A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-24 / 17. szám

IRODALMUNK A SLOVENSKÉ POHĽADY-ban ..Kezdetben vata az alkotás. S ebből az alko­tásból született meg az új csehszlovákiai ma­gyar irodalom, amely céltudatosan beleillesz­kedett a szlovák és a csehszlovák irodalom oszthatatlan és egységes kontextusába és be­írta tagadhatatlan jelenlétét egész társadal­munk tudatába — háta a Szlovákiai írók Szövetsége vezetőségének és politikai-kulturá­lis folyóiratainknak pártunk szellemét követő, internacionalista segítségének és megértésé­nek — lassan már a szlovák olvasók tudatába is." E sorokat Rácz Olivérnek a Szlovákiai írók Szövetsége IV. kongresszusán elhangzott fel­szólalásából idéztem. S ha rendszeresen figye­lemmel kísérjük a szlovák irodalmi és kulturá­lis sajtótermékeket, elmondhatjuk, hogy ez az állítás megalapozott, mert az utóbbi időszak­ban egyre gyakrabban találkozunk a szlovák lapokban irodalmunk szlovák nyelven való tolmácsolásával. Mindennek illusztrálásaként említeném meg azt, hogy a közelmúltban jelent meg a „Mužný vek" (Féďikor) című antológia, amely Vojtech Kondrót fordításában és szerkesztésében 14 csehszlovákiai magyar költő munkásságába nyújt betekintést a szlo­vák olvasók számára. A Nové Slovo kultúrpoli­tikai hetilap pedig az „Aká budeš slovenská literatúra ľ' (Milyen leszel szlovák irodalom ?) című ankétjában megszólaltatott néhányat hazai magyar toliforgatóink közül is. Ugyanezt a célt hivatott szolgálni a Sloven­ské pohľady irodalmi folyóirat idei második száma is, amely aránylag jelentős teret szen­telt hazai magyar irodalmunk néhány képvise­lőjének bemutatására. A bemutatást Rácz Olivér visszaemlékezése vezeti be, melyben többek között szó esik az ötvenes években induló irodalmárok lázas igyekezetéről, s arról AMI KÉSIK-MÚLHAT A Magyar Területi Színház közel harminc­éves fennállása alatt tíz csehszlovákiai ma­gyar szerző huszonegy darabját mutatta be. Ez nem sok. És mert egy-egy évadban nem nagyon volt miből válogatni sem. a színre vitt darabok pedig nem voltak igazán jelentős művek, illetve nem született belőlük ilyen előadás, okkal-jogga! vált időről-időre föl­bukkanó és ma is aktuális kérdéssé, egyben témává a csehszlovákiai magyar színművek hiánya. Újságírók és kulturális tisztségvise­lők. nézők és a színház képviselői nyilatkoz­tak számtalanszor ez ügyben a sajtóban is (lásd például az Irodalmi Szemle 1977/2-es számát). Voltak, akik pusztán a tényt állapí­tották meg, hogy kevés a csehszlovákiai magyar színmű, hogy ami eddig született, az gyenge minőségű; voltak, akik az okokat is igyekeztek kutatni, hol az írókat hibáztatva, hol meg a MATESZ-t, hogy nem tesz meg mindent drámairodalmunk föllendítéséért, nem ösztönzi az írókat, nem segíti a fiatal tehetségek kibontakozását; voltak továbbá, akik javaslatokat próbáltak adni, miként le­hetne változtatni a helyzeten. Egyben azonban mindnyájan megegyez­tek: darab kell. A színház pedig hangsúlyoz­ta; ök bemutatják, csak legyen; mi több, szakmai tanácsokkal is hajlandók segíteni a szerzőket. Ezt bizonyították is. Sőt, olyannyi­ra, hogy több olyan csehszlovákiai magyar darabot is bemutattak, melyről az volt az ember benyomása, hogy az inkább a „szár­mazása miatt" került színre, nem pedig az értékéért. Vagyis azért csak, mert a mi por­tánkon született. Amelyikről már úgy gondol­ta a MATESZ, hogy „ezzel talán lehet valamit kezdeni", azt színre