későbbiekben, azt szintén nehéz lenne megjósolni, már csak azért is, mivel tájainkon bizony némi gondot jelent a csehországi könyvkiadásban, és egyáltalán a cseh irodalmi életben végbemenő állandó mozgás rendszeres és alapos nyomonkövetése. Ám a kötetben szereplők nevére a közeljövőben így is érdemes lesz odafigyelnie az érdeklődőnek. NÉMETH GYULA (Beszélgetés Cúth Jánossal) — Mityen körülmények közt indultál? Kik segítettek a kezdet kezdetén? — Néhány pillanatra magamba fordulok s a lelkiismeretemet faggatom, nehogy esetleg kimondatlanul sikkadjanak el indíttatásunk lényegesebb momentumai. Nem véletlen ez a körülményeskedés, hiszen számtalan dolog van, amely — sajnos a legtöbb kedvezőtlenül — befolyásolja az író alkotói tevékenységét. Mivel az író és költő indulása nem egyszeri elhatározás kérdése, ezért visszakozok egy másik — a kérdést megelőzendő — kérdésig, amely körülbelül arra lenne kíváncsi, hogy adódtak-e előzetes feltételei az irodalom felé történt terelődésemnek? Az indulást érthető módon nem lehet — a legkevésbé pedig naptári időpontban — behatárolni, már csak azért sem, minthogy feltételezhetően sok minden öröklött tényezőktől függ, ami ugyan nem elrendeltetés, mely szerint valaki eleve írónak, plakátragasztónak vagy búvárnak születhessék. Mindenesetre, mint születésemtől fogva túlérzékeny kisgyerek, rengeteg megrázkódtatásnak. köztük sérelemnek voltam kitéve, amelyeket igazságérzetem megnyugtatásáért szerettem volna tisztázni, megfogalmazni. Az pedig, hogy túl korán értek ilyen hatások (vagy túl fogékony voltam irántuk) ingerlékennyé tett a másokat érintő s egyéb, társadalmi viszonylatokban megnyilvánuló viszszásságokkal szemben is. Ám ha így igaz, ez akkor is csak részigazság, miután nem lettem szociológus, sem esztéta, tehát fordítva is részigazságot mondok; kifejezőképessé - gem kereste, vagy találta meg a feldolgozásra alkalmas anyagot. Ez az összetett kényszer, hozzátéve fantáziám csapongó kedvét, előfeltétele lehetett későbbi orientációmnak, amelyhez helyes irányjelzönek bizonyult házi könyvtárunk, az iskolai és a községi (búcsi) könyvtár. Annál is inkább meghatározó fontosságúaknak tartom a fentieket, minthogy a későbbiek során sem az iskoláim által nyílt perspektívák, sem pedig a munkahelyi érdekek és környezetem elvárásai nem vágtak egybe irodalmi ambícióimmal és törekvéseimmel, következésképpen nem is ösztönözték azokat. Egy szándékos vargabetűvel kanyarodtam ide, hogy érzékelhető legyen az első közlésekig megteendő szerpentinét elhanyagolt állapota. Pedig elképzelhető, mivel áll szemben például az, akinek olyan munkával kellene bizonyítania, amelynek megírásához vigasztalanul kevés az, hogy egyszeriben hanyagolja a barátokat és a házimunkát (esetleg tanulmányait vagy a fusizást), s asztalhoz ülve kijelenti, hogy márpedig ő mától kezdve író... Nos, ez így túl bizarr, hisz magam szóltam bizonyos előfeltételekről, viszont a kezdő tollforgató közvetlen környezetét mégiscsak a publikálás győzné meg, míg a szerkesztőségeket a kiforrott, elfogadható munka. S ez csupán egy ellentmondás azok sorából, amelyek az író életútját végigkísérik. Kezdettől fogva, az egyedüli és pótolhatatlan segítőtársam volt Fülöp Antal, aki jól tartott biztatással és tanáccsal. Rokon vonásokat mutató felfogó- és ítélőképességünkből következett, hogy ott