A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 22. szám
csábításnak ellenállt és a hivatalos felszólításokat is visszautasította. Azon a napon is délelőtt tíz óra tájban sorra járta az osztály betegszobáit Sárközi Ibolya — a kis doktornő — és Katalin ápolónő kíséretében. Minden betegéhez volt egykét kedves szava. Bár nagy részük magyar nemzetiségű volt, egyáltalán nem zavarta a főorvost. Néhány évi itt tartózkodása alatt sokat megtanult s törte már a nyelvet. Néha úgy tűnt, élvezi is. Közben özvegy Pálosné ágyához értek. — Nos, hogy érzi magát a betegünk? — Most már egészen jól, főorvos úr, hiszen egy zacskóra való epekövet tetszett kiszedni belőlem, isten áldja meg a kezétl Azóta úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna ... Áldja meg az isten ... és köszönöm szépen! — Ne nekem köszönje. Pálos néni, hanem a kis doktornőnek, hiszen ő műtötte meg magát. — Az Ibolyka kisasszony!? — ült fel meglepetésében Pálosné. — Én meg szentül azt hittem, hogy a főorvos úr... Tényleg maga csinálta, kisasszonyka? — fordult a doktornőhöz. — Az apró kis kezével. Csak az ujjai hosszúak, egyébként olyan aprónak és törékenynek látszik, mint egy üvegpohár... — Nem az a fontos. Pálos néni, hogy ki csinálta, hanem az, hogy jól érzi magát — mondta a doktornő és még hozzáfűzte. — Holnap már haza is mehet... Esetleg ha nem tud magáért jönni a fia, hazavitetjük. — Jön ő, hajaj, jön ő, repül, mint a madár a Ladájával, csak telefonálni kell neki. Mondom is neki, ha néha-néha rábeszél, hogy üljek bele: fiam, fiam, ne száguldj olyan bolond módra! Be találsz szaladni az árokba és agyoncsapod magad, aztán mi lesz velem, ki marad nekem ? ... Rajta kívül nincs már senkim. Szegény uram — isten nyugosztalja — tizenhat éve hagyott itt. Olyan hirtelen ment el, mint tavasszal a hó, pedig soha nem volt beteg... — Kis szipogás után folytatta. — De én azért felneveltem a fiam, főorvos úr, özvegyen is kitaníttattam. Kertészmérnök lett belőle, bizony főorvos úr, kertészmérnök... Szép, derék fiú, hát féltem még a széltől is, pedig nem kellene, mert olyan erős, hogy batyuba kötve még a házat is elvinné ... — Megkaphatnám a fia telefonszámát? — Ott a fiókban, a személyazonosságimban van egy papírra felírva, tessék csak előkeresni... A vizit végeztével a doktornő a főorvos oldalán lépkedett végig a hosszú folyosón. Szerette ezt a csupaszív, kevésbeszédű embert. Csodálta a bölcsességét, hatalmas élettapasztalatát és páratlan szakmai tudását. Munka közben szinte felitta minden szavát és mozdulatát, leste a szeme rebbenését, amiből sokszor már a gondolatát is kitalálta. Mindezt észrevette a tapasztalt szemű főorvos is. Nagyra értékelte és méltányolta a cigányszármazású lány rfendkívüli adottságait s tehetségét, tettrekészségét, igyekezetét, szorgalmát, hallatlan munkabírását, az akaratát és a vágyát tudásának a gyarapítására és munkájának a tökéletesítésére. Azt is jól tudta és érezte a főorvos, hogy rettenetes teher nehezedik a lányra, olyan teher, ami a származásából fakad, s ami átitatja az egész lényét, emberségét. Mindennek a következménye a kisebbségi érzés, amit mielőbb le kell vetkeznie, mint a ronggyá foszlott, öreg gúnyát, különben sosem találja meg önmagát, s talán örökre elveszti az emberi méltóságába vetett hitét, ami nélkül elképzelhetetlen az igazi felszabadultság és felemelkedés. — Bőbeszédű ez a Pálosné, de azért kedves asszony, és keménykötésü — jegyezte meg a főorvos. 1 Előbb a fürdőkádban játszadoztak vagy fél óráig, aztán meg az ágyban folytatták hajnalig. Andrea kellemes fáradtsággal a testében, szétvetett karral feküdt és eltűnődve nézte a mennyezetet. — Eláruljak valamit? — kérdezte súgva Pistától. — Talán el sem hiszed. — Majd elválik ... — Képzeld, Pista, Csehszlovákiába kellett eljönnöm azért, hogy újra kielégülhessek. — Valóban? — A házasság előtt meg alatt is több férfival próbálkoztam, rajtad kívül azonban eggyel sem sikerült... — Félkönyökre támaszkodva hajolt Pista fölé. — Pistukám, nekünk időnként találkoznunk kell, ha csak egy kicsit is szeretsz, találkoznunk kell — suttogta szenvedélytől fűtötten és csókolgatni kezdte a fiút. — Minden porcikámmal kívánlak, nem tehetek róla, kívánlakl A szőnyegen Ákos rettentően cifrázva horkolt. Mintha dühödt neki-nekibuzdulással nagytrombitát fújt volna. Másnap éjjel Andrea helyén az ágyban Jucika sikongott aprókat kéjes örömében, miközben Pista maró öngúnnyal korholta magát: de nagy marha