A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-03 / 27. szám

5. EURÓPA AZ ÉKlRÁSSAL ISMERKEDIK

A Földközi-tengertől az iráni— pakisztáni határig kiterjedő többmillió négyzetkilométernyi földdarab legrégibb történelmi korszakairól a tudományos világ a 19. századig jóformán semmi biztosat nem tudott. Az antik szerzők (Héro dotosz, Sztrabón, Diodórosz stb.) homályos és sokszor ellentmondásos utalásai, megállapításai nem mélyítették el ismereteinket, tulajdonképpen csak a tényt rögzítették: ezeken a területeken hajdanában erős birodalmak léteztek, uralkodóik fontos szerepet játszottak a korabeli „nemzetközi politikában". A Biblia valamivel részletesebb információkat nyújt ezekről a népekről, de mivel a zsidók szemszögéből láttatja az eseményeket, objektivitásában többnyire kételkednünk kell. A történészek dolgát hosszú ideig az is megnehezítette, hogy nem állt rendelkezésükre használható eredeti írásos emlék, amely ezektől a népektől származott volna. A különböző kusza híradások csupán bizonyos rejtélyes feliratok létezéséről tesznek említést; Hérodotosz és Sztrabón asszír betűket, Diodórosz szír, Athenaiosz és Euszebiosz kháldeusi írásjeleket emleget — ma már tudjuk, hogy mindnyájan az ékírásra gondoltak, csak éppen az írás legjellemzőbb sajátosságát nem ismerték föl, nevezetesen azt, hogy ennek az írásnak az ékjei az alapja. A sors iróniája, hogy Hérodotosz idejében (ő az

i. e. 5. évszázadban élt) még javában használták az ékírást, elsősorban a mai Perzsia területén, ahol abban az időben az Akhaimenidák nemzetsége uralkodott, köztük olyan nevezetes- királyok, mint I. Dáreiosz és fia

I. Xerxész. Az Akhaimenída Birodalom fővárosa Parszakarta (görögül: Perzepolisz) volt, amely a mai Siráztól nem messze, északkeletre feküdt, s a korabeli leírások szerint az ókori Kelet talán legimpozánsabb városa volt. Nagy Sándor perzsiai hadjárata során szinte teljesen leégett (a rossznyelvek szerint maga a hadvezér gyújtotta fel alkohol-mámorában egy hetéra biztatására), de később újra feltámadt, s csak jóval időszámításunk kezdete után pusztult el végérvényesen. Perzepoliszban és a környékén több alkotás: szobor, dombormű, sírhely, kőbe, sziklába vésett felirat őrzi a dicső múlt emlékét, s érthető, hogy az erre vetődő európaiak is felfigyeltek rájuk. 1472-ben a Velencei Köztársaság perzsiai követe, Giosafat Barbaro végigjárja az egykori Perzsa Birodalom nevezetes emlékhelyeit, s élményeiről könyvben is beszámol. A következő európai ötven évvel később fordul meg itt, szintén követként. Antonio de Gouveá-t II. Fülöp spanyol király küldte a perzsa sah udvarába. 1611- ben Lisszabonban megjelenik útleírása, amelyben szó esik a Perzepoliszban látható ékírásos feliratokról is; igaz, ez a híradás csak annyit közöl, hogy a régi írás nem hasonlít az arabok, az örmények és a zsidók írására.

Don Garcia de Silva Figueros — szintén az Ibériai félsziget szülötte — egy rajzoló társaságában keresi fel a nevezetes helyeket, s az ékírásos szövegekről a következőket írja: „Minden jel háromszögletű, de hosszúkásak és a piramisokra vagy kis obeliszkekre emlékeztet a formájuk, csupán az eltérő helyzetük különbözteti meg őket." A rajzoló állítólag egy egész sornyi ékírásos jelet is lemásolt, de ezt soha nem publikálták.

Az első európai, aki nemcsak leírta, hanem le is rajzolta az ékírásos jeleket, s bemutatta őket az európai tudós társadalomnak, Pietrc della Valle olasz szerzetes volt, aki szemrevaló és díszes keleti kísérettel érkezett meg több mint tíz évig tartó perzsiai és indiai zarándokútjáról Rómába 1626-ban. Az örök városban nagy üdvrivalgással fogadták. Vili. Orbán pápa még tiszteletbeli kamarásává is kinevezte. Pietro della Valle utazása során tekintélyes mennyiségű levelet küldött barátainak; ezekben különböző élményeiről számolt be. A leveleket később összegyűjtötte és Az út leírása címmel könyvben is kiadta őket. Itt szerepel először — nyomtatásban — egy ékírásos szöveg (öt jel mindössze), amelyről a derék szerző csak annyit árul el.

hogy a perzepoliszi palota falán található feliratban többször is szerepel. A korabeli tudományos világ, bár érdeklődéssel fogadta ezeket a tudósításokat, nemigen tudott mit kezdeni velük. Sir Thomas Herbert 1634-ben Londonban közreadott útleírásában már három sornyi ékírásos szöveg szerepel, a megfejtéshez azonban ez is kevésnek bizonyult A 17. század folyamán még néhányan eljutottak Perzsiába, például Jean Chardin (1643—1713), akit 22 évesen azért küldött ékszerész apja Kelet-lndiába, hogy gyémántot vásároljon. A fiú útközben sok kalandon esett át, s nem nagyon igyekezett apja utasításának eleget tenni. Már hatodik éve tartózkodott Perzsiában, s gyémántot még nem küldött haza, ehelyett — feltehetően — egyéb üzleteket bonyolított le, úgyhogy a sah kinevezte udvari szállítójává. Jean Chardin később Londonban telepedett le, ahol II. Károly lovaggá ütötte. 1711 -ben adta ki Utazások c. könyvét, amelyben szerepel az akhaimenida uralkodók romos palotáinak rajza és néhány felirat megbízható másolata is.

Az „ékírás" kifejezést először egy esztendővel Chardin könyvének megjelenése után, 1712-ben írják le az Amoenitates Exoticae (Idegen országok szépségei) c. munkában, amelynek Engelbert Kämpfer, kalandos életű német orvos volt a szerzője. Kämpfer a szülővárosában, Lemgben töltött meglehetősen sivár gyermekéveket leszámítva sehol sem tudott huzamosabb ideig megmaradni. Egyetemi tanulmányait például Hollandiában kezdte, Lübeckben, Danzigban, Toruriban, Krakkóban és Varsóban folytatta, végül Königsbergben avatták orvossá. Innen Stockholmba utazott, ahol elébb titkárként tevékenykedett, majd XI. Károly svéd király szolgálatába állt és egy kereskedelmi misszió orvosaként — Finnországon és Oroszországon keresztül — Perzsiába ment. Izsfahánoan néhány hónapig várakozniuk kellett, amíg a sah színe elé léphettek; az udvari

asztrológus szerint ugyanis csak ekkorra vált kedvezővé a csillagok állása. Kämpfer a kényszerpihenőt arra használja fel, hogy a vidék nevezetességeivel ismerkedjen és a helybéliek nyelvét tanulja. Miután a küldöttség teljesíti megbízatását Kämpfer úgy dönt, hogy kilép a svéd szolgálatból és ezentúl a Kelet-indiai Társaságnak fog dolgozni. A társaság Sírázba küldi öt, ahol arra is futja idejéből, hogy alaposan körülnézzen Dáreiosz palotájának romjai közt. Mér, rajzol, jegyez — igazán figyelemre méltó, amit rövid három nap alatt sikerül összegyűjtenie. Megfigyeléseit 1712-ben adta közre Amszterdamban, ahová igen elcsigázottan és betegen érkezett meg „ázsiai körútjáról" (többek között bejárta az Arab-félszigetet, Indiát,

Sziámot, Japánt stb.). Kämpfer Jitterae cuneafae"-nak, ékalakú betűknek nevezi a perzepoliszi jeleket, amelyekről azt gyanítja, hogy ideogrammák. (A teljesség kedvéért el kell mondani azt, hogy Kämpferrel szinte egy időben egy Thomas Hyde nevű angol is ékírásnak — pontosabban: „dactuli pyramidales seu cuneiformesn a k — nevezi az említett jeleket.)

Történetünk következő szereplőjéről már szó esett egyszer az egyiptomi hieroglifákkal és Napóleonnal kapcsolatban; Carsten Niebuhr (1733—1815) ő, akit általában dán nemzetiségűnek könyvelnek el, jóllehet német volt, s csak miután Göttingenben befejezte matematikai tanulmányait lépett V. Frigyes dán király szolgálatába, mint hadmérnök. Niebuhr még göttingeni diákként olvasta Kämpfer könyvét, s ez annyira magával ragadta, hogy arabul kezdett tanulni. Mi sem természetesebb ezek után, hogy amikor V. Frigyes kereskedelmi küldöttséget indít a Közel-Keletre, Niebuhr is csatlakozik hozzá. A kalandos utazás majdnem végzetesnek bizonyul Niebuhr számára: az expedíció tagjai közül egyedül ő marad életben, s ezt alighanem arab tudásának köszönheti. Nem telik el egy esztendő, s már ismét útra kel, ezúttal Mezopotámia és Perzsia a cél. Perzepoliszban nagy gonddal lejegyez egy teljes ékírásos feliratot, amelyet egy szobor talapzatán talált. Az ékírásos szöveget Arábia leírása c. 1774—1778 között kiadott munkájában jelentette meg — ez a könyv az elkövetkezendő évtizedekben az ékírással foglalkozók kútfőjévé vált. Niebuhr az általa lejegyzett szövegekről zseniálisan megsejtette, hogy nem egy, hanem három különböző Írást rejtenek, jóllehet szemre alig különböztethetők meg. Az egyik írásról — helyesen — azt is feltételezte, hogy az betűírás, mivel viszonylag kevés jel ismétlődik benne. Az általa megjelölt 42 hangjelből utóbb 9 tévesnek bizonyult, egy jelről pedig kiderült,

G. F. GROTEFEND

hogy az szóelválasztó jel. Az óperzsa ékírásos jelekről tehát most már sok fontos dolgot tudtak: 1. vízszintesen, balról jobbra kell olvasni őket; 2. önálló betűket jelentenek; 3. [ezt egymástól függetlenül Otuf Gerhard Tychsen (1734—1815) és Heinrich Münter (1761 — 1830) állapítja meg] a szavakat szóelválasztó jelek különítik el egymástól; 4. Tychsen megállapítja, hogy a három írásmód három különböző nyelvet is jelent egyúttal; 5. Münter pontosan meghatározza a feliratok keletkezésének idejét, s ez az i. e. 500-as esztendőkre esik, tehát, amikor I. Dáreiosz és

I. Xerxész uralkodott Perzsiában. Münter továbbá azt is feltételezte, hogy a három írásnak ugyanaz a tartalma, s hogy a betűírás mellett (amely óperzsa nyelven íródott) szótagírás és szójelek találhatók a nevezetes szobortalapzaton. Azt még nem tudhatta, hogy a másik két nyelv nem a pehlevi és a párszi, hanem az elámi és a babiloni.

Münter — mai szóhasználattal élve — kissé peches is volt: egy kis logikával sikerült kihámoznia a jelhalmazból a „király" szót, csak éppen az egyes jelekhez nem tudta hozzárendelni a megfelelő hangértékeket, így aztán az óperzsa ékírás megfejtésének dicsőségét át kellett engednie Georg Friedrich Grotefend-nek (1775—1853). Grotefend a göttingeni gimnázium tanáraként kezdett el behatóbban foglalkozni az ékírás tanulmányozásával, mindenekelőtt Niebuhr már említett könyve hatására, de ismerte Sylvester de Sacy párizsi professzor munkáját is, amelyben további óperzsa ékírásos szövegek is szerepeltek. De Sacy szerint ezek a szövegek a királyok neveit és az apjuk neveit kell hogy tartalmazzák. Grotefend olvasta Münter könyvét is, ezért már tudta, hogy melyek azok a jelek, amelyek a „király" szót jelölik, s logikusnak látszott, hogy a király szó előtt az uralkodó nevének kell állnia Mint görög—latin szakos tanár azt is jól tudta, hogy a Közel-Keleten az uralkodók előszeretettel hivatkoztak az egész családfára, tehát a felirat készíttetője nemcsak a saját nevét és címét, hanem atyja és nagyatyja nevét és rangját is odaíratta. Grotefend Hérodotosz alapján kinyomozta, hogy ki lehetett az a perzsa uralkodó, akinek apja már király volt, de a nagyapja még nem. Ez pedig csakis I. Xerxész lehetett, akinek apja I. Dáreiosz néven szerepel történelemkönyveinkben (óperzsául Xšayarša és Darayavauš olvasandó), nagyapját pedig Hysztaszpesznek hívták és nem volt király. A perzepoliszi szobortalapzatok feliratai Grotefend jóvoltából értelmet kaptak és magyarul a következőt jelentik;

„Dáreiosz, a nagy király, a királyok királya, birodalmak királya, Hysztaszpesz fia, az Akhaimenida építette ezt a palotát."

S a másik szöveg:

„Xerxész, a nagy király, a királyok királya, Dáreiosz királynak a fia, az Akhaimenída." Grotefend dolgozatát 1802-ben az a barátja terjesztette a göttingeni Tudós Társaság elé, akivel Grotefend fogadást kötött, hogy megfejti az óperzsa ékírás titkát. S bár Grotefend a fogadást megnyerte, nemigen lehetett elégedett, mivel a Tudós Társaság csupán részleteket volt hajlandó leközölni a nagy horderejű munkából, s a teljes tanulmány csak 40 éwel(!) Grotefend halála után, 1893-ban láthatott napvilágot.

LACZA TIHAMÉR

18