A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-19 / 25. szám

száz kilométer hosszú és helyenként eléri a négyszáz kilométeres szélességet is.

Már Arisztotelész is tett említést a Hindukusról. Magával a névvel azonban csak 1933-ban találkoztunk. Elsőként egy arab utazó használta, s ő magyarázta meg a szó jelentését is: a név perzsa eredetű és pontosan lefordítva „a haldokló indiánok hegyeit" jelenti. Állítólag azért, mert az Afganisztánba hurcolt indián foglyok nem tudták elviselni a hegység kegyetlen természeti viszonyait és tömegesen pusztultak el. Hindukus afgán részének legmagasabb csúcsa a Tér Ajmir (7742 méter magas), de az egész hegység legmagasabb csúcsa Pakisztánban található. A hegymászók első alkalommal 1959-ben jutottak el ide. A németek voltak az elsők. Őket követték a japánok, a lengyelek, az angolok, a norvégok és mások. A Hindukus keleti részébe 1965-ben jutottak el első ízben csehszlovák hegymászók. Az expedíció összesen 17 olyan csúcsot fedezett fel, ahol korábban még nem járt hegymászó. Az első csehszlovák expedíciót újabbak követték, így a Hindukus hegymászóinak egyik legjelentősebb hegységévé vált.

A Tér Ajmirra is eljutottak a csehszlovák hegymászók. 1974-ben, az Afgán Köztársaság megalakulásának első évfordulója alkalmából az ország legmagasabb csúcsán felhúzták a csehszlovák és az afgán zászlót

A Hindukuson kívül az afgán természet „remekműveihez" tartoznak még a Bandi-Amiri tavak. Kabultól nyugatra a sivatagos, zöld nélküli területen nagyon szép látványt nyújtanak az égszínkék tavak. Az egész területet nemzeti parkká nyilvánították.

A hegyek északi és déli részre osztják Afganisztánt. Az Amu-Darja északi, termékeny földjén él a 18 millió lakos egynegyede. Az ország déli részét terméketlen sivatagok alkotják.

A lakosság többsége völgyekben él, egy része pedig nomád életmódot folytat. A legsűrűbben lakott területek az oázisok, amelyek nagyvárosokká nőttek. Ilyen pl. Herrat, Kandahar, Kabul és Dzsalalabad'.

A főváros, Kabul, hasonló nevű folyó partján terül el, 1800 méter tengerszint feletti magasságban. A Kabul folyó az év nagyobbik részében teljesen száraz. A főváros az utóbbi időben az ország politikai, kulturális és gazdasági életének jelentős központjává vált.

Kandahar a második legnagyobb afgán város, s az ország gyümölcsösének hívják. Ebben a városban a konzervgyár építésében csehszlovák szakemberek is segítettek.

Herrat a legnagyobb afgán oázis, gazdag történelemmel és néhány, ritkaság számba menő történelmi emlékművel.

Afganisztánban több mint 20 különféle nemzet él, de az afgánok vannak többségben. Az első, afgánokkal kapcsolatos feljegyzések a 10. és 11. századból származnak. Az ókorban és a középkorban Afganisztán perzsa, mongol, arab és török uralom alatt állt. 1747-ben az idegen uralmat a hazai feudálisok uralma váltotta fel. Természetes tehát, hogy az afgán nép nagyra értékeli az önrendelkezést, azt, hogy saját elképzelései szerint irányíthatja életét. Afganisztánt ebben a világ haladó erői — köztük Csehszlovákia is — teljes mértékben támogatja, és támogatjuk az afgán hazafias erőknek a szocialista társadalom felépítése érdekében kifejtett erőfeszítését is.

LUDMILA KELEOVA FRANTIŠEK KELE

František Kele felvételei

n — Az a tény, hogy amióta Kovalik vette kezébe a vadgazdaságot, ott minden megváltozott. Kovalik kitűnő szakember, nem az ujjából szopta a tudományát, tanulta, abból élt. Nem tudom kinek jutott eszébe megbízni öt e feladattal, de szerencsés ötlet volt, állíthatom.

Kovalik középtermetű, jól elhízott, finom ember volt. Mikor beszélt, puha tokája ide-oda lötyögött tompa álla alatt, s néha kivillantak arany fogkoronái, ami méltóságteljesebbé tette arckifejezését. Zöld vadászruhában járt, keskeny karimájú kalapja mellé tarka szajkótollakat tüzkélt, s lábán megrendelésre készült börcsizmát hordott. Barátom messziről felismerte öt és nagy lelkendezve mondta:

— Ő az, Kovalik.

