A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 4. szám

Thüringiában, Suhl megyében, erdők borította magas hegyek között fekszik az alig negyvenezer lakosú Sonneberg. Jelentőségét nem nagysága, hanem különleges múzeuma adja meg. Henneberg gróf egykori kastélyában, a későbbi szakipari iskolában működik ugyanis a Német Játékmúzeum, amely nemcsak a szocialista országok legnagyobb ilyen intézménye, de a világ más játékmúzeumainak sorában is rangos, neves létesítmény.

Aki eljön ide, végigjárja a termeket, függetlenül korától, gyermek lesz ismét, mert életre kelve, megvalósulva látja maga előtt a játékálmokat. Áttekintést kap a játékszerekről az ókortól napjainkig. Sőt, egyes termekben még játszhat is, ha kedve tartja.

A múzeum éppen nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1901-ben nyűt meg, s ma egyben a Német Demokratikus Köztársaság játéktörténettel foglalkozó tudósainak, kutatóinak központja. Évről-évre gazdagabb a múzeum gyűjteménye.

Nem véletlen, hogy Hans Böttgos múzeológus, a soms tárlatvezető legelőször az alagsori terembe irányít.

Itt láthatók az utóbbi évtizedekben, a szocialista országokból kapott játékbabák között, külön szekrényben, a csehszlovák babák.

— Mutatósak, kedvesek — mondja —, legyenek hát kedvet adók sok ezernyi társuk megtekintéséhez.

— Sok ezer játékbaba ... És a többi játékszer ? Nem is tudjuk pontosan, csak hozzávetőlegesen, hogy közel százezer játékot őriznek itt. Ezek egyike-másika viszont maga is több száz, sőt több ezer darabból áű.

Egy 1890-ben készített háromemeletes babaház előtt állok és próbálom megszámlálni, hogy hány fafaragványnak is remek berendezési tárgyat helyeztek el a második emeleti szobákban, amikor kísérőm megszólal:

— Egyszer én is így tettem, de csak

a hatodik szobáig jutottam el, mert már háromezren felül számoltam, és elfáradtam.

A Gulliver LHiputban című életkép, mely az 1851-es londoni világkiállításon is látható volt, több mint nyolcszáz törpe figurájának látványa miatt érdekes. Egyetlen játéknak számít az a csatakép is, melyet Ernest Heinrichsen még 1839-ben nyolcezer (!) ólomkatonából állított össze.

Úttörők nyomába szegődök. Őket, a suhli 20 számú iskola tanulóit, az autó- és repülőgépmodellek érdekük leginkább. Velük együtt csodálom meg a mozgó, forgó űrállomást, és velük megyek be abba a terembe is, amelyet a Pl KO vállalatnak a HO típusú játékvasutat készítő sonnebergi üzem rendezett be.

Egyetlen, hatalmas terepasztal tölti be ezt a termet A bonyolult játékvasút-hálózat sínéin egyszerre huszonkét (!) szerelvény száguld, hidakon, alagutakon át, a

félautomatikus irányítású, 8—10 sínpárú állomások felé. Ott, az állomásokon, tolatják, rendezik a szerelvényeket, majd újra útnak indítják. Órákig el lehet nézni...

Megcsodálom a főépületet folyosóval összekötő szárnyban a Thüringiai vásár elnevezésű életképet A majdnem ember nagyságú városokat, árusokat, vásárlókat, katonákat, mutatványosokat, bámészkodókat és sétálókat, lövöldében, körhintán szórakozókat ábrázoló, korhű öltözetben látható figurákat úgy szerkesztették meg, hogy azok mozognak, hangszereken játszanak. Néha még sikoltoznak, riko/toznak is, mint a vásárban szokás. Ez az életkép 1910-ben elnyerte a brüsszeli világkiállítás nagydíját, a Grand Prix-t.

Figyelem, mit mesél a tárlatvezető az itteni játékipar kialakulásáról:

— Gyönyörű vidék ez, de kevés a megművelhető föld, szegény emberek lakták e tájat mindig. Szegények, akik a táj szépségétől ihletve ugyan, de keserves munkával, a természet adta anyagokat, a fát, a fémet, hasznosítva sajátos ipart teremtettek. Először csak gyermekeiknek készítettek babákat, figurákat, játékokat, majd később eladásra is.

