A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-31 / 31. szám
CUDAR ELÉGIA (Zs. Nagy Lajos válogatott versei) Zs. Nagy Lajos ironikus hangvételű, groteszk társadalmi költészetével hozott újat a csehszlovákiai magyar lírába. Hangsúlyozzuk költészetének társadalmi jelzőjét, már csak azért is, mert a költő első kötete (Ének a tisztaságról, 1964) társadalmi, nemzetiségi problémát szinte alig érint, s a világot sokrétű és bonyolult problémáival minimálisan tudja csak befogadni. Akkori kritikusai jó érzékkel a költő továbi útját a társadalmi kérdések felé, a nagy emberi problémák irányában szélesítették volna, azzal a szándékkal, hogy Zs. Nagy dinamikus költői alkata a „társadalmiasulás" útját járva bontakozhat ki a maga teljességében. S hogy mennyire igaza volt a kritikának, azt elsősorban Zs. Nagy további, máig tartó lírikusi fejlődése bizonyítja a leginkább. A költő eddigi pályáján a mélyebb társadalmi élmények hiánya által determinált, túlnyomórészt pozitív információk befogadásától, egy közbeeső „menekülési" szakaszon át jut el (először a Tériszony című kötetével) az ironikus és groteszk költői szemléletig. Ez lesz eredeti és eredményes eszköze-fegyvere a lírikusnak az embert őrlő civilizáció elleni harcban és fö segítője a költői önmegvalósításért folytatott küzdelemben. A költő újatkeresése, továbblépése a szüntelen kísérletezés útján történik, amelyről a Cudar elégia című válogatott versgyűjtemény kapcsán igy nyilatkozott:......én minden versemet kísérletnek tartom ... Ha a kísérlet sikerült: létrejött egy jó vers; ha nem, rossz vers született. Mindent összevetve: játék és kísérletezés nélkül nem tudom elképzelni a költészetet." Ez a líra alaphangoltságában és eszmei igényességében, humánus elkötelezettségében egységes és jellegzetesen szuverén világképet tár elénk. Kísérletező, újat-keresö hajlama, metsző és kompromisszumot nem tűrő látásmódja mindig az élet értékeinek, szeretetének érdekében ítélkezik a rontó erők felett s mutatja meg könyörtelenül korunk ellentmondásait. A költő több nézőpontból, de ahogy lehet, történelmi folyamatában és fejlődésében szemléli a világot, s felszínre hozza, hogy ezek a különböző irányú nézőpontok különböző értékűnek észlelik és vallják ugyanazt a világot: „felülről nézem, / mint az istenek, / alulról látom, / mint az ördögök, / e fogfájdítóan huzatos, / skizofréniás világot." / Itt szikkadok / A kettős látásmód ellenpontozva érvényesül, a kellemes és a rossz, az öröm és fájdalom, az ellentétes képszerűségek váltják egymást, pl. a Karácsonyi strófák-ban is: „Fenyőfaillat, víg zene / — holnap majd kés a torkotokra. / Ma pezsgös ünnepi ebéd / — holnap: mennykő a gyomrotokba .../... és atomzár az atombomba / és finom diplomácia, / hogy vígabban rothadjatok." A groteszk hatást többször az emelkedett és profán egybejátszása adja, igy a Noé dala című versben is. melyben a látszólag komolyságot követelő mitikus képhez ilyen sorok vonulnak fel: „diplomaták és naplopók foga közé fagyott a bók, / vacognak a szép, büszke érvek / a cukrozott fenyegetések." Az is előfordul, hogy a költő az egységesen formált, egy irányba vezetett versszövegbe váratlanul bedobja az addigi értékek, érzések ellentétét, š ezzel az egész versvilág kifordítottan groteszk jelleget kap, s alakul át szarkazmussá, esetenként humoros negációvá. Végül is a groteszk Zs. Nagynál természetszerűen épül a túlzásra, mert ezekben a versekben aránytalanul megnőnek az egymással szembenálló tartalmak és folytonos egymásba való átcsapásukkal elfedik a tiszta kép kibontakozását. Ez valójában nem jelenti azt, hogy a groteszk igazsága kétes értékű lenne, legalábbis a művészileg sikeres megvalósulásokban — joggal tekinthetjük a teljesebb igazság felé vezető út egyik lehetőségének. A kérdés csupán az, hogy ezekben a helyzetekben a szembenálló tartalmak között a költő megleli-e azt az egyensúlyt, amely a realitásra való utalásnak elsődleges feltétele. Zs. Nagy poétikai és versépítő hajlamai nem a precíz kidolgozást helyezik előtérbe, hanem a belső nyugtalanságot és zaklatottságot határozott vonásokkal, mondhatnánk nagyvonalúan mutatják fel. A módszerbeli követelmények szigorú betartása ennél a költészet-művelésnél elengedhetetlen követelmény: egy magasfokú biztonságérzet, következetes önfegyelmező készség és műgond nélkül a felsorolások, az asszociatív úton egymás mellé kerülő képek megbomlanak, ha az alkotói lazítás teret kap, az ellenőrzés bizonytalanná válik, s nem biztosítja a tömörséget. Az indulat, a lendület és hevesség ilyen esetekben, mivel megelőzi a versformáló értelmet és rendet, kevésbé képes hiánytalanul művészi egészet teremteni. Sokszor az olvasót is megtévesztheti a vers által kiyáltott, legtöbb esetben látványos ötleten, érzelmen alapuló hatás, de a kritikusnak a primér hatáson túl figyelnie kell a költői igyekezet eredményének művészi hitelét és gondolati mélységét abszorbeáló teljesítményt is. Igy az Álmatlanul című vers végkicsengése, mely az igényességet, de főleg a lázadást célozza, csupán dac marad, mert a Tábornok különrepülőgépéhez kapcsolódó élményt bosszankodva és tehetetlenül elutasítja: „Mérgesen a falnak fordultam s elaludtam", vagy a Beszámoló című versben a mozgalmi zsargon ironikusan beépített szavai (kollektiv, verseny, minőség, határidő) csupán dekoratív díszekké válnak és csak a vers utolsó két sora teremti meg (elég prózaian) a mondanivaló lényegét: „Csupán az emberek körül / vannak még hiányosságok." Van a Cudar elégiának és Zs. Nagy Lajos költészetének is egy olyan vonala, amely azt mutatja, hogy a felmutatott érzéstartalom ámyalódik. s az ellenszegülés odavágott gesztusai kiegészülnek az önvizsgálatot is magukba foglaló szemlélettel. A szabadsorsú versekben az ellentéttel — sokszor epigrammaszerüen — kiélezett gondolat kiegészül az alkotó saját maga megítélésével is. ítéletet mond a világról, de önmagát is megméri: „miért vagyok optimista? / mert tudom már hogy halandó vagyok / akárcsak a kicsik és nagyok / a kis jánosok és nagy Sándorok ... / s mert koponyámon átsüvít a szél / májamban szeszgyárak énekelnek / s ösztöneim szót sem érdemelnek" (Optimista versek). Ez a szemlélet tükröződik vissza a Szaporodom, A kovács fia énekeljen?. Huszonkilenc, Havazik stb. című versekben is, esetenként más színárnyalatban a hangulat változásától függően. Zs. Nagy előszeretettel éli magát különböző szerepekbe. Egyszer az „idegen" szerepében jelenik meg Rózáb város kapui előtt és szimbolikus értelmet kapnak bejutási próbálkozásai, máskor a vádlott szerepét vállalja magára, s mint „bűnözőnek" nincs éneke a kreált ünnepre, ezért fölöslegesen él — magányáért bűnhődnie kell... stb. Ezeknek a szerep-verseknek általában a befejezése szinte remény nélkülien lehangoló. így a bibliai helyzetet idéző Noé dala részbeni szerep-átélés, de csak azért, hogy a költő saját véleményét önthesse versbe, s az emberiségről, a világról juttassa kifejezésre saját véleményét: „S én könnyes szemmel ősz szakállam / a szennyes lébe lógatom." Ez a hangvétel és befejezés hasonló a századunkat köszöntő Vizparti óda rezignált utolsó két sorához: „Teljes vagy, Huszadik Század, / akár költőid árvasága." A Havazik utolsó két sora: „Fehéren, fénylőn, szertelen. / Itt állok talpig fejtelen." — állapot rögzítése igy fokozódik tovább a Nagypéntek 1964 című versében: „Ijedt fogvacogás, / dülledt szemű rémület vagyok csupán". A megrázó önjellemzés mellett cinikus képeket fest a költő és „letérdel.^Közöny-isten előtt" ... A költői szerep kettős, ill. a valódi, egyáltalán nem derűs élethelyzet komor, lehangoló színeire felesel látszat-közönyt hirdetve. A költő mindig részvét nélkül éli szerepeit és figyeli önmagát. A hangulati nélypontokban a látszat-szerep arra szolgál, hogy tiltakozásét fejezze ki, a rosszba való beletörődés tagadása legyen. A költő egész műve a közönyt cáfolja, még akkor is ha gyilkos iróniával azt kezdi dicsérgetni, amit kíméletlenül bírálnia és szidnia kellene. S ez nem más, mint egy bizonyos felülemelkedettség, melyet az egyes szám első személy helyett nemegyszer az igék gyakori és más személye is kihangsúlyoz. A válogatott verskötet anyagában jól megkülönböztethetjük a magány érzéséből fakadó hangot (És majd eltűnök, Huszonkilenc). A költő verseit a „magány kertje fájdalmas gyümölcseinek" nevezi egyik költeményében. Ehhez a lírikusi hanghoz kapcsolódnak látomásos képei (November I, Nád a házam teteje), valamint a fohász (ima-szerű) versek (Apage satanas. Csehszlovákiai magyar költő fohásza az úrhoz. Vízparti óda. Éneklő halak). A férfi és nő viszonya és ezzel párhuzamosan a szerelem témaköre más-más helyzetben és megvilágításban jelenik meg, úgy, ahogy Zs. Nagy egyébként az egész világot látja. Erotikus színekkel átszőtt, ifjúságot idéző hangulatok (Levél a tinédzserekhez. Szerelem), férfi