A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-11 / 37. szám
Az örökmozgó Hipski Anna néni zetről, a viszonyokról, mert hiszen még manapság is sokan viszolyognak, ha a nyugdíjas otthonokról esik szó. Sokan még ma is a koldusok tanyájának gondolják és hiszik. Hiába, még mindig nehezen tudunk szabadulni az előítéleteinktől pedig szabadulnuk kéne minden vonatkozásban. így, ezek után jutottam el a zselizi-szódói (Želiezovce-Svodov) Nyugdíjasok Otthonába, ami szemet gyönyörködtető környezetben egy régi kastélyépületben üzemel 1964 óta folyamatosan. Az otthon nem zárt, ami azt jelenti, hogy a lakói bármikor kimehetnek és bejöhetnek a kapun. Ez pedig azt a célt szolgálja, hogy a nyugdíjasok valóban otthonuknak érezzék az intézményt. Ehhez a szabad mozgás engedélyezése mindenképpen nagyban hozzájárul. Tíz év óta Bukó Ernőné az otthon vezetője. Felelősségteljes, nehéz munkáját négy egészségügyi nővér — Kovács Lászlóné főnövér, özvegy Kršiak Andrásné, Nagy Aurélia és Kiss Istvánná —, három szakácsnő — Buda Gyuláné, Kőszegi Milanné és Jansík Andrásné — egy takarítónő és Nagy Dezső — amolyan mindenes: karbantartó, fűtő, gépkocsivezető és bevásárló — segíti becsületes helytállással. Az otthonnak 37 lakója van: 20 asszony és 17 férfi. Hat szobában helyezik el őket. Azonkívül van ebédlőjük, amit egyúttal a tévé nézésére is felhasználnak, van dohányzó helyiségük és nagy, tágas folyosójuk. Ott üldögélnek és tartózkodnak legszívesebben. A könyvtáruk eléggé szegényes, ellenben újság és különböző folyóirat bőven áll a rendelkezésükre. Hetente egyszer ellátogat hozzájuk a körzeti orvos, szükség esetén azonban bármikor jön, csak egy telefonhívásba kerül. Naponta négyszer étkeznek. Amint mondták, a koszt kitűnő, mindenki elégedett vele, még a legétkesebb is. Lehet is, hiszen az ételhulladékon állandóan nevelnek és vágnak sertést. Ottjártamkor is három süldő és egy kés alá gömbölyödött hízó röfögött az ólban. A lakók átlagos életkora jóval a hetvenen felül jár. A legfiatalabb hatvan, a legidősebb kilencven éves. Éppen tőle kérdeztem meg — füstölt, min, a gyárkémény —, hány cigarettát szív el naponta. — Amennyi van — felelte. Bukó Emőné elmondta, hogy akinek szüksége van rá, mindent megkap az otthonban: a zoknitól, harisnyától, cipőtől, kalaptól görbebottól kezdve mindent. Érdekes módon több asszonynak a hazulról hozott ruha, cipő, ágynemű a kedves és azt használja, természetesen engedéllyel. Hogy miért azt használja? Nyilván azzal is kellemesebbé és tűrhetöbbé válik a maga beszűkült kis világa, tóvább élteti benne a régi környezete meghitt és megszokott képét. Azt is megtudtam a vezetőnőtől, hogy a lakók ellátására havonta 690 koronát vonnak le a nyugdijukból, a fennmaradó összeggel — lehet az bár kétezer korona is — azt csinálnak, amit akarnak. — Tudnak vele mit csinálni? — kérdem. — Hajaj! — mosolyintja el magát Bukóné. — Akad itt olyan öregecske is, aki képes volna egymaga elinni az összes lakó nyugdíjfeleslegét ... — Majd elkomolyodva így folytatja. — Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy tíz lakónk megőrzésre leadta a betétkönyvét. A betétek összege 130 ezer korona. Hát ez is valami... — Honnan jöttek és jönnek a lakók? — érdeklődöm tovább. — A többségük Zseliz környékéről... Hogy miért és milyenek? Akad, aki azért jött be, mert teljesen magára maradt. Aztán akad olyan is, aki azért, mert nem fért össze a gyerekeivel, vagy akit már végképp nem bírtak ki a hozzátartozói. Van itt mindenféle: megkeseredett és elégedett, csendes természetű és veszekedő, összeférhetetlen nagyszájú, de van, aki nagyon szeret olvasni, mint például a Váradi Károlyné, a kedves Zsófi néni, vagy az örökmozgó Hipski Anna néni, aki tétlenül egy pillanatig sem tud meglenni: krumplit hámoz, gyomlálgat, kapálgat... Láthatja, itt a nagy virágoskert, a szépen rendezett park, mi, alkalmazottak tartjuk rendben. Egyébként a lakókat nem szabad munkára kényszerítenünk, igaz nem is akarjuk. A