Mikor kiszálltunk a buszból, mindnyájunknak kezet adott kissé kimérten és erőltetett mosollyal illesztette a neve után: hivatásos vadőr.

Segédje egy görbehátú öreglegény, kisüstit szorongatott a kezében és markában három vastagfalú kocsmai pohárkát tartott, amiket minduntalan csordultig löttyintett a szúrósszagú folyadékkal.

— Tessék egy kis papramorgó! — S mintha az elcsépelt szót maga találta volna ki, sipító hangon vihorászott hozzá.

— Ahogy megbeszéltük Kovalik úr, öt nőstényt és öt bakot kérünk a munkánkért. Ha lehet egészséges, jól kifejlett példányokat — mondta barátom.

— Természetesen — bólogatott Kovalik, s én tréfálkozva toldottam meg. — Ez lesz a napszámunk.

— Meg nyolcvan korona fejenként — szólt öblös hangon a vadőr. Azt hittem viccel.

Közben megjöttek a helybéli hajtok is, többségben puskás vadászok. Az egyik, akinek a vállán duplacsövű fegyver kalimpált, jelentést tett.

— A hálók ki vannak feszítve — és ismeretlen dűlőneveket sorolt fel, majd ö is parolázott velünk. Megtetszhettem neki, mert mellém szegődött. Határozottan kijelentette, hogy mi majd együtt megyünk.

Tíz óra körül olvadni kezdett, s a föld a vékony hóréteg alatt perceken belül cupákossá vált. A gumicsizmák féllábszárig süppedtek a laza szántásba. Kísérőm mintha próbára akarna tenni, a legrondább terepeket választotta. Ittott elsütötte a puskáját is, nagyokat kurjantott hozzá. Erősen biztatott engem is, hogy csináljam utána. Mármint a lármázást, mert nekem nem volt puskám, csak egy jókora akácfakaró, amire menés közben támaszkodtam.

Kovalik egy rét szélén haladt, mint valami csatárláncot vezénylő háborús katonatiszt. Nála is bot volt, azzal hadonászott. Rövidesen megértettem, hogy az élvefogásnak is szabályai vannak, mint bármilyen más munkának és ezt respektálni kell. Kezdett tetszeni a dolog.

Kovalik úr ilyenkor elvből nem hord fegyvert — magyarázta Sanci a kísérőm, helyesebben akit én kísértem.

CSICSAY ALAJOS:

A szakember

— Mire alapozza e nemes elvét? — érdeklődtem egy vaskos fűzfa alatt, melynek érdes kérgéhez törülgettem lábamról a félmázsányi kék agyagot.

— Hosszú történet — válaszolt kurtán Sanci és elindultunk.

Előttünk sűrűn ugráltak fel a nyulak. Először lomhán baktattak, meg-megálltak, füleltek, némelyik még kíváncsiskodva föl is ágaskodott, de közeledtünkre veszettül megiramodott.

Sanci nem bírta magába fojtani a szót. A heretáblán megint közelebb jött hozzám és folytatta:

— Egyszer meglőttek egy gyereket. Régen volt, még a báró idejében. A fene érti az ilyen dolgokat. A hajtok lázongtak, vagy mi volt. Sokan jöttek össze és nem akart hazamenni egyik sem, mert hogy nekik is joguk van arra a tiz koronás napidíjra. Állítólag ilyen volt a kapitalista világ. És valami bolond katonatiszt közéjük puffantott. Kovalik akkor kezdte a pályáját. Igazán nem tehetett róla.

— Azóta nem hord fegyvert?

— Mondtam, hogy csak ilyenkor. De kitűnő szerszámai vannak, elhiheti. Nézze, nekem az a véleményem, aki úr volt azelőtt, úr az még ma is — és bizalmasan rámkacsintott.

Közeledtünk a háló felé. Csodálkozva vettem észre, hogy Kovalik szalad. Hihetetlen. Hogy tudhat egy ilyen kövérség futni? Igaz, erősen fújtatott, de futott, és közben még kiabált is. Valóban, mintha ütközetet vezényelt volna.

Nekem rémlett valami a hajtótüntetésröl. Az ilyen kuriózumokat évtizedekig számontartanak a falvakban még száz kilométernyi körzetben is. Szóval a bárónál szakemberkedett Kovalik, morfondíroztam. Különben lényegtelen. Kevés ember szeretheti úgy a szakmáját mint ő, ez messziről meglátszik rajta.