bábáskodhattunk egymás könyvének születésénél. Könyveink tető alá hozatalát megelőzően, érthetően, munkáink publikációja volt a fő cél, s én itt hivatkozhatok irodalmunk másik egyéniségére, Koncsol Lászlóra, aki annak idején, az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként zöldet mutatott novelláimnak. Első munkáimra, a bennük megmutatkozó törekvések, távlatok és célok, az egyes stílusjegyek stb. tévedhetetlen felismerésével reagált, s komoly biztatással bocsajtott utamra. Nem csupán azért van ennek számomra felidézést érdemlő jelentősége, mivel neki köszönhetem első novelláim megjelenését az Irodalmi Szemlében, hanem azért is — ami talán még fontosabb —. hogy azt emelte ki munkáimban, ami igazolhatóan erényük volt, s annál fogva bátontott, ami valóban reményteljes volt bennük. Azóta is illettek dicséretekkel, csakúgy, mint kifogásokkal. Csakhogy azoknak a dicséreteknek, amelyek nem a dicsémivalóknak örvendenek, az ember nem tud örülni, mint ahogy bosszankodni sem tud olyan kifogások miatt, amelyek nem a kifogásolnivalók felett méltatlankodnak ... — Néhány könyv már megjelent [leérkezőben vagyunk-e? — Lehet, hogy a kérdező helyében magam is feltennék egy hasonló kérdést, persze legfeljebb azzal az elvárással, hogy a válaszok által is hangsúlyosabban jusson kifejezésre s erősödjék az a közösségigény, hogy mielőbb felnőjön irodalmunk életképes, érces hangú utánpótlás-csapata; hiszen tudott dolog: egy könyv még nem beérkezés, ám a beérkezés lehetősége. Elméletileg nem lehetetlen, hogy egyetlen könyv is jeles íróvá (költővé) avassa a szerzőt, amint ilyesmire számtalan példa akad a világirodalomban. Mi, főnixesek azonban az ilyen babérok felé nem kacsingathatunk, annálfogva sem, mivel számunkra az egyszeri siker — még ha tartós is lenne — akkor sem lehetne cél, hiszen az a munkásság, amivel a csehszlovákiai magyar írók és költők elkötelezik magukat, állandó jelenlétet, programszerű alkotótevékenységet követel, amitől nem lehet idegen az elméleti, esztétikai munkásság, s egyáltalán a publicisztika sem, hiszen ezek egyike sem zárja ki az irodalmi igényességet. — Vajon a „Megközelítés" című antológia szerzői s a velük egyívásúak, a most rajtolók vállalják-e magukat? — Időbeli és térbeli helyzetünk kötelezővé teszi önmagunk vállalását. Hogy ki és milyen mértékig vállalja önmagát, főleg az új generáció tagjai közül, arra most még csak hozzávetőleges választ lehet adni, mivel azt jobbára majd kiállásaik, megnyilatkozásaik döntik el. A versek általában csak többszörös visszaverődés útján tükrözik a költő állásfoglalását, ami ennek ellenére számon kérhető, minthogy ki-ki úgy vállalhat népével sorsközösséget, ha önmagát vállalja. E tekintetben nincs szégyellnivalója Barak Lászlónak, Soóky Lászlónak és Somos Péternek, ahogy a prózaírók közül Fülöp Antalnak és Grendel Lajosnak. „Önmagunk vállalását" általában mint visszaható természetű magatartást is értékelhetjük, mivel előfordul, hogy olyasvalakit vállalunk, akivé legfeljebb lenni szeretnénk. Persze, ha ily módon vállalt szerepünket meggyőzően és természetes ragaszkodással alakítjuk, végül is ideálunkkal azonosulhatunk. Megítélésem szerint ez olyan kedvező képesség, amely fejlődésünk és épülésünk egyik tényezője lehet, márpedig — irodalmi léptékben mérve — nem kevesebbről van szó, minthogy nem rekedhetünk meg valahol