A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 3. szám
(GM BOLDOG ÉfTIBťR Délutáni beszélgetés Löffler Bélával — Hogy van? — Borús az idő, de engem nem zavar. És hiába süt a nap, rám az sincs hatással; nekem nincs szükségem a napra. Hát nem furcsa, hogy a szobrász mennyire független a természettől...?! Nem tudom elképzelni hogyan, miért, de elszakadtam a természettől. S közben csodálom azokat az embereket, akiknek a természet szépsége örömöt ad. Egyébként jól vagyok. Hihetetlen alkotóvágy él még bennem. A szemem már fáj, a kezem már éjfél felé nehezebben mozdul, de nem hagyom abba. csinálom, dolgozok. És naponta eszembe jut egyik volt tanárom bölcs mondása: „Normális ember nem megy szobrásznak!" És tessék: hivatásos szobrász vagyok. Épp azért szeretem a fiatal kezdőket, mert ők még makulátlanok, tiszták, nincsenek megfertőzve. Ök még nem azért csinálnak szobrot, hogy pénzt kapjanak érte, hanem mert kényszert éreznek, örülnek a munka szépségének. Hiszen csak az az igazi művészet, ami az ember örömére születik. Egyszer Londonban voltam egy családnál. Láttam ott egy szobrot. Kérdezem a házigazdától, ki csinálta. Azt mondja, a feleségem. Hát ez az: egy orvosfeleség, aki nem akar szobrász lenni, művész lenni, csak csinált egy szobrot — a saját örömére. Csodálatos szobor volt. — Sokat utazott. Szeretett utazni? — Szerettem: hogy megismerjem az embereket, életüket, hogy tanuljak. Az utazás iskola, bár, embere válogatja. Van, akinek nincs szüksége az utazásra, én azonban nagyon szegénynek érezném magam, ha nem láttam volna a világnak egy nagy részét. A művészt mindenütt becsülik, sőt, túlbecsülik. A Szovjetunióban ezt fölöttébb éreztem. — Az emberben mindig a humánusát kerestem. Minden emberben van valami szép, valami jó. Azt kell benne megtalálni, értékelni. És nincs csak jó vagy rossz ember: csak ember van! — Várta ezt a hetvenötödik évet, születésnapot? — Nem. Titokban arra gondoltam, csúnya dolog volna hetvenöt évnél korábban meghalni, bár a halálra már nagyon régen felkészültem: jöhet akár holnap is. — Életre, halálra fölkészült? — Igen. Célom mindig is az volt s ma is az: élni, dolgozni. Oe azért bennem él a félelem, hogy egyszer minden véget ér, ezért igyekszem gyorsan dolgozni, csak még ezt a munkát befejezni, aztán nekifogni egy másiknak, egyszerre tíznek, húsznak is, hogy sose lehessen vége. Mindig csinálni kell valamit. Hiszen így telt el az egész életem: szépségek és borzalmak közepette. Mégis a világnak talán legboldogabb embere vagyok. Az életet mindig úgy vettem, amilyen. Sosem siránkoztam. Ez van, mondtam, és éltem, bármi jött, mert élni akartam. S most már azt mondhatom, beteljesült az életem. Szerettem az embereket. Nem tudtak velem olyan rosszat tenni, hogy ez a szeretet gyűlöletté változhatott volna. Én elvből teszek jót, önzetlenül nem várok érte hálát, jutalmat. Bár tudom, meg kellett tanulnom, hogy az emberek sokszor nem szívesen fogadják el másoktól a segítséget, szégyellik. — Béla bácsinak sok barátja volt? — Voltak. Vannak. A nagy csalódások ellenére is. Nem kell hogy az embernek sok barátja legyen, de ha több is akad, akkor még gazdagabb az élet. Rengeteg az ismerősöm. Mindenkit örömmel, szívesen fogadok. Mert számomra minden ember felfedezés, öröm, csoda. S ha az emberben megtalálom az emberré válásra törekvés hajlamát, jeleit, akkor már tisztelem, becsülöm, szeretem. — Mindig szobrász akart lenni? — Tulajdonképpen igen. De ha nem lettem volna szobrász, ha nem formálhatnék plasztikákat, biztosan találnék valamilyen más kifejezési eszközt, hogy elmondjam: szeretem az embert, várom, becsülöm, csodálom, mert tud csodálatos lény is lenni az ember. Te vadidegen vagy. Nem tudom, ki fia, borja, de eljöttél hozzám, hogy megismerj, hogy beszélgess velem, és ez már nagy szó a mai rohanó világban. És beszélgetek veled, örülök, hogy itt vagy, bár nagyapád lehetnék, mégsem érzem a korkülönbséget. Én mindenkit így fogadok. Mit csináljak?... Szeretem az embert, hiszek az emberben, megbecsülöm az embert. — Józanul élt? — Józanság? Az ember önmagából kilépve vagy önmagában maradva képes legyen önbírálatra, józanságra. Mert rájöttem, hogy az ember nagyon nagyot alkotni csak „egészségesen" tud. Képzeld, 1937-ben harminchétezer „művész" élt Párizsban abból, hogy hülyét csinált magából. Harminchétezer! — Miből fedezi költségeit? — Ötven év alatt öt magánember vett tőlem szobrot. Ha az állam nem támogatott volna, ma seholse vagyok. A művészet nélkül is nagyon jól lehet élni. Mert van a művészetnél sokkal fontosabb, jobb dolog, például a szerelem . . . Mondok egy szót: Nő, így, nagybetűvel. A természetnek az a hihetetlen harmóniája, logikája, amire felépül az emberi test, — csodálatos, jobb szót nem tudok kitalálni. A nőnél ez kiváltképp észrevehető. És akárhányszor is fogjuk ezt a csodát mintázni, halott anyagból újra alkotni — kiaknázhatatlan lehetőség. — Szeret élni, Béla bácsi? — Igen, de még mennyire. Nagyon szép volt az életem. Megadatott nekem minden. 1937-ig már bejártam Egyiptomot, Angliát, Görögországot, Németországot, voltam Párizsban — hát lehet még többet kívánni?!... A művész, ha igaz úton jár, így vagy úgy. de mindenkire tud hatni. Én nem akarom megváltani a világot, nem vagyok Krisztus. Én csak egy boldog ember vagyok, s örülök, ha egy ember kezébe veszi a szobromat, simogatja, vagy csak ránéz, és látom az arcán, hogy örül neki. Akkor úgy érzem, elmondtam neki is, átadtam neki is az örömemet, élményeimet. Hiszen mindenkinek kötelessége, hogy embertársainak, átadja ismereteit, tapasztalatait. Elemi kötelessége! Ezért hagyom hatalmas gyűjteményemet, szobraimat, vagyonomat az államra, az emberiségre, mindenkire. — Bohém volt fiatalkorában? — A legnagyobb marhaságokat mind végigcsináltam, de amikor már éreztem, hogy valami káros, fertő, abbahagytam. — Mint ember és művész elégedett életének 75 évével? — Igen. Buta ember az. aki méltatlankodik, hiszen önmaga gyöngesége fölött siránkozik. Én nehéz küzdelmek árán szép eredményeket értem el. Rajtam múlott, az én akaraterőmön, tehetségemen, kitartásomon minden. Mert, ha az ember valamit nagyon akar, elérheti. Én egész életemben szerény voltam: csak élni akartam és dolgozni. Mindkettő sikerült. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei 4
