A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 26. szám
ÚJ FILMEK — ISMERŐS ARCOK Humor és irónia, kaland és izgalom, szerelem és zűrzavar, avagy három film, három biztos siker a mozik nyári műsorából. Az első. Bacsó Péter magyar—svéd összefogásban készült krimije — A svéd, akinek nyoma veszett —, amelynek főhőse egy negyven év körüli újsáo'ró. A film első kockáin születésnapját ünnepli elvált felesége és barátai társaságában, s bár alaposan a pohár fenekére néz, a baj csak másnap reggel kezdődik. Mattsson ugyanis eltűnik Budapesten. A svéd hatóságok természetesen azonnal nyomozni kezdenek, de nem sok sikerrel. Beck felügyelő (Derek Jacobi) végül is turistaként Budapestre utazik, s ugyanazt a szállodai szobát veszi ki, amelyben az eltűnt svéd újságíró lakott. Újat, érdekeset csak pár nappal később Bagi Aritól (Peremartoni Krisztina), a kacér úszónőtől sikerül megtudnia, akit gyengéd szálak fűztek Mattssonhoz. Es a nyomok — Ari megítélése szerint — az elvált feleséghez vezetnek. A transzport, Szurdi András tudományosfantasztikus filmje nem a jövőben, hanem a múltban, pontosabban a század első évtizedeiben játszódik. Egy mediterrán kisváros trafikjában indul a képsor; egy szűkszavú ügynöknek váratlanul golyót röpítenek a fejébe. Aztán megismerkedünk Gráfot doktorral (Hetényi Pál), akit erőszakkal börtönbe juttatnak, hogy megvizsgáljon egy furcsa beteget. Az orvos nem találja ott azt, akin segítenie kellene, de nincs visszaút, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ő is bekerült a rejtélyes transzportba. Fegyveres örök, őrtornyok, kutyák és drótkerítések veszik körül a foglyokat; szökésnek nincs értelme. De mi ez a hely? Kik hozták ide őket és mit akarnak velük? Az a vöröshajú trafikoslány (Kubik Anna), aki a börtönben is meglátogatta öt, biztos tudott egyet s mást. Akkor meg miért nem szólt, miért nem figyelmeztette? Az elsőfilmes rendező jól ismeri a krimi szabályait. Nála is csak a végén csattan az ostor: a rabokon halálos kísérleteket hajtanak végre és ugyanez vár Gráfot doktorra is. A negyvenes évek elején, amikor egész Európa a nácik megszállása alatt nyögött, Magyarország lojális maradt a francia menekültekkel szemben. így találkozott egymással Jacques (André Dussollier), a német fogságból magyar földre szökő francia férfi és Klári (Frajt Edit), a magyar zsidólány. Szerelmük a razziák és a deportálások idején bontakozott ki, akkor amikor a legbiztosabb búvóhely is könnyen csapdává változhatott. Ilyen körülmények között aztán még a meghitt kapcsolat is magán viseli az ideiglenesség jegyeit. Klári és Jacques viszonya sem tartott sokáig. A férfit egyre messzebbre sodorták a zűrzavaros idők, a magára maradt Klári pedig értelmetlennek tartotta a további bujkálásokat. A tragédiával végződő filmet. Kovács András Ideiglenes Paradicsomát tavaly ezüstdíjjal jutalmazták a moszkvai filmfesztiválon. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Máté Magda felvételei) A kenyai Amboseli Nemzeti Parkban az orrszarvúak a vadorzók tevékenysége folytán eltűntek, jelentették két éve a tudósítók. Azóta egy német szafári-expedició az Amboseli-tó és 01 Tukai közötti térségben négy kifejlett keskenyszájú orrszarvút figyelt meg, ami a park gondozóiban reményt kelt e ritka vadak újra megtelepedésére. ■* *. Frajt Edit Peremartoni Krisztina Moszkvában működik a világnak talán legkiválóbb artistaiskolája. Az iskolát 1926-ban alapították, az alapítólevelet még Lunacsarszkij kulturális népbiztos írta alá. A képen Eduard Akopjan, aki Jerevánból jött és Clownak készül. Vigyázz megfoglak! — ijesztget a bratislavai Hegyi ligetben (Horský park) a fagyökér. Prandl Sándor jóvoltából láthatjuk milyen torz a fejreállított természet. Bob Cain, a több mint négyszáz nagynevű isportoló pénzügyeit intéző Nemzetközi Menedzsercsoport (IMG) tagja, Borg személyes „védelmezője" elmondta, hogy a svéd teniszező az elkövetkező öt évre olyan előnyös reklámszerződéseket kötött, amilyenekre eddig még nem volt példa a teniszsport történetében. Ráadásul az exbajnok Monacóban él, ahol még az adóhivatal sem zaklatja. ÓDA A NAPHOZ Szép, tiszta nyár van körülöttem. Az emberek mosolyogva sietnek a dolgaik után és a kávéház terasza mellett kacagó lányok állnak a langyos napsugárban. Nézek föl a Napra és gondolkodom. Kicsit behunyom a szememet és míg elfolyik a jó, drága melegség az arcomon, áldom a Napot. Milyen furcsa, — elmélkedem, — hogy az ember olyan keveset törődik a'legjobb, legtöbbet érő dolgokkal. Itt van például a Nap. Van, de nem vesszük észre. Pedig mindent, mindent ö ad, amink csak van. Ő adja az ételt, a ruhát, a virágot, a szerelmet, a vágyat, az álmokat, az egész nagy zavaros és egyszerű, jó és rossz, csúf és gyönyörű valamit: az Életet. És mégis, hálásak, vagyunk-e neki, szeretjük-e őt azért hogy vagyunk? Megköszönjük-e neki, hogy mozgunk, akarunk, cselekszünk? Hogy élünk? Ugy-e nem. Vagy csak nagy-nagy ritkán. néha . .. Tudjuk, érezzük, hogy itt a fejünk fölött van nappal és éjjel tova tűnik, tudomásul vesszük, elfogadjuk, mint akár mondjuk, az iráni híreket és pont, semmi többet nem törődünk vele. Legfeljebb szidjuk, ha nagyon süti a koponyánkat. De hogy eszünkbe jutna, várjunk csak mi is ez voltaképpen? Ez a sárga, el-eltűnő, izzó golyó, ez a forró, minden jót árasztó valami? Nem kéne ehhez másnak, jobbnak lenni? Valahogyan tiszteletteljesebbnek, udvariasabbnak. Hát nem különös, hogy ezt így nem gondoljuk el soha. Hogy teszünk-veszünk, járunk-kelünk, örülünk, búsulunk szeretünk, gyűlölünk és nem nézünk közben az égre, a Napra. Mondjuk egymásnak, hogy: „Á szervusz, meg: Van szerencsém, hogy méltóztatik lenni", meg: „Na, ajánlom magamat", így nyájaskodunk, beszélgetünk egymással és csak éppen a jó öreg napnak nem mondunk semmit. Semiféle jó szót. Annyit se, hogy „befellegzett". Pedig én azt hiszem, hogy nem jól van ez így. Nem. Valahogy úgy gondolom én a dolgot, hogy köszönni kéne a Napnak. Köszönni, illedelmesen, rendesen. Úgy, mint egymásnak szoktunk. Szépen meghajolni feléje, levenni a kalapot, és úgy mondani hangosan: „Üdvözöllek", így. Talán ... ... A napokban, hogy a városban jártam, láttam egy embert a küszöbön ülni. Öreg volt már, az arca ráncos. Ült, egyedül, mosollyal a száján, és nézett föl a Napba. A szemét becsukta, a karjait leeresztette, látszott, hogy szinte beolvadt a fényes tűzbe. A Napba. Ült, csak ült, áhítatosan. Előtte zúgott, forgott az élet, kocsik zörögtek, villamos csengetett, emberek kiabáltak, de ö nem vette észre mindezt. Ült és nézett a Napba. Köszöntötte. Szép, tiszta nyár van, az ég azúros és a Nap lassan eltűnik a sötétzöld hegyek cikcakkjai mögött. — Holnap — int vissza. — Holnap megint találkozunk. PÁLL MIKLÓS 9