A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-04 / 36. szám
— Hozzá, hozzá tör a nyavalya ? — # »kérdezte visszafogott hangon. Egyelőre nem akarta eltúlozni. — Ugyan kihez? — Tudod te jól. — Én biztosan tudom, de maga aligha! — Olyan ütödöttnek nézel, édesfiam? — Abbahagyhatná már az örökös csipkelődést. — Addig aligha, míg te nem hagyod abba a koslatást. — Ne haragudjon, édesanya, de nem fogok még most is a szoknyája mellett ülni, elhullattam már a tejfogaimat — mondta Pista még mindig nyugodt hanghordozással. — Hát ne is, édesfiam, ne is! — dohogott Pálosné —, jobb valakinek a mocskos lepedőjén hemperegni. — Ahhoz magának semmi köze! — pattant fel Pista. — Oda megyek ahová akarok, és azt csinálok, ami éppen jól esik. Ha lepedőn van kedvem hemperegni, hát azt csinálom, akár milyen mocskos is. — Nagyon kinyílt a csipád, édesfiam. Leszel te még kisebb legény is — pillantott Pálosné az égre. Nyugat felől borongott. Ideje is volna már, hogy essen, legalább tisztára mosdatná ezt a csúf világot. — Úgy látom, nagyon az utadban vagyok, de majd teszek róla, hogy ne legyek az utadban, majd én teszek róla. — Már megint találgat, fenyegetőzik? — Minden szülő bolond, aki egyetlen kölyköt is felnevel — pergette Pálosné tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva a fia megjegyzését. — Mit gürcöltem életemben, mi mindenről lemondtam, hogy özvegyen embert neveljek belőled ... — Milyen szépen tud panaszkodni. Mire jó ez? Minek ilyen beszéd, édesanyám. Elvégre senki sem kényszerítette rá arra, hogy annyit gürcöljön ... — ... most aztán mehetek deszkát árulni a temetökertbe — hajtotta Pálosné tovább a magáét. — Nincs már rám semmi szükség ... Felőlem megházasodhatsz, rokonságba eshetsz az egész péróval, de én ... én azt is letagadom, hogy a fiam voltál, letagadom ... — Édesanyám ... — A koporsóm fölé sem állhatsz, azt is megtiltom! — Magával nem lehet értelmesen beszélni — legyintett Pista dühösen. — Mintha teljesen becsavarodott volna ... — Észen vagyok én, édesfiam, nagyon is észen. Neked ment el a jóeszed, ha nem tudnád, nagyon megkeserülöd te ezt, csak annyit mondok! — Pálosné nem kiabált, monoton hangon pergette a szavakat, mintha előre betanulta volna a szöveget. Mindezt Pista talán már nem is hallotta, mert bevágódott a kocsiba és nagy gázzal kisuhant az udvarból. Csak úgy fütyültek a gumiabroncsok. Néhány perccel hat előtt ért a presszóhoz. Közben teljesen beborult az ég. Máskor egy lepedőnyi felhőből is ömlik az eső, most meg csak kavarognak, kavarognak a terhes felhők, mégsem esik, pedig nagyon kellene, gondolta Pista. Ruganyos léptekkel sietett be a presszóba. Mintha ostorral biztatták volna. Nagyon várta már a találkozás pillanatát. A zenegép ritmusos zenét sugárzott. Körülnézett. Csak néhány vendég üldögélt az asztaloknál. Csalódottan vette tudomásul, hogy Ibolyka még nem érkezett meg, azt viszont rögtön észrevette, hogy a pult mögül Jucika tekintete sugárzik feléje. Pista az ajtóval szembeni asztalhoz ült, hogy azonnal észrevehesse Ibolyát, mihelyt belép. Jucika pedig egy szemvillanás alatt az asztalánál termett. Mintha forgószél sodorta volna oda. — Helló, mérnök úr!... De régen nem láttam, merre csavargóit, vagy csak elkerült bennünket? — Határon innen és határon túl csavarogtam. Én is áldozatul estem a turizmusnak. — Jó, akinek jó! — Annak nem rossz — mondta Pista körülnézve, majd súgva. — Csinos vagy. Jucika szintén súgva. — Koszi! — Majd hivatalos hangon, ahogy illik. — Mit