A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-11 / 37. szám

Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg — nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam:

— fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is sietettem, s a tüzet — égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben:

— így fordult minden vélem szemben, a fü, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott — azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítetten és szálltam és sebezhetetlen :

— fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kin sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, s szelíden győzök, mint a szél.

Váci Mihály / Szelíden, mint a szél