A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 4. szám
ügyeletes — hát mit számit az?... Meglátod, milyen boldogok leszünk ... Milyen különös, gondolta évekkel később Álom Tivadar a Víztorony alatti lóca korhadt támlájára támaszkodva — a lóca ott maradt, de már nem üldögélt rajta senki —. milyen különös, hogy az emberek mindig a boldogtalanság sötét torkolatánál emlegetik az eljövendő, önámító boldogságot. Milyen különös és milyen ostoba dolog, gondolta kesernyésen, és önkénytelenül a kis kék ház felé pillantott. De a kis házban akkor már a negyedik vagy talán ötödik barátságos nagysága lakott a szép Valéria után — a ribik érdekszövetsége olyan pontosan működik, akár a ragály vagy a szabadkőművesek titkos hálózata —, Valéria pedig az ünnepi díszelőadásokon a színház földszinti nézőterén foglalt helyet. Diszkrét eleganciával öltözötten és nagyon illedelmesen. Zsöllye harmadik sor, bal egyes. Álom Tivadar egyszer a vasárnap délelőtti ligeti térzene mellett találkozott vele. Aznap a tűzoltó zenekar adta a térzenét, s a tűzoltó diszegyenruhában szivarozott a zenepavilon lépcsője mellett, míg Tivadar a sétatér bejáratánál Perecessel vitatta meg a dolgokat, mert a rontás akkor már úgy lebegett a város felett, akár a gonosz lélek: Tivadar olykor még a Gonosz lábát is látni vélte a fellegek között, de ez a kénkövet rugdaló láb nem lópatát viselt, hanem fényes, fekete csizmát. — Pe-e-erecc — kiáltotta éppen Pereces ■—, friss a sóspereccc — amikor Valéria megérintette Tivadar könyökét. Tivadar szertartásosan kivette a cigarettát a szájából, elegánsan a földre ejtette és gondosan rátaposott. Most megkérdezi, miért kerülöm, miért nem látogatom meg sohasem, villant át Tivadar agyán, s már szinte hallotta is a hangját. „Csacsikám" suttogja majd megindultam, „még mindig haragszol rám? Miért nem látogatsz meg soha? Hát meddig várjalak? ..." Igen, ilyeneket búg majd a fülembe, s Tivadar gondolatban már kezdte megszövegezni, milyen szellemes, hűvös és gunyoros szavakkal fogja elhárítani Valéria közeledését. „Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom" mondja majd illendően. „Hogyan méltóztat?" Mire Valéria belecsip majd a karjába és bosszúsan sziszegi: „Tudod, hogy dögutálatos vagy? Kinek csapod a szelet, amióta nem láttalak? Miért kerülsz?" Ekkor ö majd gúnyosan meghajlik, az ajka körül finom mosoly bújkál. „Főiskolai tanulmányaimat folytatom, nagyságos asszonyom" válaszolja szabatosan. „Köszönöm az érdeklődését. Megengedi, hogy bemutassam a barátomat?" kérdi majd tisztelettudóan, mert Pereces közben végzett a pereceladással. Mindenesetre nagyságos asszonyomnak fogom szólítani, döntötte el, miközben mélységesen sajnálta, hogy nem emelheti meg a kalapját Valéria előtt, de nem volt kalapja. Csakhogy Valéria nem kérdezte meg, miért kerüli öt Tivadar. Halványan rámosolyodott, két, kesztyűs kezével megragadta Tivadar vállát és mindössze ennyit mondott: — Tivadar! Ó, mennyire örülök, hogy látom! — Aztán kedvesen eltolta magától, fürkészön szemügyre vette, és elragadtatott kacagással mondta: — Maga egészen megférfiasodott! És Tivadar torkán a gondosan előkészített, hűvös, választékos szavak helyett dadogva, kései, kamaszos pirulás kíséretében tört fel a szó: — Maga is. Valéria... És Valéria kacagott: — Csacsikám ... Ozsvald Árpád versei Anyanye/v Szalamandra Majd egyszer Micsoda ősi döbbenet ül a szájon, sziklák gördülnek háborgó vízmosáson, szódarabok törnek gyémánt csiszolódik, madárszárny értelem égre felcsapódik. Ó, tűzbe dobott szalamandra, táncolj kínoktól gyötörten! Hisszük — tested, az éghetetlen, megőriz minden szemveréstől, megőriz minden hazugságtól. Mindig csak az üt... majd egyszer visszatérek. Mindig csak a víz... majd egyszer iszom belőle. Mindig csak az ég... majd egyszer elszállok a madarakkal. Valaki őrzi Valaki őrzi a lámpást, a soha ki nem alvót, két tenyere között fényes bogarak ölelkeznek. Valaki ismeri a vaspántos ajtót, s most mellét veri a küszöbön. Vágjátok le szárnyát sólyommadaramnak, égbe ne repüljön! Vágjátok le lábát édes jó lovamnak csillagot ne üssön! Valaki batyuba rakta a kenyérnyi holdat, s most ott áll dideregve a sötétség kapujában. Cseréld el a holdat, ezüstpénzt kapsz érte, tüske marta inged váltsd át hófehérre! Valahol alszik a tüzokádó sárkány, s a tenger ősanya-bánata lábához kuporodik. Akác — alkonyati szélben Felhők vöröslila hasa alatt — Csontváry korcs ellen-cédrusaként — áll ez a tépett, sebhelyes, félig kiégett akác az alkonyati szélben. Esetten is fenséget sugárzó, szűrtarisznyás, álruhás varázsló. Ki érti bűvös igéit? Körtáncot körötte ki járna ? Tehenek méla, nagy szeme csodálja. Gyökere szétfut a homokban, csontokat ropogtat, porlaszt a homokban. Ágai közt emlékező árnyak, a történelem kóbor lelkei hintáznak. FOTÓ: VALTER BISTIKA (folytatjuk)
