A Hét 1982/1 (27. évolyam, 1-26. szám)

1982-05-08 / 19. szám

írók'történetek népi kultúra felé fordulásának egyik jelentős inspirálója lehetett. Fábry Zoltán nevezetes írása nyomán — amelyben a sarlósokat „etnográfiai szocializ­musuk" miatt marasztalta el — ellentmon­dásos kép alakult ki a csehszlovákiai magyar fiatalok mozgalma és a népi kultúra viszo­nyáról. Minden értékelés, emlékezés leszö­gezi a falu felé való fordulás meghatározó szerepét a mozgalom szempontjából, ám e viszony részletesebb elemzésére még senki nem vállalkozott. A kezdeti szakaszt — ro­mantikus népszemlélete, a népi kultúra iránti rajongó, épp ezért sokszor túlzó szeretete miatt — egy elnéző mosollyal, kézlegyintés­sel szokás elintézni; a következő időszak értékelésében viszont a népi kultúrával való kapcsolat szinte a felismerhetetlenségig a háttérbe szorul. Az eddigi irodalom alapján oly színben tűnik fel a mozgalom, mintha ezek a fiatalok kezdeti romantikus látásmód­juk következtében nem vették volna észre a népművészet „cifrasága” alatt megbúvó nyomort (ami tán igaz is); a későbbiekben pedig — miután „rányílt a szemük a zord valóságra" — átsiklottak volna a nyomorban is létező népművészet fölött.. . Mintha ez a kettő nem együtt jelentené a falvak valósá­gát! Most persze „kinyilatkoztatásnak" hat, mégis meg kell kockáztatnom: igenis belát­ták a népi kultúra vizsgálatának a fontossá­gát a harmincas évek elején (persze az „ott és akkor" életbevágóbb szociográfiai kutatá­sok szorgalmazása mellett)! 1931-ben a „Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társa­ság megalakulása alkalmából „a kisebbségi magyar ifjúság képviselői (hangadóik a sarló­sok voltak), egy röpiratban fejtették ki elkép­zeléseiket e társaság munkájával kapcsolat­ban. Balogh Edgár a néprajzi munkacsoport feladatait jelölte ki. „A tervszerű folkloriszti- kus és etnográfiai munka első, alapvető fela­data a gyűjtés és a konzerválás, második, feldolgozó feladata az összehasonlítás és magyarázás, végül a harmadik, reprodukáló feladata a hasznosítás a kultúrtörténeti fejlő­dés számára." Taglalván az egyes pontokat, mondandóját az alábbiakkal zárja: „A társa­dalmi változások közepette a régi népi kultú­ra objektiv tudományos vizsgálata elősegít­heti megfelelő szociológiai és taktikai mérle­gelések után az új kor új" tömegkultúrájának tudatosabb kialakulását és tudatosabb irányí­tását a hivatásos kultúrpolitikusok részéről." Szó sincs tehát olyasmiről, hogy a sarlósok „leírták volna" a népi kultúrát (amint azt — föl nem foghatom, milyen okból — a legtöbb értékelö-emlékező írás érezteti). Komplexen értelmezték a falukutatást — mivel elsősor­ban a valóságot szerették volna megismerni! A népi kultúra iránti érdeklődésük jelentősé­gét Balogh Edgár szavaival is érzékeltethet­jük, aki a pozsonyi néprajzi szeminárium munkájának kiértékelésénél a mozgalom egészére is érvényes gondolatot fogalmazott meg: „Nem végeztünk tudományos munkát, de minden célom azt volt, hogy a hallgatók számára megnyíljanak a magyar tudomány kapui és ezzel a tudományos produkció lehetőségei kint az életben." Erre azonban már a történelem nem hagyott időt, alkal­mat, lehetőséget... Kezdeményezéseinknek valaminő honi „tudományosság" megteremtésére irányuló nehézkes volta minden bizonnyal főként a szétszórtságból, az egymásról-nemtudásból is eredeztethető. Végső soron sújt ez a kór még ma is, de a fentebb tárgyalt korszakra duplán jellemző. Minden túlzás nélkül: a fél kézen megszámlálható kutatókat és azt az egy mozgalmat képtelenség szerves egység­ben „láttatni". Vannak persze közös vonása­ik, de gyaníthatóan annak idején is alig tudtak valamit egymás munkájáról. LISZKA JÓZSEF HOVÁ LETT JÓZSEF ATTILA APJA? József Attila szeretet-komp/exusban szenve­dett Nemcsak a megrázó anya-versekben, szerelmes versekben érezhetjük ezt, de meg­találjuk az apa-versekben is. József Attila nem ismerte, nem ismerhette az