A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-12 / 24. szám
Csak egy percre». Csaknem tizenöt éve már, hogy Havasi Péter, a kassai (Košice) Pinceszínpad rendezője meghívott a csoportjába egy csicseri származású, elsős gimnazista lányt: vállaljon szerepet Villon-műsorában. Tulajdonképpen ekkor indult el a pályán TÓTH ERZSÉBET, aki érettségi után — Beke Sándor biztatására — a Thália Színpad tagja lett, ahol tíz esztendő leforgása alatt nem kevesebb, mint huszonöt szerepet játszhatott el! A fiatal színésznő ebben az évadban Kassáról a MATESZ komáromi együttesébe „igazolt". — A Tháliában egy pillanatra sem panaszkodhattál a sikert hozó játéklehetőségek hiányára. Miért váltál hát meg attól a társulattól, ahol tehetséged és tudásod teljes mértékben kibontakozott? — A kassai Tháliában valóban jói éreztem magam, hiszen olyan szerepeket játszhattam el, mint a Vihar Varvarája, a Sirály Nyinája, az Elveszett paradicsom Mirája, én játszhattam a Csongor és Tünde női főszerepét és még hoszszan sorolhatnám. Sőt, vendégszereplőként a győri Kisfaludy Színházba is elkerültem, ahol a Háború és béke Natasáját játszottam. Színésznőként tényleg elégedett lehettem sorsommal, de férjemre, családi körülményeimre való tekintettel csak úgy tudtam megmaradni a pályán, hogy Komáromba szerződtem. — Jókai békés hangulatú, síkságokkal övezett szülővárosában nem hiányzik majd a bodrogközi táj vagy Kassa nagyvárosi forgalma ? — Egyelőre bizony hiányzik, de bízom benne, hogy hamarosan megszokom ezt a számomra újszerű környezetet is. A kollégák kedvesen fogadtak, remélhetőleg szép számmal kapok majd játéklehetőséget is. — Az elmúlt tíz-tizenegy év folyamán gondoltál-e néha arra, hogy fa képnél hagyod a színjátszást? —- Minden ember életében vannak jobb-roszszabb időszakok. Ez alól természetesen én sem vagyok kivétel, nemegyszer éreztem magam fásultnak, fáradtnak. Ám faképnél hagyni a színházat aligha tudtam volna, mert a játék az életem. — Sokéves tapasztalataid alapján a rendezői vagy a színészi munkát érzed fontosabbnak ? — Nemigen hiszek az efféle kategorizálásban. A zenemüvek hasonlatával élve: karmester kell, zeneszerző kell, de fontos a zenekar, annak minden tagja, sőt a publikum is. Nincs ez másképp a színjátszásban sem. — Tényleg, mi a véleményed a fiatal közönségről ? — Számomra nincs fiatal és nincs öreg közönség. Nekem csak közönség van. Persze, tudom, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, de a valóban jó előadások életkor nélkül kötik le a nézők figyelmét. — Elégedett színésznő vagy? — Amennyire egy színésznő elégedett lehet, hiszen most is, régebben is állandó készültségben vagyok, mert szeretek dolgozni, mert szeretem a színpadot. — Szerepálmaid vannak? — Hagyományos értelemben nincsenek, mert az elmúlt évtizedben sok izgalmas, remek szerepet kaptam. Ha Komáromban kevesebbszer jutnék színpadra, akkor önálló műsorokkal szeretném föltalálni magam. Vagy pedig szívesen mennék el „vendégszerepelni" Kassára, a Tháliába is, ahol mindig otthon érzem majd magam. (mik-) Ha valaki arról készítene felmérést, kiket tart a közvélemény a legnagyobb olasz művészeknek és államférfiaknak, Dante, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Monteverdi neve mellé nyugodt lelkiismerettel odaírhatná Giuseppe Garibaldiét is, még mielőtt ismertté válna a végeredmény. Nem hiszem, hogy akadna írni-olvasni tudó ember Európában (s kontinensünkön kívül is csak néhány), aki ne hallott volna róla, noha az is vitán felül áll, hogy többnyire a legendák hőseként él az utókor emlékezetében; tetteiről, az olasz történelemben játszott valódi szerepéről, mozgalmas életéről csupán kevés embernek vannak megbízható ismeretei. Ezért talán nem lesz érdektelen, ha születésének 175. és halálának 100. évfordulója alkalmából felidézzük alakját, hősi cselekedeteit és a kort, amelyben élt. 1807. július 4-én született Nizzában, amely akkor éppen Franciaországhoz tartozott (1814-ben Napóleon bukása után viszszakerült a Szardíniái Királyság fennhatósága alá). Garibaldi apja tengerész volt, de általában csak a partmenti vizeken hajózott törékeny bárkáján, amelyen különböző árucikkeket szállított az egyik kikötőből a másikba. A kis Peppino érthetően rengeteg időt töltött a nizzai kikötőben, és senki sem tudta őt lebeszélni arról, hogy apja nyomdokaiba lépjen : már egészen fiatalon tengerész lett ő is, jóllehet a szülök „előkelőbb” pályára szánták, papot vagy effélét akartak nevelni belőle. Első nagyobb hajóútját 17 éves korában tette meg: egészen Ogyesszáig eljutott. A Földközi-tenger és a Fekete-tenger vizein hajózni akkoriban egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás. A viszonylag kisméretű teherszállító hajókat egyaránt fenyegették a pusztító viharok és az alattomos kalózok. A gyakran változó, s ezért nehezen áttekinthető külpolitikai helyzet sem könnyítette meg a kapitányok dolgát: néha hetekig-hónapokig kellett hajóikkal vesztegelniök idegen kikötőben, szinte teljesen kiszolgáltatva a hatóságok kénye-kedvének. Garibaldi számára ezért ezek a kényszerpihenők sok tanulsággal is szolgáltak. Megismerhette idegen emberek szokásait, gondolkodásmódját, s alkalma nyílott arra is, hogy emigrációba kényszerült honfitársaival is találkozzék, elsősorban olyan emberekkel, akik fanatikus hívei voltak a forradalmi eszméknek és Olaszország egyesítéséről álmodoztak. Itália földjén számtalan nagyhercegség és királyság létezett már évszázadok óta. Ezek szüntelen harcban álltak egymással, s mindig az kerekedett felül, amelyiknek hatalmasabb külföldi pártfogója akadt. Az olasz hazafiakat őszinte keserűség töltötte el amiatt, hogy az olasz nép fölött idegenek zsarnokoskodnak: a Habsburgok, a Bourbonok, akik könnyű szívvel ugratják egymásnak a megtévedt olaszokat, s kegyetlenül lesújtanak arra, aki lázadozni mer. Az olasz forradalmárok számára nyilvánvaló volt: az idegen uralmat csakis úgy lehet lerázni, ha az egész Appenin-félsziget egységesen fog harcolni az olasz függetlenségért, ha a temérdek hercegségből, királyságból mihamarabb kialakul az egységes Olaszország. Voltak, akik nem érték be ennyivel; ők a jövő Itáliáját csakis köztársaságként tudták elképzelni. Ezeknek a radikálisoknak Giuseppe Mazzini volt a vezére és ideológusa. Vele 1833-ban ismerkedett meg Garibaldi, s kezdetben nagyon jó barátságban voltak egymással. Mazzini kétségtelenül művelt és széles látókörű forradalmár volt, de ugyanakkor annyira radikálisan köztársaságpárti, hogy még átmeneti időre sem volt hajlandó kompromisszumot kötni a felvilágosult és az Olaszország egységesítését szintén óhajtó arisztokráciával. Garibaldi sokkal reálisabban mérte fel a helyzetet: számára Itália egységesítése volt a fon-GARIBALDI tos, s egyáltalán nem érdekelte, hogy az így létrejövő állam királyság vagy köztársaság lesz-e. Tisztában volt azzal is, hogy a gazdag fönemesség nélkül Olaszország egységesítése nem valósítható meg, ezért mindig a szövetségest kereste benne, jóllehet republikánus érzelmeit sohasem titkolta. Mazzini megvetett mindenfajta kompromisszumot, s gyakran bírálta Garibaldi állítólagos kétszínű magatartását. A két kiváló forradalmár között mindinkább megromlott a viszony, noha továbbra is kölcsönösen tisztelték egymást. 1834-ben Garibaldinak egy sikertelenül végződött forradalmi felkelésben játszott szerepe miatt távoznia kellett hazájából (ez akkor történetesen a Piemonti Nagyhercegségből Szardíniái Királysággá lett terület volt), s rövid Marseille-i tartózkodás után egy hajó másodtisztjeként Brazíliába hajózott. Dél- Amerikában akkor már számtalan olasz emigráns élt, így aligha meglepő, hogy Garibaldi otthonosan érezte magát Rio de Janeiróban. Eredetileg úgy képzelte, hogy békés élete lesz, kereskedni fog és tisztes vagyonra tesz szert. A sors szeszélye folytán azonban ismét olyan helyzetbe került, amelyben nem ülhetett tétlenül: a Brazil Császárság egyik gazdag tartományának — Rio Grande do Sul-nak — lakói fellázadtak a központi hatalom ellen és a tartományt független köztársaságnak kiáltották ki. Garibaldi sokszáz forradalmi érzelmű olasz honfitársával együtt a fiatal köztársaság segítségére sietett. Oldalakon keresztül sorolhatnánk hőstetteit, s az ütközeteket, amelyekben részt vett. Rio Grande do Sul Köztársaság végül kénytelen volt behódolni, erre Garibaldi Uruguayban folytatta tevékenységét (Uruguay függetlenségét Argentína veszélyeztette). Garibaldi hőstetteinek híre — különböző csatornákon — Európában is eljutott, s Mazzini ezért úgy döntött, hogy felveszi vele a kapcsolatot, annál is inkább, mert Olaszországban ismét forrongani kezdett a föld. Garibaldi 1848- ban, 13 évi távoliét után hazatért Piemontba, s azonnal felajánlotta szolgálatait Albert Károly szardíniái királynak, aki háborúban állt a Habsburgokkal. Ki is nevezik tábornokká, csak éppen hadsereget nem adnak neki a katonai ranghoz, Így aztán maga toborozza össze a seregét. Hadvezéri képességeit dicséri, hogy a rosszul felszerelt, képzetlen önkéntes sereg élén komoly sikereket tud elérni. Riválisai és irigyei azonban léptennyomon megkeserítik az életét, ráadásul a szardíniái király sem olyan híve az olasz egység eszméjének, mint amilyennek mutatta magát, így Garibaldi keserűen veszi tudomásul, hogy a nagy terv ismét elbukott, az idő még mindig nem érett meg Itália teljes felszabadítására. Aktív közreműködésével hozzájárul ugyan a Római Köztársaság kikiáltásához, de az új állam rövid életűnek bizonyul s Garibaldinak ismét száműzetésbe kell vonulnia. 1850 és 1858 között tengerészkapitányként tevékenykedik, s anyagilag annyira rendeződik a helyzete, hogy vagyonából még egy szigetre is futja: 1857-ben megveszi Caprera szigetét, amely élete végéig állandó lakhelye és menedéke marad. Az elkövetkezendő húsz évben gyakran megtörténik majd, hogy innen indul a szárazföldre hadsereget toborozni, s miután teljesíti küldetését, ide tér vissza — rendszerint nem önszántából. 1859-ben — ekkor már II. Viktor Emánuel Piemont ura — kiújulnak a harcok a Szardíniái Királyság és a Habsburg birodalom között. Garibaldi megint csak önkénteseket toboroz, s az intrikusok mesterkedései ellenére sikeres hadműveleteket folytat. 1860 májusában partra száll Szicíliában. amelyet néhány hónap alatt megtisztít a Bourbonoktól (Szicília addig a Nápolyi Királysághoz tartozott). Ezután átkel az Appenin-félszigetre és gyors ütemben nyomul Nápoly felé, amelyet szeptemberben el is foglal. A Vatikáni Állam kivételével (amely akkoriban nemcsak Rómára korlátozódott) valamennyi olasz tartomány egységes irányítás alá került: kikiáltották az Olasz Királyságot. Garibaldi természetesen Rómát is fel akarja szabadítani, ezt azonban a külpolitikai helyzet meggátolja. A következő nyolc évben hol Caprera szigetén gazdálkodik és vadászgat, hol meg önkénteseket toboroz. Elég csak megjelennie valahol, s máris éljenzik; népszerűsége szálka ellenfelei szemében, így nem csoda, ha minden lépését figyelik. Londonban félmilliós tömeg várja, s ez rettegéssel tölti el még az olaszbarát minisztereket is: tapintatosan felszólítják, hogy térjen vissza hazájába. De ott éppúgy tartanak tőle, hiszen elég csak a nevét kiejteni, s azonnal önkéntesek ezrei jelentkeznek hadseregébe. (Számos külföldi harcostársa is volt, köztük az egyik legjelentősebb Türr István.) Még az is megesik néha, hogy felettesei utasítására letartóztatják vagy házi őrizetben tartják. A risorgimento utolsó eseménye — a Vatikáni Állam és Róma elfoglalása — Garibaldi nélkül zajlik le, de aligha lett volna megvalósítható Garibaldi korábbi ténykedése nélkül. Sokan már életében tudták, de még többen 1882. június 2-án bekövetkezett halála után döbbentek rá, hogy az egységes Olaszország megteremtése mindenekelőtt Giuseppe Garibaldinak volt köszönhető. LACZA TIHAMÉR Keszeli Ferenc felvétele 22