legtöbbjük persze már nem is bírna dolgozni. Mit mondjak még? — tárja szét a karját Bukóné. — Akad köztük rendetlen, hanyag, akad, aki rendszeresen „bepislant", persze akad szeretetre méltó, kedves, rendszerető is, szerencsére ... Mindenesetre sok velük a gond és a baj. Hiába, ez törvényszerű. Ahány ember, annyi külön világ, annyi rigolya, annyi magával hozott sértettség, megbántottság és nézetkülönbözöség. Hiszen ők mind, mind a régi világ szülöttei, egy letűnt, kemény kor kálváriájának a megjárni, akik még mindig perben állnak önmagukkal és a környezetükkel. Egy valami azonban közös náluk és jellemző rájuk: a rettentő nagy élniakarásuk... Nehéz velük, ez az igazság, de mi, alkalmazottak erre köteleztük el magunkat és tesszük a dolgunkat, amíg bírjuk — fejezte be Bukó Ernőné nagyot sóhajtva, eltűnődve. Én szintén eltűnődtem és elgondolkodtam a látottak és a hallottak fölött. Most már látom, hogy csakis ide vezethet az elhagyatott. magára maradt idős ember útja, még akkor is, ha ez az út előítéletekkel övezett és göröngyös, ha még oly nehéz is elindulni rajta azzal a tudattal, hogy ez a végállomás, de ahol mégis, mégis remélhető még egy kis napfény és melegség ... Becsülöm társadalmunknak azt az erőfeszítését, amivel megpróbálja enyhíteni a rászoruló idős emberek nehéz sorsát, ugyanakkor megkülönböztetett tisztelettel adózom az otthonok alkalmazottai előtt, akik az unokák, gyerekek és testvérek helyett vállalták és vállalják nap mint nap az életük alkonyára ért emberekről való gondoskodást. LOVICSEK BÉLA A szerző felvételei Hétvégi levél Nemrég egy hetet töltöttem a senicai járás Podbranö nevű községében levő egyik üdülőben. Jártam a hegyes-völgyes környéket, szívtam gondtalanul a jó tiszta levegőt, mely a bratislavaihoz viszonyítva szinte élményt jelentett számomra. Megnéztem Berencs várának romjait, ahol ma régészeti kutatás folyik, ezért tilos a bemenet. Dehát milyen is az újságíró? Sohasem maradhat nyugton, nemcsak a táj szépségeiben gyönyörködik, de közben nyitott szemmel jár, problémákat keres és talál is, meglát dolgokat, melyek gondolkodásra késztetik, feleletet keres a hibákra, s felteszi a kérdést, hogy ez vagy az mért van így, miért nincs másképp, illetve jobban. A vidéket járva ugyanis több esetben láttam tíz- és tíz-, de lehet, hogy százhektáros területeket, ahol vadon nő a fű, itt-ott nagyobb táblákon vad lóhere és lucerna. Dús legelőt kínál ez a vidék, csak éppen senki sem legeltet rajta, sem birkát, sem szarvasmarhát, de még kecskét sem. A vidék csapadékban elég dús, ezért nem csoda, hogy a fű sok helyen térdig ér. De senki nem kaszálja. Ősszel és télen elrohad, tavasszal újra sarjad, ki tudja, már hány éven keresztül. Erről könnyen meggyőződhettem, amikor átsétáltam ezeken a réteken, mert mélyen besüppedtem a több éve rothadó növényzetbe. S így feltettem magamnak a kérdést, vajon ezek a hatalmas területek hány birkának vagy szarvasmarhának adhatnának kiadós élelmet, hány kilogramm vagy mázsa gyapjúval, hússal, sajttal, hány liter tejjel lehetne gazdagabb a társadalom, ha volnának, akik ezt a lehetőséget kihasználják. Ennek kapcsán mindjárt eszembe jutottak, a CSKP KB 4. és az SZLKP KB ezt követő ülésének a mezőgazdasági termelés, de főleg a takarmánytermelés fokozására hozott határozatai, amelyek egyebek között hangsúlyozták, hogy a takarmánytermő területeket maradéktalanul ki kell használni, mert ezzel csökkenteni lehet a tőkés behozatalt s ezzel együtt a TISZTELETKÖRÖK Az utóbbi időben szemtanúja voltam annak, hogy vezető beosztású emberek ha kényszeredetten is, de eltűrik, hogy mindennapi munkájuk végzése közben mély hódolattal köszöntsék őket. Mert mi más, ha nem napi munka az, amikor a fővárosi vezérigazgató, főosztályvezető meglátogatja az ipari vagy mezőgazdasági üzemet, ha a kerületi vezetők ellátogatnak a járási székhelyekre? A tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen alkalmakkor valóságos ünnepélyt rendeznek a tiszteletükre, eseményként