apját, hiszen a fiú alig múlt két esztendős, amikor apja, József Áron eltávozott a budapesti Gát-utcai lakásból. Úgy tudták Amerikába indul, hogy szerencsét próbáljon. A költő egyik versében így fogalmazta meg apja szándékát: „csak most értem meg az apámat, (aki a zengő tengeren) nekivágott Amerikának. (Útnak eredt — nem új jelenség, — /hogy lefülelje bátorán/ a természetes jószerencsét..." „A Dunánál" című nagy versében szomorkás fiúi szeretettel idézi szüleit: „Anyám kún volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az/ Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz. / Mikor mozdulok, ők ölelik egymást / Elszomorodom néha e miatt — / ez az elmúlás. Ebből vagyok. "A fiú eszményítette apját s olyannak rajzolta, amilyen apára vágyott, amilyet szere­tett volna. Anyja is hozzájárulhatott ehhez a hitéhez s bizonyára a legszebbeket mesélte fiának az apáról, aki bizonyára gazdagon tér meg az óceánon túlról. Ám miután évekig nem jelentkezett, a család azt hitte elveszett, meghalt valahol. Erre a hitre utal József Attila „Örökélet" című versének első strófája is: ÍTÉLET ÉS IGAZSÁG (Málnay Levente tévéfilmje) A második világháború, s abban Magyaror­szág szerepe lezárt fejezet a történelemben. Nem úgy az emberek tudatában: az utóbbi időben is számos mű, visszaemlékezés szüle­tett, amelyek újra és újra taglalják a viszonyo­kat, a kor lehetőségeit és szükségszerűségeit, amelyek Magyarországot e hatalmi vetélke­désbe sodorták. Közös jellemzője e visszaem­lékezéseknek a későn jött tisztánlátás, a min­dent megmagyarázni tudás. Vitathatatlan, bi­zonyos fokig hasznosak az ilyen termékek; ezen túl viszont óhatatlanul elénk tolakodik a kérdés, mennyiben a nemzet tragédiája és mennyiben a várható jó üzlet sarkallta e könyvek megírását. Mert az egyik oldalon van a közönség szenzációigényének kiszolgálása, a másikon pedig a sok tízezer deportált zsidó, a második magyar hadsereg, a lemészároltak ezrei; talán élhetetlen vagyok, de én ezt az egészet egy fedél alatt nem tudom ép gyomor­ral elviselni. Málnay Levente filmjét nézve nem voltak ilyen aggályaim. A megjegyzésem inkább Thurzó Gábor Az oroszlán torka című novellájára vonatkozik (e novella alapján készült a tévé- film): Hanzély Imre egykori magyar miniszter „Nemzett József Áron / szappanfőző, aki már / a Nagy Óceánon / szagos füveket kaszál." Ha a család tudta volna, hogy az apa csak az ország túlsó partján van, bizonyára másként alakult volna helyzete, s a költőfiú másként vélekedett volna róla... De mi is történt József Áronnal? Az ötvenes évek végén nagy port vert fel az az esemény, hogy Temesváron megtalálták József Áron özvegyét és József Attila féltest­vérét Mirceát-t. Több, mint fél század múltán tehát ráleltek a nagy titokra és megfejtették József Áron életútját, akit elveszettnek hittek. A kutatómunkát Szabolcsi Miklós irodalom- történész és tudományos dolgozó vezetésével végezték Craiovától Temesvárig. Az újságírók szenzációs cikkekben számoltak be az ese­ményről. Következő idézetünket Dános Miklós és Pintér Lajos riportjából vettük, amely az erdélyi „Előré"-ben jelent meg 1958-ban. Szerintük, József Áron élete pesti távozása után a következőképpen alakult: József Áron Pestről Craiovára vándorolt. Itt élt a Bucovit- utca 53 szám alatt, ahol jó néhány évig dolgozott Apostol szappangyárában. Nem tud­ni mi okból, valószínűleg azért, mert a szap­pangyár a csőd szélére jutott, József Áron tovább vándorolt. Újvidékre. 