A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-22 / 21. szám

int ahogy a ta­vaszt, úgy a Csallóközt sem nehéz szeret­ni — vallom sokéve már. Az idén azt mondom: gyerünk, lássuk a tavaszt a Csallóközben, milyen a kettő együtt! Az­tán kiderül, hogy az elhatározásom köny­­nyelműnek és korainak bizonyult, mert bár a kalendárium szerint jócskán benne gázolunk ebben a szépséges évszakban, a csirkeitató edényben még reggelről reg­gelre befagy a víz. Hiába írjuk április hu­szonnegyedik napját, ez a kemény, hosszú tél még mindig visszaöltögeti a nyelvét. Csak ránk ne öltse úgy istenigazából — mondogatják az emberek, mert hiszen az a kevéske napsütés a hideg idő ellenére is virágot fakasztott a gyümölcsfákon, és bizony ilyen időben errefelé ezt a virágot féltik most mindennél jobban. Vass Tibor, a nagymagyari szövetkezet fiatal üzemmérnöke azt mondja, hogy bár a földdel tavasszal van a legtöbb munka, mégsem a munka fárasztja igazán a ma­gafajta embert, hanem az aggodalom. Százhúsz hektár jóltermő gyümölcsös, nyolcvan hektár szőlő, és egy takaros zöldségkertészet várja el ezen a tavaszon is a gazdák féltő aggodalmát, illetve ennél jóval többet, hiszen csupán aggódni nem elegendő. Mert a fákat, a szőlőt meg kell metszeni, és nem mindegy mikor kezdik el, mikor fejezik be a munkát, s a ma már oly elkerülhetetlen, egyre igényesebb nö­vényvédelmi teendők még csak ezzel kez­dődnek. Ugyanitt a szövetkezetben a tél vége felé új elnök is kellett, mert hogy a jó emlékű Vass Feri bácsi olyan hirtelen eltávozott. Helyébe Tóth Gyula, az ugyan­ebben a faluban működő Agroprogresz vállalat igazgatója került, akit tekintet nélkül a nagy dologidőre, szintén megval­latok a tavaszt illetően. Rokonszenves, ahogy az elvégzett és elvégzendő felada­tokról beszél. Mondataiban izzik a köte­lességtudat és perceken belül okkal gon­dolhatom: kitűnő üzemszervezővel be­szélgetek, jó elnököt választottak tehát. Elmenőben azt kérdezem: és mi lesz, ha a fagyosszentek váratlanul megcsikorgat­ják a fogukat? A válasz: azt sem nézhet­jük majd tétlenül, ekkora fényűzést nem engedhetünk meg magunknak. A válasz annál is inkább megnyugtató, mert bizonyos, hogy a „fagyőrjárat" idő­ben cselekvésre riasztja majd az embere­ket. Ha kell, tüzek gyulladnak majd a végeláthatatlan fasorok között, és menti a füst a menthetőt, nehogy utólag nekik maguknak kelljen füstölögniök. Mert a földdel dolgozni egyben készenlétet is je­lent — kora tavasztól késő őszig. Andrássy Sándort, a légi szövetkezet elnökét hasztalan keresem s tudom, ha netán mégis megtalálom, úgyis azzal fo­gad, hogy miért nem télen jövök, olyan­kor, amikor nekik is van idejük csevegés­re. Ennek ellenére is loholok utána, a szövetkezet központjából a kertészetbe, onnét a brigádközpontba, de bizony bottal üthetem a nyomát. Régen ismerem, tu­dom róla hogy fürge, mozgékony ember, kitűnő szervező, ahogy mostanában mon­dani szokás: operativ alkat. Nem is kere­sem tovább, mert úgysem rajtam, az én ügyességemen, hanem inkább a szeren­csén múlik, hogy utolérem-e. Sok most a dolga, sőt bizonyára rengeteg és valóban úgy tetszik, télen kell már eljönnöm utá­na. Andrássy Sándort hajszolván persze látok is valamit a légi szövetkezetben, és szerencsém van Veszprémi Imréhez, a nö­vénytermelési ágazat fiatal vezetőjéhez, aki egy munkaértekezletre robog be ép­pen az irodájába. Tőmondatokban, rutino­san válaszol, mert nem akarja a reá vára­kozó emberek drága idejét lopni. Ehhez nincs jogom, megértheted — mondja. Hát persze, persze, mondom én, és fölírom, hogy órákon belül végeznek a közel ezer hektárnyi kukorica vetésével, hogy föld­ben van már az összes