A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-07 / 32. szám
— Ugyan, kérlek!... — fordult ■ Pista felé kissé felháborodva és a szemébe nézett. — Téged talán zavar? — Egyáltalán nem. — Hát akkor meg mit akarsz? — De a falu, Andrea!... Az emberek, az előítéletek... — Hát aztán, kinek mi köze hozzá!... Végül is, kinek nősülsz: a falunak vagy magadnak? ... Ki fog élni a feleségeddel: te vagy a falu!?... No, látod, hát ilyen vetülete is van a dolognak ... Szereted ? — Szeretem. — Az a fontos. Az egész kérdésben az a legfontosabb, a többi nem érdekes. — Egyre jobban szeretem, Andrea. — Lehet is — sóhajtott fel Andrea. — Remek embernek látszik, már amennyire meggyőződhettem róla ez alatt a rövid idő alatt... Persze ... lehetnek hibái is. De kérdem én: kinek nincsenek, Pistukám, kinek nincsenek!?... Nekem is van éppen elég. Például: lusta, hanyag vagyok, félremicsodázok ... és tudod mi a legborzasztóbb? Nem tudok gyereket szülni. Ha tudnék, le se csinálnám a világot... A hosszú jogászommal megvagyunk valahogy, megvolnánk, csak a gyerek ... Ki is kotyogta — vette le a kávéfőzőt a lángról. — Remek illata van, mi? Speciális keverék. Majd elárulom a receptjét. ha akarod, tudom, hogy te is szereted a jó kávét... — Mielőtt még bevitték volna a kávét, Pistához fordult. — Azt tanácsolom én neked, Pista, ki ne engedd a markodból ezt az értékes feketerigót, mert ha egyszer elrepül, soha többé nem tudod befogni! — Köszönöm a jótanácsot! Nagy kacarászás közepette vitték be a kávét a szobába. — Hűha, de nagy a csend idebenn! — toppant be a szobába Andrea nyomában Pistával. — Nem csáltatok meg közben, galambocskáim, fene a jó dolgotokra!? Hahotázva nevettek. Andrea váratlan ötlettel rukkolt ki. — Tudjátok mit kedves gyermekeim az úrban?... Elmehetnénk vacsorázni a Kulacsba. Hangulatos kis hely, a zene is jó, mit szóltok hozzá ? Beleegyeztek, sőt örültek is a jó ötletnek. Andrea bocsánatot kérve elvonult néhány percre, hogy kissé rend beszedje magát és átöltözzék. Mikor előjött, kecses mozdulattal meghajolt, mint egy csitri. — Itt vagyok, ragyogok! — De csinos vagy! — kiáltott fel Ibolya elismerőn. — Tényleg tetszik a szerelésem? — — Hogy tetszik-e!?... Szürke kis verébnek érzem magam melletted. — No, no, édes szivem, no, no, túlozni azért nem kell! — fenyegette meg Andrea a nagyon csinosan öltözött Ibolyát. — Az viszont tény, hogy ez a két akasztófányi férfiú eihalványodik mellettünk ... Nos, uraim, mi van veletek, kicsípte a csóka a nyelveteket, nincs semmi véleményetek? — fordult a férfiakhoz kihívóan. — Ákos, kérlek! — szólalt meg Pista főúri pózba vágva magát s olyan hangsúllyal, mint a századelőn volt divatban a rongyrázó, magasabb körökben. — Parancsolj, kérlek! — vette át Pista modorát Ákos. — Mondd, kérlek — folytatta Pista —, egyáltalán van értelme ilyen, ilyen két kopott tyúkkal mutatkoznunk a nagy nyilvánosság előtt!? Rangon alulinak tartom, kérlek. — Meggondolandó, kérlek, meggondolandó — felelte Ákos, miközben széles, választékos mozdulattal megigazította orrán a szemüvegét. — Tudniillik, ügyelnünk kell a jóhírünkre, nemde, kérlek? Erre aztán kitört belőlük a nevetés. Persze az elfogyasztott ital is hozzájárult a hangerőhöz. — Elég legyen a bohóckodásból, nyomós előre, irány a Kulacs! — adta ki a parancsot Andrea és jól hátbadöngette Pistát. — Mindig én húzom a rövidebbet! — méltatlankodott Pista, természetesen csak a hecc kedvéért. Lenn, az utcán Ibolyát Ákos ragadta karon, Pistát pedig Andrea. Előttük lépkedtek Ákosék. — Micsoda karosszéria! — súgta Andrea. — A legirigyebb szem sem találhatna benne hibát. Fáj a szívem, Pista, és képzeld: féltékeny vagyok! — Ne beszélj! Ákost félted Ibolyától? — kérdezte Pista, de olyan ártatlan arcot vágott hozzá, mintha tényleg komolyan gondolná. Andrea jól belecsipett Pista karjába. — Ezt nyilván tudod, hogy miért van!? — Sejtem ... Fényben úszott már a város és zsúfoltak az utcák. Mozgalmas hangyabolyhoz hasonlóan nyüzsgött a rengeteg ember és jármű. Igazi világváros hangulata és képe tárulkozott ki Ibolya szeme előtt. — Gyönyörű, ugyanakkor félelmetes — jegyezte