A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-11 / 37. szám
c 7. Az ékírás kialakulása A nagy ókori birodalmak és kultúrközpontok elsősorban a bővizű folyók mentén jöttek létre; a Nílus Egyiptomot, a Tigris és az Eufrátesz Ur, Akkád, Babilon népét éltette, a Gangesz Indiában, a Sárga-folyó (Huangho) és a Jangce pedig Kínában játszott fontos szerepet. Egy-egy folyó partján a kisemberek mindennapjai szinte ugyanúgy teltek; a kelő Nap már serény munka közben találta őket: volt aki a földet művelte, volt aki kis műhelyében buzgólkodott, mások hatalmas építkezéseken fáradoztak, s persze szép számmal akadtak fegyverforgatók is, akiknek úgyszintén nem sok idejük maradt a pihenésre, mert az uralkodó gyakran szólította hadba őket. Megannyi hasonlóság tehát, az ember mégis elsősorban az eltérésekre, a sajátosságokra kíváncsi; melyek azok a szellemi alkotások, amelyeket az utókor ennek vagy annak a népnek köszönhet, milyen nevezetes cselekedetek őrizték meg egy hajdan élt nemzet emlékét. A suméroknak adatott meg az a dicsőség, hogy elsőkként léphettek a történelem színpadára, ők rakhatták le a közel-keleti civilizációk alapjait. Ma sem tudjuk bizonyosan, honnét érkezett a Tigris és az Eufrátesz által közrezárt területre ez az önmagát „feketefejüeknek" nevező nép, amely éppoly rokontalan volt Mezopotámiában, mint a magyarok a Kárpát-medencében. Viszonylag rövid ideig, alig 12 évszázadig fi. e. 3200—2000 között) voltak a térség urai, s még ennek az 1200 esztendőnek is a nagyobbik része állandó önvédelmi harcok közepette telt el. A sumér városállamokat, Lagašt, Ummát, Adabot, Kist, Urukot stb. csak az i. e. 2400 táján sikerült egységes birodalomba tömöritenie Umma város királyának, Lugal-zaggesi-nak, aki felismerte, hogy a környező nomád sémi törzsek fenyegetéseinek csakis egy jólszervezett, központi irányítás alatt álló ország képes ellenállni. Az előrelátó uralkodó cselekedete azonban megkésettnek bizonyult: nem telt el még talán négy évtized sem, és a sumér birodalom nagy részét elfoglalták az akkádok (Akkád városáról kapták nevüket), akik Sargon király vezetésével alapozták meg kétszáz esztendős uralmukat ezen a tájon. Az akkád birodalom egészen a mai Szíriáig és Irán délkeleti részeiig terjedt, szellemi élete a sumér kultúrára és írásbeliségre épült. Az akkádok szinte változtatás nélkül átvették a sumér ékírást, majd ugyanezt tették a helyükbe lépő babilóniaiak, s később az asszírok is, jóllehet a sumér nyelv és az akkád nyelv (s természetszerűleg a babiloni és az asszír nyelv is, amely az akkádból alakult ki) mind nyelvtanilag, mind a szavak alakját tekintve igen távol állt egymástól. A sumér birodalom egyébként még egyszer megérte újjászületését, s tulajdonképpen ez az alig 150 esztendeig tartó reneszánsz volt (i. e. 2100 körül) a sumér kultúra és művészet fénykora. A sumér birodalom végérvényesen i. e. 2000 táján szűnt meg létezni, de az államiság vége nem jelentette egyben a Képjelekkel teleírt agyagtáblák Gudea, lagaši uralkodó (i. e. 2 WO körül) diorítszobra felirattal és Ĺagaš város tervrajzával sumér nyelv és kultúra halálát is. A sumérokkal szinte ugyanaz történt mint a latinokkal: nyelvüket továbbéltette a vallás és a tudomány, írásukat pedig magukévá fogadták az őket leigázók. Mindaz a szellemi érték, amit létrehoztak szerves részévé, sőt alapjává vált az utánuk jövők kultúrájának. A sumér írás legősibb formája — akárcsak az egyiptomiaké — a képírás volt. A sumér