A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-18 / 38. szám

hagyományt követte a Gergely-járás, a Szent György-napi hiedelmek, a húsvéti locsolkodás, a májusi ünnepek, a májusfa vagy májfa állítása, de főként a pünkösd.

A húsvét vasárnapja előtti, úgynevezett nagyhét péntekjén Csilizradványon napkelte előtt kimentek a faluvégi patakhoz mosakodni. A patakból hozott vízzel egész héten át mosakodtak. Hitük szerint ez nagyon jót tett a szemnek, megvédte őket a különféle szembetegségektől, s egész évben frissek maradtak, nem lustálkodtak. Nagypénteken reggel a házat is körülsöpörték, hogy a szárazság, a férgek és a gonosz lélek elkerülje őket. Mindez a jó termés biztosítását is célozta.

A pünkösd népünk igazi tavaszünnepe volt. Népdalok, népmesék emlegetik piros pünkösd napját, a pünkösd szimbolikus virágát, a pünkösdi rózsát. A csallóközi hagyomány egyik legrégibb emléke volt a pünkösdi király és királyné választása. A fehér ruhába öltözött pünkösdölő lányok választott királynőjük vezetésével királynőnek öltöztettek fel égy bábut, s házról házra így énekeltek:

Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja.

Holnap lesz, holnap lesz a második napja.

Jó legény! Jó legény! Jól megfogd a kantárt!

Ne taposd, ne taposd a pünkösdi rózsát!

Szálljon házatokra az egek harmatja.

Mint az előtt az apostolokra.

Az ének után körtáncot lejtve szavalták: Elhozta isten piros pünkösd napját. Mink is meghordozzuk királynénk asszonykát.

Aztán a díszes bábut magasra emelték ezzel a felkiáltással:

A kendtek kendere ilyen nagyra nőjjön, ni!

A pünkösdölök is ajándékot: tojást, szalonnát, pénzt kaptak, s ezt a kocsmában közösen elfogyasztották.

E termékenységet varázsló jelleg megtalálható a pünkösd hétfőjén szokásban volt vámkerék-állításnál is. Mi is volt ez a vámkerék? Tavaszi, tavaszköszöntő pünkösdi mulatság szimbóluma, jelképe. A kb. 15 méter magas fa tetejére erősített kereket a kocsma udvarán állították fel. Szalagokkal, borosüvegekkel díszítették. Nevét onnét kapta, hogy az erre az alkalomra kinevezett bíró, kisbiró vagy csősz az utcán sétálgató párokat elfogta, s megvádolta őket, hogy a tilosban jártak. Ezért bírságot kellett fizetniük, ez volt a vám. Innét tehát a vámkerék elnevezés. A vámot mindig a lányok fizették, ezzel szabadítva ki a legényeket a csősz vagy a kisbiró fogságából. A mulatságot is a lányok rendezték, s árról is gondoskodtak, hogy vám nélkül senki sem mehessen be a kocsmába. A mulatság egész ideje alatt folyt a bírságolás. Az így összeszedett pénzt közösen elmulatták. Ez az eszem-iszom a természetét bőséges ajándékozásra késztette, s az egész közösséget megóvta a gonosz ármánykodásaitól. Vidám, felszabadult volt ez a mulatozás, azt is mondhatnók, erőgyűjtés a közelgő nyár nehéz, verejtékes munkáihoz. De lehetett a munka akármilyen fárasztó, népünk minden esetben megtalálta hozzá a megfelelő hangulatot, s vidám nótázása, játszi évődése enyhítette a legnagyobb gondokat is.

A naptári év hagyományos ünnepi szokásai közül szertartásos cselekményével, hiedelmeivel elsősorban a nyári napforduló Szent István-napi tűzugrása, tűzgyújtása emelkedett ki. A június 24-én, Keresztelő Szent János születésének napján végzett ősi sok pogány elemet őrző szokás a népélet egyik legérdekesebb dramatikus hagyományát őrzi. A Csallóközben, Egyházgellén István napja estéjén a legények kocsival vonultak végig a falun, s minden házba bekiáltották:

Rozsét, rőzsét.

Adjanak rőzsét.

Ha nem adnak rőzsét.

Elvisszük a tőkét.

Rendszerint mindenütt kaptak fát vagy rözsenyalábot, amelyet a faluvégi keresztútnál összeraktak és meggyújtottak. A gúlába rakott máglya közepébe tették a búcsú napjára állított „molfát", ezt borítóval lepték. Ide került az előző évi aratókoszorú is. Amikor a rakomány elkészült, egy leány háromszor körüljárta és vízzel meglocsolta, „megszentelte", majd egy legény szalmából készített égő fáklyával ugyancsak körülfutotta és meggyújtotta. A falu apraja-nagyja részt vett ezen a szertartáson. Amíg a tűz égett, különböző dalokat énekeltek. Régen volt külön erre a napra szerkesztett ún. Szent Iván éneke is, de ez már a múlt század vége felé feledésbe merült. A lohadó tüzet a legények átugrálták s a leányokat is erre biztatták. Az volt a hiedelem, hogy az a leány, aki a tüzet elsőként átugorja, még abban az évben férjhez megy. Még azt is hitték, hogy a határnak azt a részét, ameddig a tűz fénye világított, látható volt, nem veri el a jég. s minden vetemény jó termést hoz.

Nagybodakon szintén a fent leírt módon folyt le a szertartás. Itt a legények a rozsét is, meg a kocsit is lopták. A lopott kocsival vitték ki a rozsét a falu végére, ahol egy szűz lánynak kellett megszentelnie, hogy meggyújthassák. Ilyenkor mindenféle rigmusokat mondtak, amelyeket ma már nem ismernek. Szokásban volt a tűzgyújtás a Csallóközszerte minden faluban, de kiváltképpen a Karcsákon, Doborgazon, Nádasdon, Várkonyban és Vajkán.

A mezőgazdasági munkák között az egyik legnehezebb volt a gabonabetakaritás, az aratás. Ennek a nagy munkának is megvoltak a hagyományai, szokásai. Az aratás megkezdése előtt az aratók kivitték a gazdát a gabonaföldre, itt a marokszedők búzából font gúzzsal összekötözték a kezét, lábát, s csak akkor engedték szabadon, amikor pénzzel vagy borral kiváltotta magát a rabságból.

Az aratás befejezése is ünnepélyesen zajlott le. Búza, rozs, árpa és zab kalászaiból aratókoszorút fontak, s feldíszítették virágokkal, szalagokkal. Ezt azután a marokszedő lányok a többi arató kíséretében zeneszóval vitték a gazda házához, ahol megvendégelték őket. Régebben mind az aratás megkezdése előtt, mind annak befejezése után verset mondtak. Később a verset már elhagyták, elfelejtették, s inkább népdallal, magyar nótával köszöntöttek.

A hagyományt őrző, a letűnt korok szellemét idéző régi szokás- és hiedelemvilág sohasem volt csak puszta díszlet a falu életében. E szokások együtt éltek a faluval, bennük fejeződött ki, testesült meg nemcsak a különleges ünnepi alkalmak, hanem a dolgos hétköznapok mondanivalója, szándékok, akaratok villanása, mély emberi kapcsolatok tartóssága. Emellett izlésformáló erejük is jelentős tényezője volt a paraszti életnek.

Napjaink faluja — mintha ma már tudatosan kanyarodna vissza az utóbbi évtizedekben kissé elhanyagolt, elhagyott hagyományokhoz — felismerni véli nagyanyáink, nagyapáink régi szokásainak megtartó erejét, s megújult kedvvel próbálja élni, ápolni, védeni múltunknak e beszédes emlékeit. Hisszük, hogy ez már nem a divat diktálta hóbort, hanem igazi hazatalálás.

MARCZELL BÉLA

TÓTHPÁL GYULA FELVÉTELE

írók-történetek

MÓRICZ ZSIGMOND, AZ IRODALOM NAPSZÁMOSA

— Gyalogolni jó! — hirdette Móricz Zsigmond és járta a szegények Magyarországát. Mindent meglátott és mindent feljegyzett. Ceruzája, notesza sohasem szakadt ki a kezéből. Száznál több művet irt, de arra is maradt ideje, hogy válaszoljon a százszámra érkező levelekre. Azt beszélik róla, hogy regény vagy színdarabírás közben, pihenésképpen, elbeszéléseket vetett papírra. Honnan volt ennyi energiája? Ez az alkotó természet örök titka marad ... A lánya. Móricz Virág írja róla Apám regénye című könyvében. „1910. március 19-én vette első írógépét. Ma is megvan, már meghatóan ódivatú szerszám, de akkor a legmodernebb kisgép volt... 1930-ig használta. Azóta mindent gépen írt. Gyorsabban tudott gépelni, mint akárki, de olyan erősen verte a billentyűket, hogy csak a legerősebb szerkezet bírta ki indulatát... Egyszerűen szétverte a könnyű gépeket. Nem szeretett a géppel bajlódni. Még szalagot betenni sem volt türelme. Utálta a másolópapírt, de mindig okvetlen másolattal irt. A színdarabjait számtalan verziójukban, mindig négy, sőt öt példányban írta ritka sorokkal, nagy margóval. Ehhez nekünk, gyerekeknek kellett berakni a másolópapírt." ,

Máshol ezt írja apjáról:

„Neki mérhetetlen szómennyiségre volt szüksége. Mindent fonetikusan írt le, egyéni, következetes rövidítésekkel. Mindig jegyzetpapírral járta a világot. Eleinte boltban vett irkával, később blokkal s legtöbbször maga hajtogatta kéziratpapírból néha össze is varrta. Az élet minden pillanatában kész volt jegyezni."

„Szavak, szavak, édesízű szók csendülnek az ajkakon!" — énekelte, irta, tanította. Hitt a szó értékében, erejében, hatalmában ... Ma is érthetetlenül állunk a titok előtt, hogyan bírt ennyit írni. Nyáron hajnali négykor, amikor mások még az igazak álmát aludták, neki már kopogott a gépe. Az is igaz, hogy sokszor már este nyolckor visszavonult, lefeküdt, otthagyta vendégeit, bármilyen kedvesek voltak a számára ... Hatalmas tehetség, rendkívüli erőbírás. Ez vezette Móricz Zsigmond tollát... Az 1938-ban megjelent „Életem regénye" zárófejezetében írja:

„Bevégeztem életem regényét.

Ma három hónapja egyetlen pihenő napom, sem éjszakám nem volt. Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha ennyire nem fűtött át a tűz.

Újraéltem egész életemet.

S nem kívánok többé magammal foglalkozni.

Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.

Írhatnám még világvégéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.

A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában, egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel.

És aztán még egy kicsit heverni a verőfényben. Akkor rávéshetem a márványnévjegyemre :

Éltem."

Hatalmas mennyiségben ontotta magából a betűt. Megkérdezték tőle, mennyit írt életének hatvanadik évében. Ő így válaszolt a „Kelet Népé"-ben: „Kérded kedves barátom, mint pszichológus-orvos, mennyit dolgoztam életemnek hatvanadik évében... A

munkamennyiséget nem tudom lemérni, de a munkának címmel megjelölhető részét talán nagyjából összeállítom. írtam két regényt: 1. Árvácska, 2. Rózsa Sándor. Két színdarabot: 3. Kismadár, 4. Ludas Matyi. írtam két filmet: 5. Jókai: Sárga rózsájából, 6. Kerek Ferkó. Kiadtam, új korrektúrával régebbi írásaimat : 7. Bornemissza: Elektra, 8. Szigligeti: Csikós. Most írtam át új szöveggel: 9. Kemény Zsigmond: Rajongók I—II. köt. 10. Tolnai Lajos: A Kéry-család, 11. Tolnai Lajos: A Nemes vér. Megszerkesztettem s kiadtam: 12. Magvető c. antológiát. 13. A Kelet Népében a regényeken kívül írtam háromszázhúsz oldalas kötetre való cikket, novellát stb. 14. Az országban való utazásaimban számtalan beszédet tartottam melyeknek szövege szintén kitenne háromszázhúsz oldalas kötetet... 15. Szerkesztettem egész éven át a „Kelet Népé"-t... 16. Ebben az évben jelent meg összegyűjtött müveimnek harminc kötete ... 17. Összeállítottam a következő tizenöt kötetet... 18. Megkezdett művek nagy tömegben. 19. Rádióelőadások s házon kívül megjelent cikkek, novellák ... 20. Olaszul megjelent egy kötetem, a Rab oroszlán ... 21. És a családi élet, a polgári, emberi — a maga az élet is felemésztett. gondolom némi energiát..."

Minden érdekelte, mindent tudni akart, ami az országban történik, utazásairól jegyzetek halmazával és tengernyi benyomással tért meg. Vass László irta róla: „Petőfin kívül nincs senki az egész magyar irodalomban, aki oly fáradhatatlanul járta volna az országot, mint Móricz Zsigmond! Ő egymaga jelentette Magyarországot. Otthon volt minden faluban, a tanyákon, a pusztai szállásokon egyaránt, sőt később már az ország legnagyobb községében is, Budapesten. Veres Péter csak tudja, hogy senki nem ismert annyi parasztot és senkit nem ismertek anynyian a parasztok, mint őt. Balzaci méretekben érdekelte ez a föld ..

Bözödi György jegyezte fel róla: „Semmi sem volt ellenszenvesebb előtte, mint a költői magány és csend, az emberektől való elvonultság. Folyton benne akart élni az élet sodró valóságában, még írás közben is azt szerette, ha szobájába beszűrődik a kinti élet zaja ... Közvetlenül az ablakunk alatt, az út túlsó oldalán fűrészelték és hasogatták a szomszéd tömpölyfáit: a fűrész harsogása, a fejszék csapásai, az ácsok kiabálása, tréfálkozása ... úgy hallatszott be a szobába, mintha nem is volna közben a faház fala. Zsiga bácsi pedig az írógépnél ült, már két napja, közvetlenül az ablak előtt és írt szorgalmasan. Egy délelőtt 15-20 ívoldalt is lekopogtatott gépjével: akkor értettem csak meg, amiben ezelőtt kételkedtem, hogy néhány hét alatt megír egy regényt, ha olyan kedvében van ... Azt hittem véletlenül maradt nyitva az ablak, de amikor be akartam csukni, gyorsan, szinte idegesen leintett.

— Hadd csak, én nyitottam ki, nagyon jól érzem magam. Azt szeretem, ha munka közben magam körül tudom az életet. A kopácsolásuk, a beszédjük olyan jól duruzsol a fülemben. S ha kipillantok, látom őket. Úgy érzem magam, mint gyermekkoromban ..."

„Úgy ontotta az életet — írta róla Illyés Gyula — mint más a rímet és ritmust... egy költő veszett el benne. Egy költő, népünk egyik legnagyobb lángelméje működött szüntelen ihletettséggel benne, s árasztotta a valóság égi mását. Az ilyet hívják epikusnak. Az olyat, akinek a Múzsa egy hősköltemény hosszán is ott áll a háta mögött."

DÉNES GYÖRGY

15