A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-22 / 21. szám
DSIDA JENŐ versei: Naplemente Mi ez a furcsa vézna sípszó? Ez a selyemlágy, kék zene ? A nap, a nap, a zuhanó nap mintha aranyat vérezne. Völgyet szerettem, hegyre másztam, Kértem, hogy isteni kegyek mossanak bússá és szelíddé. Vajon most már hová megyek ? Fáj az éhség, s a jóllakottság, mar az ital, a szomju csíp. Zokog a nap, a lebukó nap, zokog az a távoli síp. Milyen sötét lesz! Fülelő csend. Lassan felmutatom eres két kezemet a csillagoknak. Nézzétek meg: üres. Üres. Meghitt A költő beszélgetés feltámadása a verandán Már leng körülötte a gyertya: Csodálatosan békés délután, legyen neki fényes az út. Benne van teljes életünk. — Fátylat az arcra! Ülünk egymással szemben, — A kézbe keresztet! beszélgetünk. — Lába elé koszorút! Egyszerű és jó vagyok, Bom/ad a test már, mint világ felett lebegő barnul a hulla, madár. Te átlátszó vagy, tiszta, mint a tömjénfüst gomolyogva a levegő. kicsap, sírva köhögnek. * felnyöszörögnek, mint üvegkorsónk friss vize, melyen átcsillan a nap. torkát köszörüli a pap. Én szomjad vagyok És ekkor s te nem tagadod meg tőlem magalám, fölemelkedik dat. Ő. Ajtóhoz tántorog és kimegy Ő. A tártölű fenyves alatt mellébe özönlik a hűs levegő, meghajlik a szirti fenyő, a sok suhogó fa-titán. S Ő elrohan alkonyi fényben egy lángszínű lepke után. Fotó: D. KITTLER 2 Pista mint mindig, ezúttal is beleve■ tette magát a munkába. Volt elég tennivaló a százötven hektáros szőlészetben meg a kétszáztíz hektáros gyümölcsösben. Pillanatnyi megállás nélkül lótott-futott: irányított, rendelkezett, intézkedett, egyszóval végezte a munkáját, s nem is akárhogyan. Szerdán délután kocsiba ült és behajtott a városba meglátogatni az édesanyját, aki már szemlátomást javult a műtét után. Pista, bár nagyon tisztelte, becsülte és szerette az édesanyját, nem szeretett látogatóba járni. Rosszullét környékezte, valósággal irtózott a kórházi levegőtől. A kórházat alig néhány éve építették. A maga nemében szép és korszerű volt. Azonkívül gyönyörű környezetbe került: a hajdani Szikszay grófság angol-parkjának kellős közepébe. A tervezők ügyeltek arra, hogy minél kevesebb évszázados fát kelljen kipusztítani. Tavasztól őszig a hatalmas zöld lombozatban ezernyi madár tanyázott. Hajnaltól késő estig zengett a környék a rigók füttyétől, vadgalambok turbékolásától s a csalogányok utánozhatatlan trillájától. Aki addig nem vette észre vagy nem szerette a madárdalt, otttartózkodása alatt biztosan megszerette. — Mi újság otthon, fiam? — fogadta özvegy Pálosné halvány mosollyal a fiát. — Minden rendben van, édesanyám nincs semmi baj. — Biztos? — Maga mindig kételkedik a szavamban. — Van miért, jól ismerlek ... A baromfi?... A hízónak való? — Mondtam már, hogy minden rendben van — mormogta Pista. — A hízó csak zabái, zabái meg horkol naphosszat... — Az jó, akkor nevekszik ... Hát a Bundás?... Éhezhet eleget, szegény. Hiszen majd meglátom mihelyt hazamegyek, hanem akkor meggyűlik velem a bajod! Csend ereszkedett közéjük. — Inkább arról beszéljen, hogy érzi magát. — Tűrhetően ... — Mikor engedik haza? — Rövidesen ... — Biztos? — Legalábbis a főorvos úr azt mondta ... meg a kis doktornő is ... — Pálosné felült az ágyban és kíváncsian fordult a fiához. — Miért érdekel annyira ?. .. A Balatonhoz mennél már? — Maga javíthatatlan, édesanyám — ingatta rosszallón a fejét Pista. — A maga egészsége most a legfontosabb, nem a Balaton ... az ráér, nem szalad el... Rossz itt, ugye? — Most már nem is olyan rossz .. eleinte bizony . . de most már felülök, kicsoszogok, becsoszogok, enni is tudok... Csak az a vénasszony ne volna köztünk. Ott fekszik a sarokban, látod? ... Valóságos hárpia, örökké sipítozik, csuda, hogy most csendben van ... Hát én nem tűrném, ha orvos vagy nővér lennék, nem én! Egykettőre betömném azt a csúf pofáját! — Mindezt suttogva mondta, meg ne hallja a „vénasszony". — Pedig a főorvos úr áldott jó ember, a kis doktornő meg valóságos angyal. Kedves, figyelmes, okos és szép. Nagyon szép teremtés, pedig cigány. — Cigány!? — kapta fel a fejét Pista. — Tényleg cigány? — Az hát, ha mondom, mégis áldott, jó teremtés ... Egyesek ugyan félnek a késétől, mert operálni is szokott, bizony szokott, de a legtöbb beteg szereti. Meg is érdemli... Pistának már nagyon mehetnékje volt. Mintha tűkön ült volna a két ágy közötti széken. Alig várta a percet, hogy elköszönhessen és mehessen. Számára most már egyedül az volt a megnyugtató, hogy az édesanyja rövidesen hazakerül és akkor nem 10