gabona, a csaknem háromszáz hektár répa, a száz lucerna, hogy háromszáz hektáron szépen kikelt a lencse. A kertészetben egy tucat jókedvű asz­­szony már a paprikapalántát ülteti a fólia alá, immár harmadik napja: napi harminc­ezret. Szinte követhetetlen a kezük járá­sa. Nem is figyelnek persze másra, még a köszönésemet is úgy fogadják, hogy föl­nézni sincs idejük egyetlen pillanatra. Amikor a hatalmas fóliasátor végéhez ér­— Engem a kötelesség hozott, amíg az újságírót a kíváncsiság hozza, nemdebár?! Ráadásul én itt itthon vagyok, és ismerem a rövidebb járást. Ounaszerdahely. Pontosabban: Síka­bony, Hodos . . . hogy is van ez? Nehéz ebben a nagy mezőgazdasági üzemben, a várossal összeépült falvak közt eligazod­nom, a szölőskertet megtalálni viszont könnyű, mert hiszen óriási és mindkét oldalról főút határolja. Oda csak bepillan­tok: nagy a sürgés. Nem különben a szom­szédos kertészetben, ahol Czifra Tibor ker­tész valószínűtlenül nagy, de igaz adato­kat mond arról, mennyi karfiol- és káposz­tapalántát ültettek ki ezekben a napok­ban. Derekas, kitartó munka folyik. — Ebből lesznek tehát a milliók? — kérdezem. — Ebből is. Sokan azt gondolják, hogy hókusz-pókusz, és a mezőgazdaság fialja a nagy pénzeket, miközben a felületes szemlélődésben könnyen megfeledkeznek arról, hogy a mi munkánk hátterét nem csak az összüzemi, vagy az egyén anyagi érdekeltsége szabja meg, hanem az a tudat, miszerint a fogyasztó számít arra, amit megtermelünk. Talán ezért is tudjuk nemcsak elvégezni, de szeretni is ezt a sokszor nem könnyű, de szép munkát. Április utolsó napjait írjuk. A mezőgaz­daság minden területén megállás nélkül folyik a halaszthatatlan, sokféle munka. Dologidő ez a javából, csakhogy fázós, fagyveszélyes is ez az idő. A fák félve bontottak virágot s a fák gazdái pedig nek, felegyenesednek a fordulóban, Top­pantanak egyet a csontjaikon, aztán gye­rünk tovább, ez most rohammunka, nem lehet megállni. Vagy mégis? Egy fiatalem­ber érkezik, Lőrinczy György. Az asszonyok felkapják, háromszor a magasba lendítik — úgy, hogy a megtermett legénynek még a demizsont sincs ideje letenni. Az­tán bemutatják: a szövetkezet mérnöke, akinek éppen névnapja van. Hosszú ün­neplésre persze nincs idő. Öt percen belül körbejár a pohár, aztán mindenki folytatja a dolgát. A kertészet vezetője. Gyökeres Gyula elmondja, hogy holnapután végez­nek a paprikával és bizony nem félnek a fagytól, mert a kiselejtezett, elhasznált gumiabroncsok íme itt állnak készenlét­ben, és ha kell, éjszaka ezzel füstölnek majd a fóliák alatt. Minden esztendőben így csinálják: megkockáztatják az egy-két héttel korábbi kiültetést, és mindent elkö­vetnek, hogy a fagyveszélyt elhárítsák. Mindig sikerrel. Indulok s mire kiérek a faluból, az előbbi ünnepeltet már az út menti szőlőben talá­lom, ez a részleg ugyanis az ő irányítása alá tartozik. Permeteznek, pótolják a fagy­károktól kimúlt tőkéket, no meg az elag­gott szőlőkarókat. Kérdem a fiatal mérnö­köt, hogyan került ide nálam gyorsabban? félve fekszenek, félve ébrednek ezekben a napokban, illetve sokan le sem fekszenek, mert őrizni, védeni kell az idei termést — most, mikor még csak hajtás, virág, palán­ta, mikor még csak ígéret ez a termés. Sokat késett az idei tavasz, sok gondot okozott, nemcsak a napsütés, a'langyme­­leg hiánya, nemcsak a fagyok és fagyve­szélyek, hanem az a tartós szárazság is, amiről Czifra Tibor búcsúzáskor ezt mond­ta: ez most már tarthatatlan. Ö, és a mezőgazdasági dolgozók tehát optimis­ták. Bizonyára azért, mert bíznak önma­gukban. Bennük én is bízom. KESZELI FERENC 12

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom