A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-07 / 32. szám
Régi aratásokra emlékezem ... Felpillantok a könyvespolcra s a nagyhasú cserépkorsó láttán máris karomban érezhetem a gémeskútná! megtöltött ivóedény súlyát. Látom magamat, ahogy a mezei út forró porában meztéláb megyek a két jegenyefa felé, oda, ahol az öregapám vágja a rendet, öreganyám mélyen hajolva pedig a markot szedi mögötte. Kettecskén aratnak, mert hiszen nem nagy a tábla. Nem is tábla, csupán egy elhullajtott lécdarabka az a föld a széles határ arányai között. Nadrágszíjnyi, — ahogy mondani szokás. A termés ugyan jónak ígérkezik, ám mégsem biztos, hogy megadja majd az egész esztendei kenyérnek valót. Én még nem értek hozzá, csak azt tudom, hogy ha öregapámnak jó lesz a kedve, akkor talán maga mellé ültet az egyökrös szekér bakjára, s magával visz a nagy napon, amikor malomba megy ... Mondom, nem értek hozzá, hiszen még csak pöttömnyi gyerek vagyok, s az én dolgom az, hogy vizet hozzak a kútról, kévekötő madzagot terítsek a tarlóra, és vigyázzak, hogy el ne bóklásszon az igavonó ökör, aki a vasúti töltés oldalában békésen legelget. Alkonyatkor pedig, a keresztrakás után össze kell szednem az elhullott kalászokat. Aztán behordás lesz, asztagrakás az udvaron, majd a cséplés mindennél nagyobb, csodálatosabb eseménye, ahol a magamfajta gyereknek a pelyvahuzás olyankor a dolga, bár legszívesebben legény lenne már: 'markos, erős, az, aki hosszúnyelü villával a kévét adogatja a dohogó cséplőgép tetején álló etetőnek. De legszívesebben gépész lenne, a nagytiszteletü gépész ... Később, iskolás koromban aztán tüzőrségbe jártunk, csapatosan, nagy, és komoly felelősségtudattal, — már a szövetkezet földjeire. Kamaszodván pedig már szükség volt rám is: szaimakezelő voltam kombájnon és titokban segédkombájnosnak tudtam magamat, de kimondani persze nem volt merszem. A felelősségtudat már akkor még nagyobb lett bennem, de az önellátásról még mindig nem tudtam, nem is hallottam sokat, az már a felnőttek dolga volt. A későbbiek során aztán már csak újságíróként fordultam meg a tarlón. Mindig szívesen, mindig áhítattal s akkor már azt is tudtam, mi az önellátás, mit is jelent valójában az, hogy az ország kenyere. Akkor még divatban volt a fogalom: kenyércsata. Azóta elkopott s bár a mai idők aratása igen csak messze távolodott a régitől, úgy érzem, csata ez még mindig, csata a javából, méghozzá a legtisztességesebb harci feladatok egyike. Azóta aratók és szövetkezeti elnökök sokaságával beszéltem az éppen betakarítandó termésről, esztendöről-esztendőre, másfél évtizeden keresztül, de olyannal még nem találkoztam, aki félvállról vette volna, mondván: nem csata ez, csupán napi feladat. Kétségtelen: az aratás a föld emberének máig is a legnagyobb, a legfelemelőbb feladata, s bár lényegesen könnyebb, mint egykor, a legnehezebb feladat akkor is. Mert megváltoztak a méretek, átrendeződtek az arányok. Most már nem csak az ember saját kenyeréről, de az ország kenyeréről van szó. Már nem csak az újságok emlegetik így, de az emberek köztudatában is végérvényesen így van jelen: az ország kenyere, az idei kenyér. Tudom, még a legközömbösebb állampolgárban is ott bujkál némi megnyugvás, ha azt olvassa, azt hallja, hogy fedél alá került az ország kenyere. És meg sem fordul a fejében, hogy a zsákok nem az ő padlásán sorakoznak, hanem hatalmas silókban várnak, mert tudja, hogy reá is várnak, reá, a fogyasztóra, akinek mégsem lehet közömbös: mennyi termett az idén, milyen kenyérgabona termett, és kitart-e majd az újig? Azt mondja, tartson ki s ha kell, tesz is érte, hogy legyen elegendő. Tudja már, mi az önellátás és országos, közösségi méretekben gondolkodik, ami nem kevés. Gondolom, a mostani aratások — bár nem könnyük, — de ettől könnyebbek. Attól tehát, hogy közösségi feladattá lettek. És ez sem kevés. Megnyugtató, hogy a mezőgazdaságtól igencsak távolálló ember szájából azt hallhatom, hogy a tömegtakarmány-program jó megvalósításával jelentős tömegű szemestakarmányt takaríthat meg a népgazdaság. Jólesik hallani, kivált azért, mert nem agrármérnök az illető, hanem festőművész. A mezőgazdasági tárca minisztere pedig azt mondja: „Én úgy vélem, hogy a CSSZSZK mezőgazdasága fejlesztésére fordított befektetések a leghatékonyabb befektetések közé tartoznak." Nincs mit hozzátenni, hiszen mindenki tudja, Így igaz, ehhez kell tartani magunkat — nem csupán az országos költségvetési vitákban, de ha úgy tetszik, akár egy kis hobbikért esetében is, ha ott a család élelemszükségletének egy része már megterem. Tudvalevő, hogy a CSKP 4. ülése és a XVI. pártkongresszus döntő határozatai és irányelvei kiemelt módon intézkedtek a mezőgazdaság, illetve az élelmiszertermelés kérdéseiben, s hogy az eddigiek során máris tapasztalható az a változás, amely nem csak szemléleti, de gyakorlati változás is. Arat az ország. Korántsem mellékes körülmény, nem idegenithető el a kenyérgabona betakarításának kérdésétől, hogy napjainkban a világ élelmezési problémái meglehetősen komolyak. Ami pedig a hazai problémákat illeti: a vetések és a gabonabetakarítás közti hónapok időjárása korántsem minősíthető kedvezőnek. #\mit a szeszélyes időjárás elvett, azt az embernek kell korrigálnia — a legjobb képességei szerint. Tudjuk, a tartalékok jelentősek. A szemveszteség nélküli betakarítás programja nagyon is megalapozott, hiszen nagyon komoly analízis bizonyítékai igazolják, hogy van mit megtakarítani és megmenteni a termésből, csak éppen akarni kell, és tudatosítani azt, hogy rengeteg még a mozgósítható tartalék. Nyilvánvalónak látszik, hogy ha az idei termés viszonylag jobb lesz a várhatónál, akkor abban jelentős részt képviselhet majd az az érték, ami a racionális és lelkiismeretes hozzáállás, a jobb szervezés árán, tehát eddig elkallódott, most pedig megmentett értékként kerülhet a népgazdaság asztalára. Bízunk benne, hogy így lesz, és a jövőben már csak ennél jobban lehet, mert hiszen az idei aratásnak szentelt különös figyelem várhatóan bizonyosságot szolgáltat majd arról, hogy korábban bizony lehettünk volna ennél is lelkiismeretesebb aratók. Mert igazán rokonszenves, hogy az észszerüsítéstől egészen a bérrendszer hatékonyabb kihasználásáig — számos olyan intézkedés született, ami kétséget kizáróan kedvez a hazai mezőgazdaság- és élelmiszertermelés érdekeinek. Úgy érzem, ettől a szemlélettől másabb az idei aratás, és a legőszintébben szólva, az idén izgatottabban várom a hektárhozamokról szóló végső számadatokat, amelyek remélhetően nem csak megnyugtatóak lesznek, de jól bizonyítják majd azt is, hogy igenis, lehet ésszerűbben, hogy vannak tartalékok, hogy ezeknek a tartalékoknak nem szabad elkallódniok. E sorok írásakor a gabonát legkorábban érlelő területeken még éppen hogy csak túl vannak a „próbaaratáson". E pillanatban kényszerszünet van, hiszen a tegnapi országos eső példátlanul feláztatta a földeket. Holnap-holnapután indul a hajrá. Bízunk az időjárás jobbrafordulásában, de még jobban bízunk azokban az emberekben, akiknek közvetlen feladatuk az idei kenyérgabona betakarítása. Mire ezek a sorok megjelennek, az olvasó már többet, számszerű adatokat tudhat az idei aratás eredményeiről, vagy legalább részeredményeiről. Meg van az okunk arra, hogy ezeket az adatokat előre is megnyugtatónak tippeljük. Persze, korántsem tipp, hanem átgondolt, szervezett, emberi tettek sorozatába vetett hit, és racionális prognózis szerint való ez a bizalom. Tudjuk, azokban az években, amikor kiugróan jó a terméshozam, az eredményekbe jelentős módon belejátszik az, hogy a gabonaérés csúcsidejében nem esik az eső. Az a körülmény, hogy az ember akkor arathat, amikor arra legalkalmasabb a pillanat, döntő fontosságú, mert valóban csak pillanatról van szó. Tudományos megfigyelések és tapasztalatok igazolják: van a gabonaérésnek egy két-három napig tartó érési stádiuma, amikor a legkisebb veszteség nélkül takarítható be a termés. Aki ezt lekési, az már garantált veszteséggel arat. Ezt nem szabad lekésni egyetlen területen sem, még olyan kicsi földön sem, amilyenen hajdan az öregapám aratott. Ha pedig az időjárás mégis beleszól... Akkor jöjjön a kétszeres erőmegfeszítés, még akkor is, ha az aratás már önmagában is az. Csupán a nyugat-szlovákiai kerületben az idén 360 000 hektárról kell betakarítani a gabonát. Két hét múlva, amikor a kenyérgabona kiemelt fontosságára való tekintettel „terepszemlét" tartunk majd a helyszínen — többet tudunk már az idei kenyérről. KESZELI FERENC Košúthová Elena és Kontár Gyula felvétele 13