1914-ben itt dol­gozik egy szappangyárban, s mint főzőmestert felmentik a hadkötelezettség alól. 1920-ban a kis újvidéki szappangyárban megismerkedik, Kiss Julianna gyári munkás­nővel. Amikor két esztendővel később Áron ismét útnak indul, magával viszi Kiss Julian­nát. Az érdekes az, hogy József Áron útja megint Craiovába visz. És megint beköltözik (beköltöznek) a Bucovit-utca 53 alatti lakásba. a volt uralkodó osztály képviselője, azé az osztályé, amely szinte kizárólagosan viseli a háborúba való sodródás felelősségét. Kétlem, hogy e réteg megtestesítőjére tipikusak lenné­nek az alábbi tisztánlátó, önvádoló szavak (különös tekintettel a nyilas kormányban való részvétel és a népbírósági per között eltelt viszonylag rövid időre): „A bűnt nem elég megtenni, elgondolni, kívánni. Az a legiszo­nyatosabb, ha eltűröm. Érted ezt ? És én eltűr­tem. Ott álltam, mellemen összefont karokkal, és tűrtem. Ó, nekem nem volt bűnöm! Ami volt, azt meggyóntam. Eltűrni! Ennél rettenetesebb! Aláírni egy törvényt vagy rendeletet, és azzal nyugtatni meg magamat; a közösség követeli — ennél nincs rettenetesebb." Talán inkább jelenkori önmagunk lelkiismeretéből fakadó szavak ezek. Hanzély Imrére inkább a következő idézet jellemző: „Az ablaknál álltunk, alattunk a Duna, a harsány, zöld nyári pompa. Imre egy ideig merőn figyelt egy elúszó, karcsú fehér hajót Aztán, veséjére tapasztva tenyerét, hir­telen felém fordult: Nem tehetek semmit Mondani akarta, hogy miért nem —- de más­képp folytatta: Nekem sem tetszik, de így kell történnie. Szükséges. Nem lehetek tekintettel semmire. Ez a pillanat törvénye. És rám lesett. Ó, most visszaemlékezve rá, tudom csak, hogy gúnnyal, magát mentegetve, rám hárítva a felelősséget! Bűn ez? Tételes bűn ? Ne mondd azt hogy gyilkosság. A protezsáltad hívő em­ber, ugye ? Mit számít földi nyugalma ? Ugye, az a mellékes ? Mondhattam volna erre — én másként tanítottalak. De ez nem lett volna Itt, Craiovában veszi el 1924 szeptember 11-én Kiss Juliannát feleségül és 1924 au­gusztus 1-én megszületik fiuk, József Attila féltestvére, Mircea. Jön a gazdasági válság nehéz korszaka, elérkezett ismét a vándorlás ideje. És miközben a szomszéd ország fővárosá­ban József Áron elsőszülött fia, Attila megje­lenteti első nagysikerű verseit és a hír kezdi szárnyra kapni nevét, az egyszerű szappanfő­zőmester magányosan anélkül, hogy halála pillanatáig tudta volna Attila fia sorsáról, megy előre a maga szomorú útján. József Áron tovább kereste a munkát Dó­sén, majd Kolozsvárott és Bukarestben dolgo­zik. 1931-ben köt ki ismét Temesváron. A „Temmer gyárba" kerül, ahol élete végéig gürcöl, dolgozik becsülettel. Két héttel fia öngyilkossága előtt, 1937 november 20-án halt meg. Bár József Áron viselkedését igyekeztek megmagyarázni a kutatók, irodalomtörténé­szek, arra azonban nem kapunk feleletet, hogyan lehet hogy 1908-as távozása után többé nem érdekelte a felesége és három gyermeke, s bár csak néhány száz kilométerre élt és dolgozott Pesttől, soha nem látogatta meg őket. Ez a tény nagy érzelmi sivárságra vall. Azt talán sohasem fogják megfejteni, mi történhetett József Áron lelkében. DÉNES GYÖRGY igaz És a saját kezét mindig-fájó veséjére tapasztva, elbúcsúzott: Szervusz. Dolgom van." És persze, a képből kihagyhatatlan a törté­nelmi háttér: „Rövidesen megkezdődött a há­ború. Messze tőlünk; egy — úgy éreztük — idegen harc. Mi? Hát persze, mentesek ma­radtunk tőle. Ami odakint történik, sajnálatos dolog, gyorsan imákat az élőkért-ho/takért — mi közünk hozzá? Itt a béke törvényei a döntőek, elég a sajnálkozás. ... Aztán szorult a hurok. Rájöttünk, hogy a biztonság rendkívül relatív, hogy kisujjunkat kellett nyújtanunk, s máris ott az egész karunk, életünk. S még azt hisszük, játék és ügyeskedés, amit teszünk, voltaképpen lelkes helyeslés, átállás." Tépi, öli egymást a két ember a siralomház­ban. Szavaik az utókor szavai, A szerző is így értelmezi: Hanzély Imrét kivégzik, de Kornél tovább él a saját és a halott barát lelkiismere­tének szavával. Mindent összevetve tetszett a film, a novel­la. Figyelmemre méltónak találtam a színészi teljesítményeket: Hanzély Imrét Mécs Károly, Kornél atyát Jan Machulsky (Mensáros László) alakította kiválóan. Talán az egész film mottó­ja lehetne a betétdal: Wagner Richard A fájdalom című dala. CSÁKY PÁL 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom