A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
Csak egy percre.. CSÉMY Tibor 1954-ben született. Nyolc éwel ezelőtt, hetvennégy tavaszán érettségizett a Somorjai (Šamorín) Magyar Tannyelvű Gimnáziumban, reál-tagozaton. Utána a nyitrai Mezőgazdasági Főiskola növénytermesztési szakén folytatta tanulmányait, ahol 1980-ban mezőgazdasági mérnökké avatták. — Mikor kerültél kapcsolatba a mezőgazdasággal, mikor gondoltál először arra, hogy mezőgazdasági mérnök leszel? — Falun születtem, ott is nőttem fel, szeretem a természetet, a növényeket. így, amikor arra került sor, hogy választanom kell, a mezőgazdasági főiskolára jelentkeztem, s felvettek. — Miként teltek a főiskolai évek ? Mi okozott nehézséget a tanulásban ? — Tulajdonképpen gyorsan. Az első évben inkább csak megpróbáltunk beilleszkedni a főiskolai élet sajátos világába. Azután, a négy év alatt, voltak időszakok, amikor komoly vizsgáink voltak, sokat kellett tanulni. A nyelvtudás nem okozott problémát a tananyag elsajátításában, ha volt valami baj, az soha sem nyelvi nehézség volt, hiszen ezen a főiskolán a tanárok nagyon megértöek. Közvetlen tapasztalatból tudom: harminc-negyven embert ismertem közelebbről, hiszen a barátaim voltak. Nem nyelvi, szakmai nehézségeik voltak. Helytelenül fogalmaz tehát az, aki azt állítja, hogy azért nem fejezte be a főiskolát, mert nem tudott szlovákul. — Első munkahelyed ? — A főiskola befejezése után, 1980-ban a Sósszigeti Magnemesítő Állomás. Két éve mint asszisztens dolgozom itt. Az állomáson háromféle kultúrnövényt nemesítünk; búzát, takarmányféléket és dinnyét. — Mi volt az, ami esetleg problémát jelentett a kezdeti időszakban. Kik segítettek. Nem volt-e nehéz megszokni a csendet, a természetet, távol a város zajától? — Ahhoz, hogy az ember kutató munkát végezzen, szükség is van a csendre, nyugalomra. Kik segítettek? Örülök annak, hogy olyan kollektívába kerültem, ahol sokat tanulhatok. Szeretnék az elkövetkezendő pár évben minél több gyakorlati tudást, tapasztalatot szerezni. Úgy vélem erre itt jó lehetőségek ígérkeznek, egyrészt a vezetők igyekeznek tudásuk legjavát átadni a fiataloknak, mi pedig igyekszünk beilleszkedni, alkalmazkodni. Hárman vagyunk itt, akik idejöttünk friss diplomával. Jelenleg nagyon jó a fiatal és az idősebb generáció együttműködése. — Tehát annak ellenére, hogy elvégezted a főiskolát, a tanulás még nem ért véget? — A főiskola elméleti téren sokat ad, de kevés a gyakorlat. Erre, szerintem, már az iskolában sokkal több időt kellene fordítani. A gyakorlati oktatásra azért lenne nagy szükség, hogy a fiatalok már diákéveik alatt tökéletesen elsajátítsák a szakmai fogásokat. Mert egyelőre az elmélet nem tart lépést a gyakorlattal, s az iskolából kikerülve bizony sok segítségre van szükség. Ahol erre nincs lehetőség, ott nem biztos, hogy a fiatalok a mezőgazdaságban maradnak. _____ Fotó: Kalita A VONATON Nyár, rekkenő hőség, vonatfülke ... A szerelvény az ismert fürdőhely felé közeledik. Minden ülőhely foglalt, a folyosón az utasok állnak. A kupéban a kislány — Ducika a sztár. Könnyű, fodros, nyári ruhácskájában ide-oda libben, szálldos, akarom mondani, tapos -az utasok lábán. Utasok felszisszenni szégyellnek, vagy már volt módjuk beletörődni Ducikába. A kislány — az iskolaköteles koron még innen — érhetően unja a hosszú, a felnőttek számára is kimerítő utazást, melyen minden