az európai irodalom átlagos színvonala alatt, tehát irodalmunkat nem determinálhatja, nem húzhatja ballasztként múltunknak, kisebbségi léttudatunknak indokolatlanul nagy befolyása. Ezeknek a hatásoknak természetesen nem a kiküszöbölését vélem szükségesnek. hanem azt, hogy a múlt értékei: kultúránk, hagyományaink stb. ne önmagukért érvényesüljenek irodalmunkban, hanem mint szerves építőelemek, hogy mintegy kiteljesedve, általánosabb értékek hordozóivá válhassanak, kisegítve irodalmunkat a provincializmus és partikularitás szűkre vont korlátái közül. Ugyanezt a célt szolgálja, ha képesek vagyunk helyes értékítéletet egészséges önbecsülést kialakítani magunkban, hogy belőlük tiszta nemzeti öntudat ötvöződjék. — Milyen körülmények közt alkotsz? Van-e elegendő tered, tehetőséged? Nem érzed-e hiányát a külső segítségnek, anyagi, erkölcsi ösztönzésnek? — Nem látom be, miért is érdekelnének bárkit is az én műhelybeli gondjaim, ezért eszemben sincs itt személyes problémáimmal nyűglődni. Azt viszont joggal várhatja az olvasó, hogy egy-egy kérdésre az általánosság és teljesség igényével válaszoljon a kérdezett. Az írást tehát, az igazán fontos közölnivalók megírását — egyesek szerint — kevéssé befolyásolják külső körülmények — de csak elvileg —, mivel az irodalom többet, sokkal többet kíván: irodalmi életet, ami nem egyéb, mint szakadatlan munka: írás és tanulás. Nos, ezt elképzelni a munkahely, a feleség, a gyerekek, s a velük járó terhek és gondok gyűrűjében — túlzás lenne. Ezzel ugyan nem vetetten fel új problémát, mert az a kérdés, hogy az írónak (költőnek) szükséges-e az íráson kívül egyéb munkát is végeznie, vagy az olyanok, mint az ösztöndíjak, tanulmányutak, honoráriumok sokat vitatott kérdései továbbra is nyitottak maradnak, s az érintettek többsége továbbra is ideje, valamint energiája szétforgácsolódása árán áldozhat az irodalomnak. így aztán csaknem egyértelmű a választások lehetősége: vagy önkéntes száműzetésből törekedni magasabb irodalmi célok felé, vagy jó üzleti érzékkel vállalni „irodalmi" napszámosmunkát. Másként fogalmazva: vagy a minimumra redukálni az emberi szükségleteket, nehogy azok kielégítésére törekedve, vérveszteséget szenvedjenek az alkotások, vagy haszonelvből vállalni a „tömegtermeléssel" járó középszerűséget. Erre persze azt válaszolhatná valaki, hogy hol itt a hiba, hiszen végül is az akadályok és nehézségek vállalásával és leküzdésével igazolhatja az alkotó valódi rátermettségét, azzal, hogy a körülmények ellenére is értékes műveket hoz napvilágra. Ezt az illuzórikus elképzelést látszik igazolni az, hogy végtére is léteznek a már említett kedvezmények, csakhogy épp a legnehezebb — kezdeti — időszakban a legkevesebb rájuk a kilátás. Maguk a honoráriumok sem képviselik az illető alkotások „ellenértékét" (ha egyáltalán beszélhetünk ilyen értelemben ellenértékről). Anyagilag tehát csak akkor biztosított a továbblépés, ha ahhoz egyéb jövedelemforrás hozzásegít. Erkölcsileg pedig úgy minősül az író és a költő munkássága, mintha csak mellékesen lenne szükség a jelenségek és halmozódó ismeretek szintézisére, a világról alkotott fogalmak kiteljesítésére, ami kétséget kizáróan az írók és gondolkodók dolga, hogy feladatuknak eleget téve, hozzájáruljanak a társadalom legmagasabb szintű — szellemi — fejlődéséhez. Kérdezett: VAJKAI MIKLÓS 15
