A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-11 / 37. szám
BIZTATÓ Amikor egy-egy fontos és hiányzó könyvhöz hozzájutok bármely táján az európai magyar valóságnak, akaratlanul is annak hazai — tehát csehszlovákiai magyar — párját keresem — leggyakrabban hiába. így voltam annak idején Kallós Zoltán csodálatos balladagyűjteményével. a „Balladák könyvével" és sürgettem annak itthoni megfelelőjét amely Ág Tibor kifogyhatatlan szorgalmának köszönhetően végül is a világra jött De dr. Kosa Károly „Tájak, falvak, hagyományok" című műve mellé a magunk hasonló összefoglalása még mindig hiánylistán szerepel, holott lapunkban a Hét-ben Dél-Szlovákia népi hagyományai folyamatosan jelennek meg évek óta. Csupán az összefoglaláshoz kellene megfelelő erő és szorgalom — és talán érezhetőbb kiadói szándék. Nagyon szép és fontos kiadvány — ugyancsak a romániai magyar szellem erősségét jelzi — Gazda Klára munkája a „Gyermekvilág Esztelneken”. Ennek itthoni pártja — úgy tudom — Gágyor József szorgalma nyomán hamarosan elkészül. (Első jele ennek a pár évvel ezelőtt megjelent „Szól a rigó kiskorábanVagyis a gyermekjátékok-hagyományok tekintetében okunk van bizakodásra. Nem az összehasonlítás, hanem a tény okán említem meg itt Gazda József gyűjtését az „így tudom, így mondom" című kötetet amely a szerző szerint „egy kicsit néprajz, egy kicsit népköltészet egy kicsit történelem, s nyelvünk árnyalatos gazdagságának dokumentuma." Vajon a mi romló hazai magyar nyelvünk még fellelhető szépségeiből mikor készül hasonló értékmentő forrásmű?! Az utolsó romániai szerzeményem a „Moldvai csángó népművészet", amely dr. Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő munkája. A közel félezer oldalas kötet a moldvai csángóság építészetét lakásberendezését a fazekasságot a szöttesek-hímzések, az öltözködés hagyományait szokásait foglalja össze gazdag színes és fekete-fehér képanyaggal és dr. Kós Károly rajzaival. Ez a könyv nem csupán ezért izgalmas, hanem azért is, mert — ahogy a mű bevezetőjében olvasható — „népművészetünkben sehol nem látni ilyen szoros kapcsolatot sőt azonosságot alkotó és használó között, a népi életmód és kivitelezés, a gyakorlati szerep és művészi igényű megoldás között" Vagyis elvezet a népművészet még fellelhető forrásvidékeire. De egyben arra is ösztönöz, hogy szűkebb szülőföldünk még fellelhető értékeit átmentsük az utánunk jövők számára. „Midőn — írja dr. Kós Károly a bevezetőben —... egy újabb néprajzi csoportunk népművészetével... igyekszünk megismertetni az olvasóinkat úgy gondoljuk, az egyben biztató lehet utunk követésére és folytatására is, a szemhatámak az országnyi szülőföld egészére való kiterjesztésére." Dr. Kós Károly könyvét útrabocsájtó gondolatait idehaza is időszerűnek és nagyon megszívlelendőnek érzem. Népünk művészete, hagyományai feltárásának elhanyagoltsága miatt. Az évtizedes lemaradások mihamarabbi pótlása végett A „szemhatámak az országnyi szülőföld egészére való kiterjesztése" végett Hogy az egyszer volt valóság értéke és szépsége beleépülhessen a jövőbe — a mi jövőnkbe is. GÁL SÁNDOR MÁTÉ LÁSZLÓ — Szolgéro fiúk — köszönt mindig ha megérkezett. Máig sem tudom, hogy hol szedte ezt a köszönést; talán nekünk találta ki, hogy ezzel is könnyebben áthidalja a közötte és közöttünk lévő beláthatatlan korkülönbséget. Kinézésre apánk lehetett volna; évei szerint nagyapánk. Magas volt és szikár; testtartása feszes, öltözéke ha kopottas is, de mindig eleganciát sugárzó. Elmaradhatatlan lódenkabátja engem valami cserkesz népviseletre emlékeztetett. Feszes válltömései valószinűtlenül vállassá tették. Általában térdnadrágot viselt. Kollégánk volt — falusi tanító — a közeli kisközségben. Hetenként, kéthetenként meglátogatott bennünket; érdekes, hogy mindig akkor, amikor délutánonként fociztunk. Kiskapuzgattunk hárman-hárman, hogy jobban teljen az idő — a végén mindig betérve egy korsó sörre a közeli kerthelyiségbe. Ő állandóan ilyenkor érkezett. Legendák terjengtek róla. Valamikor a közeli város országos hírű futballcsapatának elismert játékosa volt. A pályán mégsem állt közénk. Mindössze egyszer: amikor a termelőszövetkezet csapata ellen játszottuk hagyományos mérkőzésünket. Balszélsöként végigfutkározta a két félidőt, egy gólt is lőtt. A kerthelyiségben útjába kerülő futball-labdát azonban mindig elkerülte, akár egy pulikutyát. Csak tekintetével simogatta végig. Két deci bort rendelt, s közben cigarettára gyújtott. Szenvedélyes dohányos volt, szipkáját még üresen is a szája