játékát eljátszotta, minden találós kérdését feladta, csengő hangján minden dalocskáját elénekelte, s családjáról mindent elmondott. Az egész kupé tudja, hogy édesapjával az „anyucit" mennek meglátogatni, aki „beteg szívét fürdeti, mert odahaza a hetedik emeleten úgy sincs soha víz, s ha valami, akkor — apun kívül — ez fogja az anyut sírba vinni, nemcsak a szíve!" Az apa — inkább megszokásból — rá-rá szól túl élénk kislányára. A nem sűrű intelmek úgy peregnek le Ducikáról, mint a télen tatarozott házakról a vakolat — Jé! — kiált fel, s megcsodálja a szőkített hajú néni aranyláncát, melynek medalionja máris a kezében marad. Beleül a nagybajszú bácsi ölébe, s nyomban kipróbálja, valódi-e a bajsza, elgurítja egy idős hölgy pamutgombolyagját ez utasok a pad alatt keresik, fejük összekoccan. Ducika az ablakhoz menekül, ezt meg a kiskatona söre bánja mely a diáklány levetett cipőjébe csurog. Amíg a diáklány eltávolítja cipőjéből a katona segítségével a sört, Ducika felkapja a kiskatona sapkáját, és saját fejére helyezi. A következő pillanatban kihajol az ablakon, integet, a szél leemeli fejéről a sapkát, vo/t-nincs, most már a zöldposztónak tehet integetni. Halk szörnyülködés, katonasajnálkozás. Ducika apja komolyan dühös lesz, rárival csemetéjére: — De most aztán elég! Mihelyt megérke— Tehát ez az új lakótelep terve — mondta a tervezőintézet igazgatója, és a kiterített rajzok fölé hajolt — Csak hát van itt néhány részlet, amelyet sehogy sem értek. — Azonnal megmagyarázok mindent — mondta a tervező. — Ezek itt az épülettömbök — s a rajzra mutatott. — A háztömböket látom. Megfelelnek. De ez itt például micsoda ? kérdezte az igazgató, és egy jelre mutatott, amely két háztömb között volt — Itt? Hiszen ez törmelék! — Hát ami a lebontott házakból maradt. — No és mi értelme van annak, hogy ottmaradt? — Semmi —• magyarázta a tervező. — Azért maradt ott, mert senki sem vitte el. Az igazgató izgatott lett. — És itt mit jelölt meg? — Egy ócska heverni — És ez miért van ott? — Egyszerűen ott van. Akárcsak a törmelékkupac. Az igazgató újra átnézte a tervet, majd gyanakodva kérdezte: — Mondja, és ez ä pont micsoda ? — Az egy darab gumi. — Miféle gumi? — Ócska gumicsizma. Fél pár. Ezek a körök pedig — mutatott gondosan kihegyezett ceruzájával a rajzra a tervező: — szétrepedt betoncsövek. —• Értem. Tehát szétrepedt betoncsövek... És itt hevernek... No és mi hever még itt? — Egy csomó szögesdrót a régi kerítésből. KÍNOS PERCEK zunk, elmondom anyádnak, milyen rossz voltál! — Nem szégyellnéd magad?! Fölidegesíteni anyut? — Vedd tudomásul, hogy... — Jó! — vág szavába a kislány. — Akkor én is megmondalak! Elárulom anyucinak, hogy amíg nem volt otthon, belepisiltál a mosdótálba! A RENDELŐBEN Gyermekorvosi rendelő várószobája. Télutó, influenza-járvány. Csúcs. A rendelés már a vége felé közeledik, de a várószoba csak nem akar kiürülni. A különböző korú anyák és gyermekeik palettáján érdekes színfolt az egyetlen férfi. A sors érdekes véletlene folytán számára a mai nap premier. A férfi negyvenedik, fiacskája a negyedik életévéhez közeledik. Régen és feszengve várakozik, ügyes, nagy gyakorlattal rendelkező, gyermekorvosi rendelők várószobáiban vén rókáknak számító anyák (valamennyi a férfi után érkezett) sorra megelőzik. A férfi — akarom mondani az apa — az egyenjogúság eme kézzelfogható példánya, haragszik. Nem is az őt csemetéikkel megelőző anyákra, hanem a feleségére. Reggel az asszony, aki öt napig volt otthon a vírusos influenzát fölszedett kisfiával (családtagápolás!), kész tények elé állította: — Ma hétfő van, szállítási nap. Ki sem mozdulhatok a műhelyből. Öt napig hiányoztam. Te viszed a gyereket az orvoshoz — végső ellenőrzésre. Az egész ügy pofonegyszerű. Öt, legfeljebb tíz perc az egész. Megvizsgálják, gyógyultnak nyilvánítják, kiállítanak egy igazolást az óvoda részére. Ez a legfontosabb. Hogy melyik naptól mehet óvodába. El ne felejtsd, különben visszazavarlak érte! A beígért, öt legfeljebb tíz perc órákká nyúlt. Az apa azóta tűri az anyák pillantásait. Van köztük sajnálkozó, együttérző, érdeklődő, közömbös, fitymáló és gúnyos. Szerencsére a kisfiú az engedelmesebb fajtából való, csak néha rángatja meg az apja kezét és mutogat a rendelő felé. A várószoba ajtaja kinyílik, egy nagyi érkezik az unokájával. Néhány pillanatra minden tekintet reá irányul. Ugyanakkor kinyílik a rendelő ajtaja, egy fiatalasszony távozik, csecsemőjével a karján. A kisfiú, aki élelmesebb, mint az apja (de úgy is mondhatnánk, hogy elúnta a várakozást), kihasználja a kedvező alkalmat és besétál a rendelő tárva felejtett ajtaján. Az apja, most már mit tehetne mást követi. Bent ügyetlenkedve cibálja le a gyermekről a szűknek bizonyuló pulóvert, „segít" neki vetkőzni. Azután már olajozottan forog a gépezet Sztetoszkóp, belső hangokra figyelő orvosnőarc, egy kukkantás a mandulákra, s készül az óvoda számára a gyógyulást bizonyító igazolás. (Istenkém, csak itt ne felejtsem!) Lehet öltözni. Apja és fiacskája öltöznek. A művelet, melyet most folytatnak, bízvást elmenne bármelyik kabaréba magánszámnak. Orvosnő és nővérszemek mosolyognak... Mulatnak... Kartotékokba mélyednek... Elfordulnak. Amikor a ruhanemű többsége végre a gyermeken van, a kisfiú nyugtalanul a nadrágjához kap, és végtelenül ártatlan, gyermeki bizalommal, a túlfűtött rendelőben verejtékező apjára emeli égszínkék szemét, s megszólal: — Apuci, pisilni kell! ARDAMICA FERENC egy darab kábel, meg egy lyukas vödör — sorolta a mérnök készségesen. — Hát ezek a szaggatott vonalak? — Sártenger. Téglákat kell lerakni, és akkor ét lehet kelni rajta. — Hát maga csodálatos dolgokat rajzolt bele ebbe a tervbe! — mondta az igazgató, s megdöbbenését egyáltalán nem leplezte —: Egy fél pár gumicsizmát, egy ócska heveröt, szétrepedt betoncsöveket, kábelt, vödröt... Mi hiányzik még?! — Ó, még nagyon sok minden hiányzik — mondta szolgálatkészen a tervező —, de én azt is megjelöltem. Ez itt például — mutatott a terv egyik pontjára — az a terület, ahol nincs bölcsőde és óvoda. Ez a téglalap pedig a hiányzó üzleteket jelzi. — A hiányzó üzleteket? No és magánál véletlenül nem hiányzik valami? — Nem! Én igyekeztem alaposan elvégezni a munkámat. Nézze csak, kérem: ide terveztem azt a helyet ahol nem lesz büfé, jól kiválasztottam a hiányzó park helyét, és sokat töprengtem azon, hővé tervezzem a hiányzó éttermet... — Megőrült?! — az igazgató öklével az asztalra csapott. — Ne csináljon belőlem bolondot! Talán viccnek szánta ezt a tervet? — Dehogyis igazgató elvtárs, semmiféle viccről nincs szó! — bizonygatta az építész. — Csupán igyekeztem reális építési tervet kidolgozni, éppen olyat, amelynek megvalósításában száz százalékig bizonyosak lehetünk! Ford.: G. Gy. J. OSEKA FŐ A TERVSZERŰSÉG' 22