vagyok, úristen, de nagy marha! Előbb-utóbb kinyiffant ez a sok szoknyás ribanc! Hát van nekem eszem!? A következő napokban azt sem tudta, hol a feje. Minden idejét lekötötte a bő termést adó kajszibarack szedése és szállítása. Esténként fáradtan esett az ágyba, több esetben vacsora nélkül. Mégsem siránkozott. A Balatonra gondolt. Majd ott kipiheni a fáradalmakat, hacsak ... hacsak nem vetődik az útjába egy bővérű cica, mert arról azért nem tudna lemondani. Kučera főorvos túl a hatvanon járt már, amikor idekerült Dél-Szlovákiába. Magas, szikár ember, pirospozsgás, a haja hófehér. Arcának érdekessége a túlságosan magas homlok, a mélyen ülő, értelmet sugárzó szempár, és ajka közepén a feltűnően mély gödröcske. Mintha egy erőszakos, durva kéz bökte volna olyan mélyre még csecsemőkorában. Egyébként európai hírű sebészként működött Prágában. Tragikus családi esemény miatt — amiről eddig még senkinek sem beszélt —, ide menekült a világ, a keserű emlékeket idéző színhely s talán önmaga elől is közvetlenül a kórház átadása után. Egész környezete: a városka vezetői, a kollégái, s nem utolsósorban a betegei tisztelettel és nagy-nagy megbecsüléssel néznek fel rá. Neki is tetszik a városka, a körülményeihez képest, aránylag jól érzi magát és sehová nem kívánkozik el, pedig nemegyszer megpróbálták már elcsalogatni innen, sőt hivatalból is át akarták helyezni, de ő minden — Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy én műtöttem meg — mosolyodott el a doktornő. — Mi tagadás, rettentően féltem, talán még jobban, mint ő ... Nem csoda, hiszen ez volt az első komolyabb munkám. — És mennyi követi még! — bólogatott maga elé a főorvos. — Mellesleg: szép és jó munka volt, én sem csinálhattam volna jobban. — Ne tessék túlozni, főorvos úr! — No, csak semmi szerénykedés, kis kolléganő! — emelte fel intőn hosszú mutatóujját a főorvos. — Milyen szépen és találóan mondta Pálosné: apró és törékeny a keze, mint az üvegpohár... Persze azt csak én tudom, hogy az aprócska kéz milyen szilaj és pontos tud lenni. — Mindenáron az önbizalmamat akarja nagyra növeszteni a főorvos úr? — Eszem ágában sincs — nevetett fel halkan a szikár férfi. — Tudja, kislány, az önbizalmát majd a munkája eredményessége fogja megerősíteni... Természetesen érik majd kudarcok is, de elkeseredni azért sosem szabad ... — A főorvos irodája elé értek. Megálltak. — Jöjjön be néhány percre! Az irodába lépve Ibolya kis híján felkiáltott. — De gyönyörű rózsacsokor! — Tetszik? Ibolya az asztalhoz lépett és olyan mozdulatot tett, mintha magához akarná ölelni a csokrot. — Gyönyörű!... Friss, üde, csupa harmat még . .. A főorvos kissé fáradt ember benyomását keltve leült az egyik fotelbe. Rágyújtott. — Bocsánat! Maga nem dohányzik? — Sajnos én is szívom ... — Akkor tessék, gyújtson rá maga is és foglaljon helyet! — Köszönöm! — mondtg Ibolya kissé feszélyezetten, megilletődve. Leült. Mélyen tüdőre szívta a füstöt. Kissé hosszúra nyúlt a csend. Fészkelödni kezdett kínjában, s egyre azon törte a fejét, milyen témába kezdjen, de hirtelen semmi sem jutott eszébe. A főorvos jól látta a lány kínlódását. Elmosolyodott. — Úgy tudom, holnap lesz a születésnapja...? — Igen — kapta fel a fejét Ibolya. — Holnap leszek huszonhét éves. Huszonhét! — ismételte meg nyomatékosan. — Ezt úgy mondta, kislány, mintha a hatvanadikat taposná! — Néha valóban nagyon öregnek érzem magam ... Hát nem furcsa ez, főorvos úr, kérem!? — Ez már így szokott lenni: az egyik pillanatban csecsemőnek érzi magát az ember, a másikban meg aggastyánnak ... Főleg akkor érzi magát öregnek az ember, ha kiúttalannak látja a jövőjét és keserűség fojtogatja... — Fejét a fotel támlájának döntve, lehunyt szemmel pihentette magát. — Tény, hogy életünkben sok a fonákság meg a rútság, ami elkeseríti az embert, de azért szépség is akad benne bőven ... Nézzen csak* ki a nyitott ablakon ... Látja a ragyogást?... Hallja a lombok susogását meg a madárfüttyöt? — És nézze csak azokat a büszke platánokat! Hát nem csodálatos!? ... Én valahogy ilyennek képzelem el a kiegyensúlyozott, felszabadult embert, ilyen méltóságteljesnek, büszkének, ilyen hajlíthatatlannak és erősnek. — A főorvos hirtelen rádöbbent, hogy elragadtatva magát kissé túllőtt a célon, hogy olyan területre kalandozott, ami talán nem is érdekli a lányt. Ránézett : a kis doktornő a nyitott ablakon bámult kifelé és borsónyi könnyek gurultak végig az arcán. — Maga sír?... Talán megbántottam? (folytatjuk) 11