A nyulakat fülüknél fogva emelgették ki a hálóból és rakták tolóajtós faketrecekbe a hajtok.

Új kör alakult. Kovalik kemény parancsszavakat szórt. Megint Sancival indultak útnak.

— Milliomos vadásztársaság vagyunk mi — .dicsekedett a legény álszerénykedve. — És ez teljes mértékben Kovalik úrnak köszönhető. Ne féljen, maguk is jól járnak. Felfrissíthetik a törzsállományukat. Ő nem csap be senkit. Igazi úriember. Már fölfigyeltek rá a fontiek is. Tudja, egy ilyen vadállományt nem lehet titokban tartani. Kovalik pedig tudja kiket kell időközönként meghívni.

— Szóval nem felejtették még el a hajtólázadást? — kérdeztem.

— Nagy szenzáció volt az akkor. No, meg ott volt az a meglőtt legényke is. Tudja, hogy van az ilyesmi. Én a fateromtól hallottam.

— És Kovalik?

— Hogy érti ezt? Mi az, hogy Kovalik?

— Csak úgy kérdezem. Ő nem emlegeti?

— Ugyan már! Bolondnak véli? Neki sokkal jobb dolga van nálunk, mint annak idején a bárónál volt. Ott szolga volt, itt meg mondhatnám úgy is, a maga ura. És ez nekünk sem rossz, hangsúlyozom. Maga még ilyen vadászterületről nem is álmodott, mint a miénk. Ez csak egy csücske a paradicsomnak, amit maga lát, amolyan kirakat.

— Hű a nemjóját! — szisszentem fel. A jég elvágta a csizmámat s beleömlött a sáros víz. A lábam majd lefagyott, ugráltam, mint az oldalba dobott kutya és bután tekingéltem. Ki kellene állnom a sorból, gondoltam. A következő hálósornál odamentem Kovalikhoz. Hallottam amint az egyik hajtó azt kérdezte tőle.

— Mennyi van már elnök úr?

— Nem szoktam számolgatni — hárította el erélyesen Kovalik. — Majd a végén. — Ezt úgy mondta, hogy hozzá lehetett gondolni, — mikor tanulják már meg mi illik és mi nem.

— Kérem, engem egy kisebb baleset ért — kezdtem ostobán, esetlenül.

Kovalik csodálkozva nézett rám.

— Baleset? Miféle baleset?

— Bevágta a jég a csizmámat...

Kovalik szó nélkül elfordult tőlem,

éreztetve, hogy az ilyen piti ügyek nem tartoznak rá. Messze voltunk a falutól, bent a határ kellős közepén és körülöttünk egyre latyakosabbá vált a talaj.

— Hát mondják meg mit csináljak! Én tulajdonképpen nem is vagyok vadász ... Én csak eljöttem ...

— Tartalék csizmája nincs? — nézett rám gúnyosan Kovalik.

— Tartalék csizma?

— Mondják meg neki, ha nem tart igényt napidíjra, kiállhat a sorból — szólt Sancihoz, mint valami tolmácshoz és nevetett.

Éreztem, hogy arcom elpirul, valami cifrát mondtam, de Kovalik már nem hallotta, mert ellépett mellőlem. Fontosabb dolga volt, mint az én bajon. Kénytelen-kelletlen utánuk sántikáltam.

Öreg délután lett, mire befejeztük a munkát. Lábam teljesen átfagyott. Valaki száraz zoknit és másik pár csizmát kerített.

Vacsorához tessékeltek bennünket. Forralt bort öntögettek öblös csészékbe merőkanállal és kövér virsli párolgott előttünk az asztalon. Hát mégis van itt emberség, csak én vagyok valami különösen érzékeny szerzet. Valóban mit is kívántam én Kovaliktól, hogy talán a hátára vegyen ? Lám, hogy tisztelik öt az emberek, az ilyesmit meg kell érdemelni. Kezdtem én is iránta fölengedni.

Ám mikor elémtolták a listát, hogy aláírásommal igazoljam, miszerint én is átvettem a vadásztársaságtól a nyolcvan koronás napidíjat, mint hajtó, olyan röhögés fogott el, hogy majdnem botrány lett belőle. S mikor a muskotályos borral megtöltött poharakat emelgették Kovalik felé, nekem azon járt az eszem, milyen érzés lehet pofonütni egy löty tyedt tokájú finom úriembert.

17