így tudom meg, hogyan lett a városka a német, majd az európai játékkészítő ipar egyik fellegvára, és bár a harmincéves háborúban (1618—1648) szinte porig lerombolták a várost, mindent újrakezdték, folytatták az ősi mesterséget.

Éppen száz esztendővel ezelőtt, 1881-ben, amikor ipariskolát alapítottak, Reinhard Möller igazgató és Paul Kuntze tanár kezdeményezésére, oktatási célokra szolgáló gyűjteményt létesítettek 37 játékárugyár és műhely gyártmányaiból. így került a gyűjteménybe például Heinrich Stier találmánya, az 1826-ban készített, első ún. alvó baba, amely a szemét mozgatja, majd az 1827-ben készített első járó és beszélő baba. Évek múlva az egyre gyarapodó gyűjtemény számára már alig volt hely, s amikor a kastélyból kiszorult az iskola, 1901-ben hivatalosan is megalapították a múzeumot.

HAJDÚ ANDRÁS

Felvételek: szerző (1) és archív

LARRY SISIMER:

Marilyn utálta a kórházat. A kórház szaga az őrületbe kergette. Pedig meg kellett látogatnia a férjét. Arthur Harris ugyanis betegen feküdt a hófehér ágyban. Otthon aztán Marilyn mindig alaposan megfürdött, a ruháját pedig a teraszon hagyta száradni. Ott szellőztette. Marilyn minden áldott napon 14 és 15 óra között felkereste a férjét a Saint James kórházban. Úgy gondolta, hogy legalább ennyivel tartozik neki. Ugyanakkor Marilyn minden este London város egyik előkelő éttermét is felkereste. Méghozzá egy rokonszenves, jó megjelenésű fiatalember kíséretében.

— Larry — mondta a fiatalembernek a vacsora után —, te vagy az én egyetlen hobbim.

A férfi ilyenkor megcsókolta Marilyn kezét. A nő észrevétlenül egy bankót nyomott a fiú markába. — Larry - ezt már mondtuk — rokonszenves fiatalember benyomását keltette, de egyébként olyan szegény volt, mint a templom egere. Marilyn Hariss sem panaszkodhatott, mert pénze annyi volt, mint a pelyva. Gazdag férje mindent megengedett neki, most is, amikor betegen feküdt a kórházi ágyban. A számláján a nullák előtt szép számok sorakoztak.

— Drága Marilyn — mondta egy este Larry a szeretőjének, aki már régen hervadásnak indult. — Csak esténként lehetek veled. Mikor reggelizhetünk majd mi kettesben?

Egymás mellett feküdtek a széles franciaágyon a nő lakásában.

— Ez az éjszaka a miénk, Larry — súgta Marilyn a szeretője fülébe. — Használjuk ki ... hiszen hamarosan búcsút kell intenünk az esti találkozásoknak.

— Mit jelent ez? Már nem szeretsz?

— Szeretlek Larry.

— Olyan furcsán beszélsz.

Marilyn hosszabb szünet után végre színt váltott.

— Ma beszéltem az orvossal. Nem tartják tovább a kórházban.

— Hiszen mindig azt hangoztattad, hogy a férjed halálos beteg. A szívroham következménye ... Azt mondtad, hogy csendre és megint csak csendre van szüksége .. .

— Ez igaz, Larry. A férjem azonban szeretne hazajönni. Az orvos megengedte. Igaz, azt is mondta az orvos, hogy Arthurt óvni kell az izgalmaktól. A következő idegpróba a sírba vinné. Ha azonban óvatos, sokáig elélhet.

— Te jó isten ...!

Larry őszintén aggódott. A férj kiűzheti a paradicsomból.

— Mostanában nem találkozhatunk — mondta az asszony majdnem sirva a szomorúságtól.

— Miért nem hagyod ott?

— El tudsz te engem tartani, Larry?

A szép Larry hallgatott. A nő folytatta: — Magamra kellene vállalnom a hibát. A férjem sohasem adott alkalmat arra, hogy elhagyjam. Nem ad okot a válásra, érted? Ebben az esetben pedig egy rongyos fontot sem kapok.

Larry idegesen leperdült az ágyról, és mint egy bősz bika, úgy járkált fel s alá a szobában. Végül felcsattant:

— Megölöm!

— Ne beszélj zöldségeket.

— Megölöm ...!

Hajnalban, amikor Larry régen eltávozott, Marilyn még mindig álmatlanul bámult a csillárra. Tudta, hogy a jövője egy cseppet sem rózsás. Nehéz élet vár rá egy beteg ember mellett. Ahhoz nem volt elég fiatal, hogy új életet kezdjen. De olyan öreg sem volt, hogy lemondjon az élet bizonyos örömeiről. Csak egyetlen lehetséges megoldás kínálkozott.

Arthur Harris hazatért a kórházból. A szalonban üldögélt naphosszat egy kényelmes karosszékben, a feje mögött párnával, a lábait a kisasztalkára helyezte. Marilyn és Caryn — a házi alkalmazott — a beteg minden kérését teljesítették. Hamarosan kiderült, hogy az ápoltnak jót tesz a házi kezelés, hiszen az arca már-már egészséges színt kapott. De az orvos még mindig aggódott. Mondta Mrs. Harrísnak:

— Óvja a férjét a stresszektől. Egy váratlan esemény a halálát okozhatja.

Marilyn mindezt valami különös örömmel hallgatta. Ugyanis valamiben törte a fejét. Ha minden „bejön", akkor csodálatos életben lesz része egy fiatalember mellett. Egy hét elmúltával Mr. Harris elhagyta a karosszéket és reggelenként elsétált a Hyde Parkba. A friss levegőtől még jobban lábra kapott. Ez a séta beillett a napi programba.

Marilyn végre beszerzett mindent, amire szüksége volt. Vásárolt egy sminkesdobozt, olyan színekkel, amelyeket csak a karneválokon, használnak. Szert tett egy kampós szögre meg egy kötélre. A holmit eldugta a szekrény mögé.

Másnap Mr. Harris elhagyta a házat, a parkba indult. Caryn megint csak az önkiszolgálóba sietett. Marilyn ekkor munkához látott. A kampós szöget beleverte a nappali ajtajának felső deszkájába. Az ajtókat egyébként mind egy szálig kinyitotta, hogy a házba belépő Mr. Harris egy pillantással felmérhesse a történteket. Ezután bevonult a fürdőszobába és arcát bekente piros meg kék festékekkel. Elégedetten nézte magát a tükörben A látvány rémisztő volt.

Ezután következett a pokoli terv legnehezebb szakasza. Megérintette azt a kisasztalkát, amelyen a férje a lábait pihentette és elhelyezte szépen a kampós szög alá. Hurkot csinált a kötélen és a nyakára tette. Ezután fellépett az asztalkára és a kötél szabad végét odaerősítette a kampóra. Nem boldogult éppen egykönnyen, hiszen lábujjhegyen állva is épp hogy elérte a kamptót. Röviddel később ledobta a nyakáról a kötelet, leült az asztalkára és cigarettára gyújtott. Most pedig várnia kell türelmesen.

Minden pillanatban az órájára nézett. Néhány perccel tizenegy előtt minden külső neszre figyelt. Valamivel később a kulcs megfordult a zárban. Marilyn gyorsan felkapaszkodott az asztalkára, lábujjhegyre állt és a nyakába vetette a hurkot. Gyönyörű pózban várta a férjét. A szemét kidüllesztette és jócskán kilógatta a nyelvét. Sokáig persze nem lehet kibírni ezt a különös mutatványt.

Arthur Harris belépett a házba, az előszobában letette a kalapját, a kesztyűjét és a feleségét szólította. Eztán — Marilyn éppen erre számított — a nappali felé indult. Pillanatokig úgy állt ott, mint egy szélütött.

— Istenem! Marilyn!

A szívéhez kapott és meglódult, hogy valamiképpen megmentse a feleségét. A karjaival nagyokat hadonászott a levegőben. Az ajkai elkékültek.

— Ó . .. a szívem — suttogta maga elé Mr. Harris mielőtt a padlóra zuhant. Az egyik karjával aztán váratlanul meglökte a kisasztalt, amelyen a felesége állt.. .

— Meghalt — mondta egykedvűen Caryn.

— Édes istenem ... néhány héttel ezelőtt ez a rémület sírba vitt volna.

Caryn halkan megjegyezte:

— Nagy szerencséje volt. Éppen hazaérkeztem, és beadhattam az életmentő orvosságot.

— Köszönöm drágám — mondta a férfi. Gyengéden magához húzta Carynt. S ebben a pillanatban mindketten mosolyogtak.

17