és nő testi-lelki kapcsolatának variációi (Engedély, Sáncolás, Ótestamentum, Szakadékok, Csetepaté) a szerelmi érzés különös fokainak megnyilvánulásai — ezekre épül a kötet Veröfényben című ciklusa. A lírikus „kömyezetrajza" különös és sajátos: kutyája „verssel táplálkozik, mint valami széplélek" (Fülcsattogató), olvasója „grotex"-nek nevezi versét, mert: „Ha verset olvasok Nékije, / mindig az orromat nézi, mely kékül, / pirosul meg bordul a bortul" (Versek és környéke), és a költő bevonul a barlangba, mivel: „Javíthatatlan, bitang állatokkal nem érdemes együttélni". „Weöres Sanyi bácsitól" várja a segítséget és Kassák Lajos nikkel szamováron oroszteát kínálgat feléje (Miért szeretek játszani?, Kulcs nélkül) és a költő pszichoanalízist végez miközben „halálos komolytalanságokon" töri a fejét és . bordalba önti vágyait: ó egek lakója / önnönmagad légy magad alkotója / s vidd zsénagyot a végtelenbe innen / változz borrá hogy végre higgyen higgyen." A játék itt is komoly, látszatra nyelvi lelemény, de több is annál: bölcselet, asszociációkat sorjáztató clown-i, szokatlan magatartás, mely nem kíméli a legkomolyabbat sem — „ha meghalnék mit imátok fölém / hát inkább élek tétován tovább". A költőt körülvevő világ javíthatatlan gyarlósága miatt érzett fájdalom az önirónia metsző fényében is megnyilatkozik. A hajdani tisztaságromantikát és termé-. szetszeretetet a költő állapotának mostani valósága főként az említett irónia és groteszk formájában tartja elképzelhetőnek. Leggyakrabban ellentétekkel és fokozó halmozással éri el célját, művének nyelvét az expresszív szó- és gondolatalakzatok emelik művészi szintre. A versek mondanivalójának kibontakozását elősegítő ellentétek nemcsak a költő szubjektivitásának s a külső objektív világnak ellentétei, hanem a szubjektumon belül ható disszonancia is. A sajátos alkotói szemlélet megteremtésében fontos stilisztikai szerepet vállalnak magukra a felsorolások, amelyek gyakorta a célbavett, kigúnyolt és támadott emberi magatartást hordozzák. „Károgó piaci kofák, neutronbomba-gyárosok, kereplő szájú téli vigécek, próféták, költő leikével manipulálok" (Cudar elégia).........esztergályozott fejű atomtudósok, kancsal tábornokok, fehér kesztyűs gondolatirányitók, töketlen filozófusok" (Szerelem) — akik a fiatalok szerelmét látva is öklüket rázzák ... mindmind negatív szerepet kapnak ebben a költői világban, akiktől a lírikus elhatárolja magát: „Nincs ott hely számotokra". Figyelmet érdemelnek még a hatásos és szövegkörnyezetükben is művészi értékekkel bíró, képet alkotó alliteráció-sorok: „Konyakos kupicák közt", „Klottgatyából kilógó kanóc" ... stb. Részben teljes csak a kép, amelyet a Cudar elégia nyújt az olvasónak Zs. Nagy Lajos költői pályájáról, hiszen számos, a költő által is fontosnak tartott vers kimaradt belőle. (így nem érvényesülhetett a költő elképzelése az összeállításnál, ami pedig lényeges szempont-adalék az objektív, mindent figyelembe vevő válogatásban és megítélésben.) Az alig kilencven verset tartalmazó válogatás meglehetősen szűk keretet biztosit Zs. Nagy lírikusi indulásának demonstrálására, ami azért is fontos lett volna, mert a szerző mostani költészete jórészt felhasználja azokat az elemeket is, amelyek költői indulását jellemezték, jóllehet teljesen megváltozott körülmények és valóság keretei között, más módszer eszközeként, új gondolati térben. Két nemzedéktársánál, Tőzsérnél és Cselényinél is alkotói pályájuk utóbbi részében jól megfigyelhető a kezdethez való átértelmezett visszahajlás (Koncsol László részletesen fejtegeti ezt a jelenséget legújabb könyvében.), Zs. Nagy verseiben a rím, egyáltalán a visszatért kötött forma és a „dallamos verszenei alakban visszatérő mámor" jelzi az ismétlődést és felfrissítést, mely utóbbiban jelen vannak a költő korszakának romantikus rekvizítumai, olykor heroikus környezetben, de a hősnek már nem a győzelmét, hanem szeszekkel terhes világát, részbeni önpusztítását és elviselendő vereségét fogják keretbe. A Cudar elégia című válogatás ennek a kapcsolódásnak, változásnak lényegét felcsillantja, de pontos kinyomozását és felderítését nem teszi lehetővé. S ezzel egy életművön belüli kizárólagosságtól mentes viszonyítás, hasonlítás vizsgálatának lehetőségétől határolja el olvasóját, mert céljának megfelelően elsősorban az érett, önmagát teljes fegyverzetben mutató lírikust reprezentálja. ALABÁN FERENC 14