parancsol a mérnök úr? — Kávét... egyelőre kávét... — Azonnal meglesz — mondta Jucika kedvesen és farát riszálva elment. Tudta, hogy Pista szeme kíséri. A fiatalember egyre gyakrabban és egyre türelmetlenebbül pillantott az órájára,: fél hetet mutatott már és sehol senki. Csak nem jött közbe valami? Jucika hozta a kávét. — Vár valakit? — Várok. — Csini? — Megjárja — bólintott Pista. Pista pontosan nyolc cigarettát szívott el addig, míg megérkezett Ibolya, aki szándékosan késett, s aki gondolatban alaposan felkészült erre az utolsó találkozásra. Legalábbis ő úgy határozta el magában, hogy az utolsó lesz. — Szervusz! — lépett Pista asztalához és nyomban leült. A szokottnál kissé sápadtabb volt az arca. — Szervusz! — bámulta őt Pista. Talán meg egyszer sem látta ilyen szépnek és csinosnak. — Közbejött valami, hogy ennyit késtél? ... Előbb azonban ... mit iszol? — Nem is tudom ... Talán konyakot... vagy inkább gint. — felelte Ibolya vontatottan, fontoskodva, hogy leplezze a benne dúló feszültséget. Igyekezett uralkodni magán, jó pofát vágni, ügyelve arra, hogy sem túl kedves, sem túl kiálhatatlan ne legyen. — Jucika! — Igen! — termett ott a lány. Elismeréssel a tekintetében nézett végig Ibolyán, amit azonban senki más nem vett észre csak Pista. — Parancsoljon, mérnök úr! — Két gint és két kávét kérünk ... — Azonnal hozom. — Csinos, kedves kislány — jegyezte meg Ibolya. Kézitáskájából cigarettát, öngyújtót vett elő. Pista előzékenyen tüzet adott, maga is ráfüstölt. — Szóval: mi jött közbe? — Szegény házinéni lett rosszul — lódította Ibolya —, vele kellett beszaladnom a kórházba. — Nem is hiszed, milyen hosszú volt a hét nálad nélkül — mondta Pista és Ibolya keze után nyúlt, de ő elhúzta a kezét. Jól sikerült mozdulat volt, nem tűnt szándékosnak. Közben Jucika hozta az italt meg a kávét. — Tessék, egészségükre! — mondta kedvesen. — Köszönjük, Jucika! — pillantott Pista a lányra hálásan, majd Ibolyához fordult. — Hát neked hogy telt el a heted ? — Rengeteg volt a munkám. Tudod ilyenkor még sok kolléga szabadságol, aztán csak szolgál, szolgál az ember éjjel is, meg nappal is... Három műtétem is volt. Nem voltak problémásak, simán lefolyt mind a három .. . Aztán mi is történt még? — tette fel önmagának a kérdést, s kuncogva folytatta. — Képzeld, az egyik kolléga ismét megkérte a kezem! — Mi a fene! — Harmincnyolc éves és nős. Eltökélt szándéka, hogy elválik és engem vesz feleségül. — Kitekerem a nyakát! — szólt közbe Pista viccelődve. — Miattam akarsz börtönbe kerülni? — vette át a viccelődő hangot Ibolya. — Nem érek én annyit, Pista. — Azt csak én tudom, hogy mennyit érsz — felelte Pista és fürkésző tekintete Ibolya arcára tapadt, amitől a kis doktornő mármár kényelmetlenül kezdte magát érezni, mint akit rajtakapnak valamin, vagy a gondolataiban olvasnak. Semmi értelme tovább húzni, csürni-csavarni, mielőbb dűlőre akarta vinni a dolgot. — Még nem is kérdeztem: édesanyád hogy van ? — Jól. Erős, mint a vas. Elnyűhetetlen. — Alkalom adtán majd meglátogatom ... Bizonyára megörülne a látogatásomnak. Mit gondolsz, Pista: örülne? — Nézd, Ibolyka ... — komorodott el Pista. — Szóltál már neki az ismeretségünkről meg a terveinkről? — Szóltam ... — És mit mit mondott? — Azt mondta, Ibolyka, hogy felakasztja magát, ha feleségül veszlek — vallotta be Pista nagyon őszintén. — Szerinted megtenné? — Nem tudom ... Nem tudom, Ibolyka ... — Én viszont tudom: biztosan megtenné! — mondta Ibolya határozott meggyőződéssel. 10