vitte. Ezért akár elisme­rés is illethetné, ha az eredmény minden esetben igazolta volna a szándékot. Folytatom. Nem sokat késlekedett a Nép­a segitőkészségröl, amely egyrészt a már idő­sebb hazai magyar irodalmárok (Fábry Zoltán, Sas Andor, Egri Viktor, Szabó Béla), másrészt az internacionalista szlovák írók (Novomeský, Fkmičan. Horov, E B. Lukáč, stb.) részéről megnyilvánult. A további oldalakon aztán Tö­­zsér Árpád, Batta György, Török Elemér, Miko­la Anikó és Karsay Katalin két-két versét találjuk Vojtech Kondrót, illetve Mila Haugová tolmácsolásában. Grendel Lajos „Éleslövé­szet" című — olvasói és szakmai körökben is nagy elismerést kiváltott — regényének egy részletét Karol Wlachovský fordításában olvas­hatjuk. S az egész válogatást a bemutatott alkotók rövid életrajzi adatai, s eddig megje­lent köteteik címei zárják. A lap további rova­taiban még találkozhatunk hazai vonatkozású magyar anyaggal. A szlovák irodalom a Ma­gyarországi sajtóban és az Irodalmi Szemlé­ben című írásban található néhány utalás hazai magyar szerzőink műveinek magyaror­szági fogadtatásáról; olvashatunk egy rövid hirt a Magyar Szekció kongresszus előtti ülé­séről, és arról a vitáról is, melyet a már említett „Mužný vek" c. kötet kapcsán szerve­zett az írószövetség, magyar és szlovák szer­zők, kritikusok és szerkesztők részvételével. Rudolf Chmel és Libor Knéžek közreműködé­sével. (Talán nem lett volna haszontalan a vitában elhangzott vélemények publikálása sem). Meggyőződésem, hogy irodalmárainknak e jelentős fórumon való bemutatkozása is nagy mértékben hozzájárul a csehszlovákiai ma­gyar irodalom mind jobb megismeréséhez a szlovák olvasók körében, s bízom abban, hogy az ilyen jellegű bemutatások rendszeresebbé válnak. NÉMETH GYULA művelési Intézet nemzetiségi osztálya által meghirdetett drámapályázatokon legjobb­nak ítélt művek bemutatásával sem. Például a legutóbbin, az 1979-esen kitüntetett gyer­mekszínmüvek közül kettőt már láthatott a közönség, a harmadikon most dolgoznak. Miért késlekedik hát éppen az ugyanezen a pályázaton győztes „felnőtt" darabok szin­­revitelével? Mi van, konkrétan, az első díjjal jutalmazott drámával, Tóth László Áldozatá­val ? Mikor sorolja be a MATESZ a műsorter­vébe? Kérdezgettem azt egyre gyakrabban a hónapok múlásával, merthogy semmi biztos jele nem érkezett annak a színház részéről, hogy az Áldozat színre kerül. Igaz, ha egy darab díjnyertes pályamű, még nem feltétle­nül jelenti, hogy az be is mutatható, illetve, hogy be kell mutatni. Viszont azt igen, külö­nösen a fönnebb vázolt helyzetben, hogy — miként az előzőket — ezt se hagyjuk figyel­men kívül. Pláne azok után nem. hogy a pályázat öttagú zsűrijével összhangban má­sok, köztük a színház több szakembere is jóval jobbnak tartja e művet azoknál, ame­lyekkel „talán lehet valamit kezdeni". Kérdezgettem, tűnődtem — írtam az imént múlt időben. Ugyanis a minap meg­tudtam, hogy Tóth László darabja minden valószínűség szerint mégiscsak színpadra kerül — a következő évadban. Vagyis: több mint három esztendővel a születése után. A hír persze így is örömhír, ha nem is minden mellékzönge nélkül. Merthogy az Áldozat sorsának ilyetén alakulása nincs összhang­ban azzal, amit a tehetségek fölfedezéséről, ösztönzéséről, szocialista nemzetiségi szín­házkultúránk fejlesztéséről, drámairodal­munk ügyének előmozdításáról vallunk; és vall maga a színház, feladatként és célként