meg. — Megszokás dolga — felelte Ákos. — Bár akad olyan ember is, aki évekig nem bírja megszokni... Néha-néha azért eljöhetnétek majd egy-egy hangversenyre. Csak egy telefonotokba kerül, s én azonnal szerzek jegyet. Megegyeztünk? — Nemcsak tőlem függ. — Majd én rábeszélem Pistát is. — Köszönöm! Aránylag kevés vendég ült az étteremben, nem nagyon kellett tülekedni az üres helyért. Sarokasztalt foglaltak. A kiadós vacsora elfogyasztása után pezsgőt rendeltek. A zenekar diszkrét visszafogottsággal játszott. Pistáék úgy éjfél tájban már a negyedik üveg pezsgőt fogyasztották. Ákos valahányszor a pohárért nyúlt, Andrea figyelmeztetőn emelte fel az ujját. Ezúttal azonban felesleges volt a figyelmeztetése: Ákos vigyázott, nem itta le magát. Andreának viszont már igencsak csillogott a szeme. Később összeszedelözködtek és elindultak hazafelé, de Andreának nem volt még kedve a lefekvéshez. Ugyancsak dolgozott benne a pezsgő, s mindenáron táncolni akart. Nem is nyugodott addig, míg be nem tértek egy bárba, ahol táncolni lehetett. Ibolyának viszont semmi kedve nem volt a táncoláshoz, legszívesebben lefeküdt volna már. Nem szokta meg az italozást, s úgy érezte, bizonytalanok a léptei. Elég zsúfolt volt a bár. A jó szellőztetés ellenére valósággal dőltek az emberek. Párt cserélve táncoltak. Ándrea szorosan hozzásimult Pistához. Mintha egy test mozgott volna a parketton. Hiába, a szesz könynyűvé és elővigyázatlanná tette, nem tudta már magát ellenőrizni. — De jó volna hozzád lopakodni az éjjel! — súgta Pista fülébe. — Majd megveszek érted, annyira kívánlak! — Andrea, kedves, jól tudod, hogy az most teljesen lehetetlen. — Tudom ... sajnos... tudom ... Látod, máris remegek minden porcikámban ... Akár itt is, azonnal képes lennék veled lefeküdni mindenki szemeláttára ... — Nagyon szépen kérlek, ne csinálj botrányt — ijedezett Pista —, nagyon szépen kérlek, ne csinálj! — Ne félj. nem csinálok ... Annyira hülye azért nem vagyok... Egy kicsit részeg, de hülye nem ... Mire hazaértek és ágyba kerültek, már hajnalodon. Ibolya Pistához bújt, fejét a mellére hajtotta. Az arca maszatos és forró volt. — Te sírsz?... Miért sírsz? — Csak... sírnom kell. — Megbántod valaki? — Nem, dehogy ... — Hát akkor? — Azt hiszem, Pista ... — Mit hiszel? — Én is szeretlek téged ... Pista hanyatt fordította Ibolyát. Csókolgatni és becézgetni kezdte, ahogy még soha senkit Szinte megrendítette a lány őszinte megnyilatkozása. Soha olyan közel nem kerültek még egymáshoz, mint azokban a pillanatokban, percekben. Hat-hét gondtalan és boldogsággal teli nap következett még, végül elérkezett a hazautazás ideje. Különös érzés fogta el őket, amikor átérve a határon hazai tájakon robogtak már. Minden ismerős volt körülöttük: minden hajlat, minden út, talán még a fák is. Mintha még a szél is másképpen fújt volna, más volt a hangja, más a motozása. Pedig csalóka játék volt az csupán, ami a visszatérő, az otthonához közelítő ember rejtett öröméből fakadt. A kedves kisvárosban megálltak s összeborulva búcsúzkodtak. Nehezükre esett az elválás. — Majd hívlak. — Várom ... meg téged is — mondta Ibolya már a kis Fiat nyitott ajtajából. — Mihelyt szabadod lesz, jövök ... Az egyik kocsi balra, a másik meg jobbra kanyarodott. Mintha örökre eltávolodtak volna egymástól. Pedig dehogy! Az érzelmeikből fonódott híd összekötötte őket, hiába nőtt meg köztük a távolság. Mikor Pista otthon megállt az udvaron és kiszállt a kocsiból, anyja abban a szemvillanásban ott termett mellette és a nyakába csimpaszkodva siratta, csókolta a fiát, ahol érte. — Jól van, no, édesanyám ... ne sírjon már, no, hiszen nem vesztem el, megjöttem, láthatja, hogy megjöttem ... A toronyban éppen delet harangoztak. Pálosné rögtön a terített asztalhoz terelte a fiát. Aranysárga tyúkhúslevest főzött, meg ami hozzá járt. Bekapcsolta a rádiót is. Éppen jó ebédhez szólt a nóta. — Megkapta a lapokat? — Meg. Négyet... — Mi újság idehaza? — Semmi különös... No, ülj már le és egyél! Ftádfér. Olyan nyúzott vagy, mintha hasmenést kaptál volna a Balatonnál, a híresnél. — Maga mindig találgat, édesanya. 10