tartják számon a napot, amelyen a látogatás megtörtént. Nemegyszer láttam a felülről jött vezetők arcán a feszélyezettséget, mert ők a látogatást természetesnek, munkának vették, nem pedig ünneplésnek. A minap olvastam: „A magasrangú vendégeket tájékoztatták a város és a járás fejlesztési terveiről, életéről, gondjairól .. Nem értem, miért kell a vezérigazgatót, főosztályvezetőt, kerületi hivatalok vezetőit az irányításuk alá tartozó üzemben vagy más területen tájékoztatni arról, ami az ö dolguk is. Hiszen a munkájukhoz tartozik, hogy sűrűbben vagy ritkábban, de minden esetben rendszeresen felkeressék az üzemeket, intézményeket, városokat. Fejlődésükért, munkájukért ők is felelősek. Hivatalból kell ismerniük az ottani gondokat, hiszen havonta kilószámra megy fel a kimutatás, jelentés; kivételt képeznek a friss beosztású vezetők. devizaráfordítást. Ám, ahogy a látottak meggyőztek, a minden talpalatnyi mezőgazdasági terület ésszerű kihasználásának követelménye még korántsem ment be a köztudatba. Mert ha ez nem így volna, akkor nem látnánk parlagon heverő földeket, kihasználatlan legelőket, ami egyszerűen bűn a társadalommal szemben. Hiszen Csehszlovákia nem bővelkedik a mezőgazdasági termelésre alkalmas földterületekben. Arról, hogy az említett parlagon heverő földeknek jó minőségű a talaja, az is meggyőzött, hogy közvetlen közelükben két méter magasra nő a kukorica, és a burgonya is szép termést ígér. Ha ezeket a földeket felszántanák, nemcsak itt, de másutt is és takarmányt termesztenének rajtuk, sok-sok métermázsa szemes- és szálastakarmánnyal, silókukoricával lenne gazdagabb az ország takarmányalapja. Meggyőződésem, hogy nem több száz, de több ezejj tonnáról beszélhetnénk. Mindez azt jelenti, hogy pártunk központi bizottságának a mezőgazdasági művelésre alkalmas minden talpalatnyi föld maradéktalan hasznosításáról hozott határozatát nem elég csak szavakban vagy írásban ismételgetni, de alkotó, kezdeményező munkával és jó szervezéssel meg is kell valósítani a gyakorlatban. Mert a társadalom nem a jelszavak és a határozatok ismételgetésétől lesz gazdagabb, de a határozatok gyakorlati megvalósításától, a következetes, céltudatos munkától. Vonatkozik ez a népgazdaság minden ágazatára, de a jelenlegi körülmények között főleg a mezőgazdaságra, ahol nem kisebb célt tűztek ki a legfelsőbb párt- és állami szervek, mint azt, hogy a fő mezőgazdasági terményekben el kell érni, hogy önellátók legyünk. Ezt a célt viszont csak akkor tudjuk megvalósítani, ha célszerűen kihasználunk minden talpalatnyi mezőgazdasági területet a termelés fokozására és a társadalmi igé-Talán éppen az előző napokban vagy hetekben foglalkoztak az üzem vagy helység problémáival közösen egy magas szintű tanácskozáson, egyeztető értekezleten, esetleg évek óta közösen ezt csinálják. Minek hát a ceremónia a látogatás alkalmából? Államférfiak, vezető politikusok, külföldi vendégek fogadásának formaságában a külsőségek mögött tartalom van — a hagyományoké, az udvariasságé, a tiszteleté. A magunkgyártotta újkeletű „tiszteletkörökben" csak nagyképűség, időpazarlás, és értelmetlen cifraság. A látogatók az ilyesmit általában nem is várják, mert dolgozni jöttek. A nagy, csillogó ünneplés zavarja őket. Az egyik minisztériumi embertől hallottam, hogy sokszor nyűg a részükre, hogy órákon át magyarázzák a helyiek azokat az eseményeket, eredményeket, problémákat, amelyeket ők is ismernek. Befejezésül csak annyit, a felsőbb szervek vezetői nem valamiféle „magaslatról" szállnak le, érkezésüket, távozásukat nem tekintik eseménynek, aminthogy nem is az. Napi munka, nem jár ki a szertartás, hódolat, ünnepély. Ott voltak, megtették amit kellett, végezték a munkájukat, segítettek, esetleg szóltak, hogy ez és ez nem úgy megy, mint kellene, és hazamentek. Dolgoztak tehát. Aki ezért díszlépést vág ki, értelmetlen és rossz szokásnak hódol. Aki elfogadja, nemkülönben. Keszi Molnár Ferenc 3 nyék kielégítésére. fi**}*