csücskében tartotta. Ritkán szólalt meg, inkább hallgatta kicsinyes cívódásainkat, ugratásainkat a lejátszott mérkőzéssel kapcsolatban. Mert csak látszólag voltak tét nélküliek ezek a csatározások. Mivel sörre ment a játék, úgy hajtottunk, küzdöttünk mint a legfontosabb bajnoki mérkőzéseken. Hangosabbak már csak a sör mellett voltunk, visszaidézve a küzdelem legérdekesebb mozzanatait. Ô mindezt végighallgatta, de ha megszólalt, akkor mindegyikünk csak őrá figyelt. — Egyszer a fővárosban játszottunk. Az ország leghíresebb csapata volt az ellenfelünk, több mint húszezer ember jött ki a mérkőzésre. Nekünk abban az időben jól ment a játék, mégis megilletödve léptünk pályára a nagynevű játékosok mellett. Azok mintha megérezték volna: már az öltözőből való kilépéstől lélektani csatát indítottak ellenünk. Ocsmány módon sértegettek, leparasztoztak bennünket. Amikor meg elkezdődött a mérkőzés, néhány alattomos szabálytalanság formájában szólt a figyelmeztetés: itt ma nem terem babér számotokra! Én hamar elfelejtettem az egészet, csak a labdát láttam. Amikor már vagy harmadszor hagytam faképnél az országos válogatott jobbhátvédjét, utánam jött és fogcsikorgatva figyelmeztetett: Ne törd magad, kisöcsém, mert ha még egyszer megteszed, cimbalomverőt csinálok a lábadból. Mivel személyit játszott ellenem, beportyáztam keresztül-kasul a pályát, ő minduntalan ott lihegett a nyakamban. Lerázni nem tudtam, de legalább kihajtottam belőle minden szuszt. A második félidőben bekövetkezett, amire vártam. A félpályán sikerült egy jól iveit labdát átvennem. Hiába igyekezett legalább felrúgni, nem sikerült. A tizenhatosnál már csak a kifutó kapussal álltam szemben, azt is elfektettem. Ott tátongott előttem a kapu akár egy barlangnyílás, csak az volt a kérdés; melyik sarokba guritsam a labdát. Talán egy pillanatra elméláztam, ami éppen elég volt az én védőmnek, hogy beérjen. Úgy dőlt belém mint egy tehetetlen krumpliszsák, s közben engem is leteritett. A labda egy pillanatig ott árválkodott az ötös sarkán. Az első gondolatom még az volt, hogy felpatta-PRÓBATÉTEL nők és berúgom, de a bal lábfejembe élesen belehasított a fájás. Tehetetlen voltam. Amikor a beérkező kapus megkaparintotta a labdát már csak az nyugtatott: úgyis tizenegyes! De a sípszó elmaradt. Engem hordágyon vittek le a pályáról. Három csont tört el a lábfejemben. A mérkőzés végén kapott góllal elvesztettük a meccset... — Már akkor is ilyenek voltak a bírók ...! — szól közbe valaki közülünk a jogos felháborodás hangján. Ö nem válaszolt, csak a megszokott hanyag nemtörődömséggel a földre pöccintette a hamut. Jóízűen kortyolt a borából, majd nagyot szívott a cigarettáján. Mindnyájan hallgattunk. Mintha megéreztük volna, hogy most beszélő kedvében van, nem jó háborgatni a gondolatait. így is volt Minden átmenet nélkül más témába kezdett. — Amikor háromévi fogság után hazajöttem, csak akkor láttam, hogy itt minden megváltozott. Más tanító került az iskolámba, én állás nélkül maradtam. Hiába próbálkoztam mindennel, nem sikerült elhelyezkednem. A végén bementem a tankerületi igazgatóságra, előszedtem szegényes nyelvtudásomat és elmondtam kérelmemet. Azt felelték, hogy errefelé nincs tanítói állás, egyedül Árvában van tanítóhiány. Ott is csak valamilyen kisebb hegyi tanyákon. Nem gondolkodtam sokáig. Meghallgattam a jószándékú tanácsot. Elvállaltam egy Turdosin melletti kisiskola megüresedett tanítói helyét. — Turdosin ...? az meg merre van? — szaladt ki a számon, de már meg is bántam, hogy belekotyogtam a mondanivalójába. — Tvrdošín — szlovákul..., Árva megye szívében fekszik. Én sem hallottam addig róla. Amikor végre a térképen megkerestem, akkor szállt igazán inamba á bátorságom. Nem a távolság miatt, mert utaztam én eleget; legtöbbet a futballcsapattal, aztán a háborúban. A nyelv miatt riadtam meg jobban. Mert ha tudtam is egy keveset szlovákul, azzal még a piacon is kibeszélt akármelyik széplaki kofa. Én meg arra vállalkoztam, hogy gyerekeket tanítok ezen a nyelven! Nem is csoda, hogy ezek után még álmomban is csak ezzel a nyelvvel foglalkoztam. Körülményes odautazásom alatt mással sem törődtem, csak titokban a körülöttem gondtalanul fecsegő emberek nyelvét figyeltem. Úgy gyűjtöttem az ismeretlen szavakat, mint kisgyermek a virágokat: az ismertekről az ismeretlenre következtetve. Amikor Turdosinban kiszálltam a vonatból, reménytelenebből éreztem magamat, mint a fogság legnehezebb napjaiban. Egy kopott koffer, egy hegedű és egy katonaláda volt minden csomagom. 10