írnokok megpróbálták lehetőleg egyszerű eszközökkel, de kifejezően ábrázolni a tárgyakat, idővel azonban ez a fajta írásmód nemcsak körülményesnek, hanem elégtelennek is bizonyult, hiszen neveket és fogalmakat, valamint bonyolult mondatokat lehetetlen volt a segítségével lejegyezni. Kezdetben különböző piktogramokat (képjeleket) kapcsoltak össze és ezzel egy fogalmat írtak le (pl. a lábat jelölő piktogram és az utat jelölő piktogram együtt annyit jelentett mint futni stb.), később aztán a piktogram fokozatosan átalakult ideogrammá (fogalmi jellé), s ugyanaz a jel egyszerre több dolgot is jelölhetett (pl. a láb piktogramja jelenthette magát a végtagot, de azt is, hogy „járni", „állni", „hozni" stb.). Nem kell különösebben bizonygatni, hogy ilymódon nem lett egyszerűbb az írás, sőt még csak jobban összekuszálódott, ezért a sumérok bevezették az értelmező jelek (determinatívumok) használatát. Az értelmező jeleket általában a szavak elé írták, de nem kellett hangosan kiejteni A b d tf=T 'Wy m ►Éf > > É£> % ■W *T 4 r%< Vv>»>— mmi m * SÍI »HJ MII m C> ^P tó tJT* <S * V ** i 0 ň «j npT ■OK HF< mT< "X iT? ►CB^T >-al púd müven rhu kun ť ha «ír dup kur an dinpir In. ud múv Inanna ti a|>in (•in Az ékírás fejlődése a) archaikus sumér írás fkb. i. e. 3000— 2600) b) klasszikus sumér ékirás fkb. i. e. 2400— 2000) c) óbabilon írás fkb. i. e. 1700—1300) d) újkori asszír írás fkb. i. e. 900—600)-A táblázat jobboldalán a jelekhez tartozó sumér szótag- és fogalomértékek olvashatók őket, csupán azt jelezték a segítségükkel, hogy egy többértelmű írásjelet melyik értelmében használta az írnok. Külön determinatívum utalt a fából készült tárgyakra, egy másik az istenek neve elé írva egyértelművé tette, hogy istenről van szó, stb. Pl. az eke ideogramja jelenthette magát az ekét, de jelenthette a szántóvető embert is. Ha eléje írták a fatárgyakat jelölő determinatívumot, akkor egyértelművé vált, hogy az ekére gondolt az írnok, ha viszont a személyeket jelölő determinatívum került oda, akkor mindenki tudta, hogy a szántóvetőről van szó. A további fejlődés során a fogalmi jelek fokozatosan szótagjelekké alakultak át, amit az is nagyban elősegített, hogy a sumér nyelvben sok egyszótagú szó van. A sumér írás azonban nem vált teljes mértékben szótagírássá, megőrizte a fogalmi jeleket, sőt az értelmező jelek rendszerét is. A sumér írás lényegében erre a fejlődési fokra jutott el, s ettől kezdve inkább külalakjában változott meg. Az írásjelek fokozatosan elveszítették képi jellegüket — bár még sokáig emlékeztettek eredeti formájukra — és jellegzetes vonalkák halmazává alakultak át. Ezek a kis vonalak az ékre emlékeztetnek, ezért is nevezik ezt az írást ékírásnak. Feltehetően nem tudatos „tervezés" eredménye az ékjelek kialakulása, inkább a véletlen müve. Mezopotámiában nemcsak ma, hanem az ókorban is kevés volt a fa, sosem termett arrafelé papirusz, s követ is messzi földről kellett tyíaszállítani — így nem akadt elegendő írásra alkalmas felület. Volt viszont bőven agyag, s az ember hamarosan rájött, hogy ezzel lehetne valamit kezdeni. Az agyagból kis téglákat formáltak, ezeket a napon kiszáritották, s máris korlátlan mennyiségű építőanyag állt a rendelkezésre. Szokássá vált az agyagtéglákba feljegyzéseket vésni, s valószínűleg ez adta az ötletet, hogy az agyagból írásra alkalmas felületeket, kis táblácskákat hozzanak létre, amelyekre még puha állapotban felírták a közlendőket, majd a teleírt agyagtáblákat a napon kiszárították, s ha különösen fontos iratról volt szó, akkor még ki is égették őket. A kiégetett agyagtáblák száma — tekintettel a szerény tüzelőanyag-forrásokra — természetesen jóval kevesebb a napon szárított táblákénál, s ezt azért sajnálhatjuk, .mert a szántott táblák könnyen törnek és morzsolódnak, s különösen a szakszerűtlen bánásmódra érzékenyek. Mindezek dacára igen nagy mennyiségű agyagtáblát sikerült viszonylag épségben feltárniuk a kutatóknak, s az ezeken olvasható szövegek felbecsülhetetlen értékű dokumentumai és krónikái lettek egy végérvényesen letűnt kornak. Természetesen sok tábla menthetetlenül odaveszett, de olykor még ezek is pótolhatók, ha sikerül rábukkanni egy másolatra, ami nem is olyan reménytelen, mert az ókori írnokok általában több példányban is elkészítették a szerződést, a levelet vagy más irományt. Az agyagtáblákra feltehetően fapálcikákkal vagy kihegyezett végű náddal írtak. Sajnos semmiféle irószerszám nem maradt fenn, így a szakemberek csupán logikai úton próbálnak következtetni az alakjára és használatának módjára. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy kellő gyorsasággal írva egy kihegyezett nádszállal legkönnyebben ékszerű jelek róhatok a puha agyagba. S miután a sumérok így rábukkantak az ékjelekre, valószínűnek látszik, hogy tudatosan továbbfejlesztették ezt az írásformát. A „betűnyomtatás" kezdetleges módját is megfigyelhetjük náluk: bizonyos tárgyak megjelölésére, iratok hitelesítésére olyan pecsétnyomókat és pecséthengereket használtak (ezek rendszerint 3—5 centiméter nagyságúak voltak és értékes anyagból — márványból, elefántcsontból vagy féldrágakövekből — készültek), amelyekre a pecsét tulajdonosának kívánsága szerint különböző szövegeket véstek rá (negatívan), s amikor a pecséthengert végiggurították a puha agyagon, afféle finom dombormű formájában kirajzolódott a szöveg. A sumérokat leigázó népek továbbfejlesztették ugyan az ékírást, de némiképp bonyolították is a dolgot. Az akkádok például számos sumér ideogramma! ugyanazt a fogalmat jelölték mint a sumérok, csak éppen a saját nyelvükön nevezték meg azt. Az ideogramok azonban igen gyakran szótagjelek is voltak egyúttal, ezeket viszont már nem idomították a saját nyelvükhöz, az akkádban is változatlanul ugyanazt a szótagot jelölték vele mint a sumérban, s így az ideogramok és a szótagjelek közötti eredeti „hangzásbeli" rokonság teljesen megszűnt. A későbbiekben még komplikálódott a dolog azáltal, hogy az ideogramként átvett sumér jelet szótagjelként is kezdték használni, természetesen az akkád megnevezésből kiindulva, így előfordult, hogy ugyanaz a jel fogalmat, a sumérből átvett szótagot és akkád szótagot egyaránt jelenthetett. A könnyebb megértés kedvéért lássunk egy példát. A „föld"-et, „ország"-ot jelölő sumér ideogramot az akkádok változtatás nélkül használták, csak ők nem kur-nak vagy kinnek mondták, hanem mätu-nak (ország), illetve írfitu-nak (föld), esetleg šaďu-nak, ami hegyet jelent. Ez a jel természetesen a kin és a kur szótagokat is jelöli, mert a sumérban is eredetileg ezt jelölte; de jelöli a mat és a šad szótagokat is, amelyek már az akkád elnevezésekből származnak. Az igazat megvallva, ez a fajta írás nem a legegyszerűbb módja a szavak lejegyzésének, ennek ellenére mégis a sumér ékírás terjedt el az egész Közel-Keleten, s szinte nem akadt nép, amely ne használta volna. (Csupán a zsidóknak és a föníciaiaknak volt saját írásuk.) LACZA TIHAMÉR
