A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-31 / 31. szám
— Vezethetsz, ha akarsz — ■ mondta Pista. Ibolya örömmel ült át a volánhoz. — Repül, mint a madár! Remek kocsi! — Megjárja ... — Szólj ám, ha valamit nem jól csinálok! — Nincs semmi baj, nagyszerűen vezetsz. — Te is úgy csinálsz velem, mint a főorvos úr: dicsérsz, biztatsz, önbizalmat öntsz belém, legalábbis az a szándékod, pedig a kanyarban elkövettem egy kis hibát. — Semmi az egész, velem is megtörténik. — Csókolj meg! — mondta Ibolya kedvesen —, de csak leheletszerüen, különben az árokba szaladunk. Késő éjjel vetődtek haza. Soha boldogabb napjuk nem volt még, legalább is azt bizonygatták egymásnak, amikor végre ágyba kerültek. A háziak beleegyezésével ugyanis Ibolya végleg Pistához költözött. Hálából az idős házaspárnak minden útjukról hoztak egy kis ajándékot. Pénteken délig heverésztek. Estefelé aztán elsétáltak a postára. Elhatározták, hogy másnap, azaz szombaton reggel felugranak Pestre, hogy körülnézzenek, kicsit elszórakozzanak annál is inkább, mivel Ibolya még soha életében nem járt Budapesten. S ha már ott járnak, gondolta Pista, meglátogatják Andreáékat is. Előbb azonban fel kell őket hívni. Fél órai várakozás után Pista megkapta Pestet. Andrea vette fel a kagylót. Mikor felismerte a fiú hangját, majd kiugrott a bőréből örömében. Akkor sem keseredett el, amikor Pista bejelentette, hogy nem egyedül megy, hanem vendéget is visz magával, ha lehet, mégpedig egy elragadó, bájos teremtést. — Délután öt óra tájban ott leszünk. Megfelel? — Meg, meg, csak gyertek. Várunk!... De ha becsapsz, kitekerem a nyakad, hallod, Pistukám, kitekerem a nyakad! Szia, szia, várunk! Szombaton reggel elég korán elindultak s minden baj nélkül meg is érkeztek. Ibolya csak ámult, bámult, nem győzött betelni a magyar főváros szépségeivel és nevezetességeivel. — Sosem hittem volna, hogy ilyen jóképű, nagyszerű idegenvezető oldalán ismerkedhetek meg Budapesttel... Most irigyellek csak igazán, hogy te itt tölthetted az egyetemi éveidet. Nyilván sok szép emlék fűződik ide...? — Rengeteg. — Itt aztán vadászhattál kedvedre — mondta Ibolya csipkelődve. — Ahogy vesszük — nevette el magát Pista. — Annak ellenére, hogy nem szüzén érkeztem ide, az első időszakban bizony elég félénk legényke voltam ... Aztán belelendültem. Jött a foci, a haverok, szóval remek volt. Azokat az éveket soha nem lehet elfelejteni. Pontosan öt órakor csengettek be Andreáékhoz. Andrea nyitott ajtót. — Az anyátokat! — kiáltott fel összecsapva a tenyerét. — Ti aztán pontosak vagytok! — Akár vissza is fordulhatunk, ha nem tetszik — mondta Pista, s meg is fordult a nyomaték és a hitelesség kedvéért. — Majd mondok valamit, te lókötő! — hangoskodott Andrea. Aztán következett az összeborulás, a csókolózás, a jaj, de jó színben vagytok, meg hasonlók. Ákos a háttérből nézte végig a szemüvege mögül, hogy mit művel egymással a három ember, s türelmesen várta, hogy sorra kerüljön. Végül neki is kijutott a nagy szeretetböl és hátbaveregetésböl, miközben a két nő lopva egymást mustrálgatta. Beterelődtek az ebédlőbe. Ibolya természetesen női szemmel nézett körül és vizsgálta a lakást. Szeme megakadt az egyik festményen. — Tetszik? — kérdezte Ákos szolgálatkészen. Ha netán felvilágosításra lenne szüksége Ibolyának, nagyon szívesen a rendelkezésére áll. — Szép ... Én is elfogadnám ... Eredeti... és Munkácsy, ugye? — Munkácsy... — lepődött meg Ákos. — Ez egy, egy kevésbé ismert alkotása ... Miből ismerted fel? — A stílusából ítélve gondoltam ... A rövid közjáték után Pista szólója következett. — Ha már egyszer elkezdtük, végignézzük az egész lakást. Érdekel, ha úgy tetszik nagyon érdekel, milyen környezetben tengeted a napjaidat — mondta és jelentőségteljes pillantást vetett Andreára. Ezt a pillantását elkapta Ibolya, amiből arra következtetett, hogy Pista meg Andrea közt a barátság nem az egyetem padjai közt, hanem az ágyban köttetett. El is mosolyodott: gyarapszik a rokonság! —■ Tessék, tessék! — terelte őket beljebb széles mozdulatokkal Andrea. — Ez itt az Ákosom dolgozószobája. Parancsoljatok!... Két falat könyvespolc borított sűrűn megtömve könyvekkel, szépkötésű sorozatokkal. — Gazdag könyvtár — állapította meg Ibolya. — Szereted az irodalmat, édes szívem? — kérdezte Andrea, de az „édes szívem" sehogy sem illett hozzá. Nyilván megszokás dolga az egész, talán az édesanyjától hallotta gyakran, vagy valamelyik barátnőjétől és most már nem tud leszokni róla. Különben nem zavar vele senkit. — Diákkoromban elég sokat olvastam ... Olvasok most is, de kevesebbet. — mondta Ibolya a könyveket szemlélve. — Remek az a Dosztojevszkij sorozat! — Te is szereted Dosztojevszkijt? — villant fel Ákos szeme. — Nekem ő a kedvencem. — Egy időben elég sokat foglalkoztam vele — mondta Ibolya anélkül, hogy dicsekvésként hatott volna. Egyszerű természetességgel fűzte egymáshoz a gondolatait, s öt perc alatt olyan nagyszerű kiselőadást tartott Dosztojevszkijről, hogy mindannyiuknak tátva maradt a szája, legfőképp Pistának. — No, de ilyen szamárságokkal untatlak benneteket, ne haragudjatok — kért elnézést. — Az én kedvencem egyébként Jack London — mondta még elfordulva a könyvespolctól. Akkor pillantotta meg a zongorát. Különös fény villant a szemében. Andrea rögtön észrevette azt a különös pillantást, amit csak a zenét és hangszert szerető ember szemében lehet felfedezni. Megszólalt. — Ha még zongorázni is tudsz, édes szívem — nevetett fel csengőn —, akkor én itt nyomban elolvadok és nem marad más belőlem, csak egy nagy viztócsa. Pista hahotázva nevetett. — Akkor máris kezdheted, édes szivem! Erre már Ákos is felkapta a fejét és felélénkült. Ugyanis ő zenész családból származott. Apja a rádió nagyzenekarában csellózott hosszú évekig. Ákos zongorázni tanult, de csakhamar rájött, hogy a jó műkedvelői szinttől magasabbra soha nem tud eljutni. Most már csak kedvtelésből játszik néhanéha. — Tényleg zongorázik?... Pardon, zavaromban már magázlak, ne haragudj, bocsáss meg, tényleg azt sem tudom ... ha megkérhetnélek .. . játssz nekünk valamit... csak egy keveset az én kedvemért... — Mi a jó isten van veled, Ákos!? — nyeritett fel Andrea. — No, nézzük csak, mint egy pattanásos kamasz! Pontosan úgy viselkedsz, édes szívem, mint egy mamlasz kamasz. Mit szóisz ehhez, Pista? — Voltam én már nagyobb zavarban is! — Rólad, Pista, sok mindent el tudok képzelni, de azt, hogy zavarba jöjj, nehezen ... De ha már idetelepedtünk, az italt is idehozom. Mi legyen az? — kérdezte Andrea őszinte és tiszta barátságból eredő mosolylyal. A mosolya az, ami rendkívül bájossá teszi az arcát, egész lényét. — Attól függ... — húzta el a szót Pista. — Ugyan mitől? — Hogy melyikünk vezet? — nézett Ibolyára. — Azt, a kutyagumit vezettek. Egyik sem! — harciaskodott Andrea. Ellentmondást nem türöen adta ki a parancsot. — Itt alusztok, holnap megebédeltek, aztán délután szépen visszavitorláztok. Egy szót se tavaszig! Pistáéknak összevillant a szemük. — Hát akkor. .. töményét — adta meg magát Pista. Nem mintha nehezére esett volna, ellenkezőleg, nagyon tetszett neki az ötlet, sőt Ibolyának is, amint látta. — Máris jön a tömény! — s Andrea kiviharzott a konyhába. A poharak telitöltödtek, koccintás, ivás, majd még egyszer, sőt harmadszor is. — Most már a zongorához ülhetsz, édes szívem, megerősödtem, nem olvadok el! — Andrea nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó tudott lenni, most azonban felülmúlta önmagát. — Hadd halljuk, hadd halljuk! Ibolya előbb szabadkozott, majd tanácskérőn nézett Pistára, mintha azt kérte volna tőle a szemével, hogy akadályozza meg. Pista nem vett tudomást Ibolya kéréséről, ellenkezőleg: széles mozdulattal mutatott a zongorára. — Tessék, tessék! Parancsolj, édes szívem! Andrea észrevette a célzást és jól hátba ütötte Pistát, amit azonban simogatásnak is lehetett venni. — Nem is emlékszem rá, mikor ültem utoljára a zongorához, szavamra mondom, nem emlékszem — szabadkozott Ibolya, de azért csak leült. Körülállták. Pista a zongorára könyökölve várta, telve kíváncsisággal, hogy mi történik. Ibolya pedig, megadva magát a sorsának, végigfuttatta ujjait a billentyűkön. — Mint a botok, kemények és görcsösek — jegyezte meg, annak ellenére tisztán csendültek fel az akkordok. — Fog az menni! — mondta Ákos biztatón és különös izgalommal a hangjában. — Gondolod?... Vagy inkább csak reménykedsz? — kérdezte Ibolya Ákosra pillantva, aztán elkezdett játszani. 10