is. BODNÁR GYULA Renúetleii ÁLMOMBAN FUTBALLISTA VOLTAM méghozzá balösszekötő, mint Pus­kás Öcsi. Nevettem a dolgon, hiszen közismert rólam, hogy sok minden­hez nem értek, de a legtehetségtele­nebb éppen a labdarúgásban vagyok. Mészöly Kálmán ennek ellenére be­vett a magyar válogatott keretbe, hiába tiltakoztam. Az sem érdekelte őt, hogy nem vagyok magyar állam­polgár, majd ő elintézi a csehszlovák hatóságokkal, mondotta. De tegyük fel, mondtam én, hogy szinte kizáró­lag csak a labda mellé fogok rúgni. Akkor mi lesz? A szövetségi kapitány vidáman mosolyogva vállon verege­tett; a te dolgod csupán az lesz, mondotta volt, hogy az ellenfél tizen­hatosa tájékán fogod szavalni a ver­seidet, melyektől az ellenfél játéko­sai meghatódva térdre borulnak, s eközben Törőcsik meg a többiek gó­lokkal tömik meg az ellenség kapu­ját. Ám mi lesz akkor, ha az ellenfél játékosai nem értik meg a verseimet, mert esetleg nem tudnak magyarul, kérdeztem Kálmánt. Azzal én ne tö­rődjek, mondotta ő, csinos kis tol­mácslányok is lesznek a MUNDI­­AL-on, s műveimet minden valamire való világnyelvre lefordítják. Svédre is? kérdeztem, mert hirtelen eszem­be jutott a Nobel-díj. Hát, kérlek, mélázgatott a hajdani magyar bekk, a svéd az éppenséggel nem világ­nyelv, de ha te ragaszkodsz hozzá, akkor szerzek egy svéd tolmácslányt is. Igenis ragaszkodom hozzá, kiáltot­tam. Erre a kiabálásra ébredtem fel. MIÉRT KELL MEGVERNI A FESTŐT? Rimaszombatban a vasútállomás mellett aludtam egy ifjú költőnél. A költő, akinek most jelent meg első kötete, hiába végzett egyetemet, egyelőre nem kap helyet a rimaszom­bati közéletben. Jómagam ki merem jelenteni, hogy Veres János mellett ez a fiatal költő a legtehetségesebb ember ma Rimaszombatban. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nincsen hely számára Bátyiban. De nem erről van szó. Arról van szó, hogy az ifjú költő lefektet, pontosabban, megmutatja az ágyat, amelyikben aludni fogok. Aztán azt mondja, hogy jóccakát, és átmegy egy másik szobába. Én meg ott maradok egyedül, s fölöttém egy Dúdor-kép. A legszörnyűbb kép van fölöttem, amit életemben láttam. Egy ember (Jézus? Dózsa? Zs. Nagy Lajos?), aki­nek a homlokából, fejéből, szeméből csorog a vér. A képet Dúdor István festette. Egy hét múlva a rimaszombati éjszaka után (egy percet sem tudtam aludni), találkoztam a művésszel. Megver­tem. Hogy miért? Mert szeretem őt. SAKKMÉRGEZÉS Aki olvasta Stefan Zweig Sakkno­vella című müvét, tudja, hogy tényleg van ilyen mérgezés is, aki nem olvas­ta, azzal most én közlöm, s kérem őt, higgyen nekem, annál is inkább, mi­vel jómagam kaptam ilyen jellegű mérgezést. Hogy mik a tünetei? Azzal kell kezdenem, hogy körülbe­lül egy hónappal ezelőtt elveszítet­tem egy teljesen megnyert játszmát, pontosabban: döntetlent ajánlottam fel ellenfelemnek, akit két lépésben bemattolhattam volna, amint az ké­sőbb kiderült. Az ilyen döntetlen felér a legsúlyosabb vereséggel. Most tekintsünk el attól, hogy (sakknyelven) én csak egy közönsé­ges pancser vagyok. Szeretek sak­kozni, ennyi az egész. Ám az említett szörnyűséges döntetlen óta minden este, villanyoltás után, megjelenik fö­löttem egy égboltnyi sakktábla, rajta az a bizonyos döntetlenre adott „had­állás", és én minden este több száz­szor meghúzom a győztes lépést. Ma már az akkori ellenfelem nevét és arcát is elfeledtem, ennek ellenére 14

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom