A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-15 / 20. szám
beszélő ftamandok, déli részében franciául beszélő vallonok élnek. A főváros, Brüsszel kétnyelvű. Kétnyelvű az utcákon, a gyufásdobozokon, a nyomtatványokon minden felirat. Akárcsak a filmek feliratozott szövege. Külön van flamand és vallon televízió, rádió, akárcsak újságok, színházak. Bár a többségben levő (54 százalék) flamandok legtöbbje beszéli a franciát (míg csak kevés vallon a hollandot), mégsem szólalnak meg franciául. Brüsszelben például sétáltam egy flamand lánnyal. Betértünk egy üzletbe s kértem őt, kérdezze meg, hogy ... Megkérdezte flamandul, mire az elárusítónő fura kézmozdulattal tudtunkra adta, kár folytatni, nem érti. Alkalmi ismerősöm erre karon ragadott, morgott valamit az orra alatt és kivezetett az üzletből. Pedig kitünően beszél franciául, mégsem szólalt meg ezen a nyelven. Inkább bedugott a kocsijába, elvitt a város másik végébe, egy olyan boltba, ahol tudta, flamandul is beszélnek, kiszolgálják őt akkor is, ha flamandul kér. Kérdeztem tőle is, másoktól is, gyakoriak-e hasonló esetek. Mondták, ez a jellemző. A flamand Belgiumban nem (csak kivételes esetekben!) szólal meg franciául. Azt vallják, a közeledés, egymás megértése legyen kétoldalú. Ne csak ők tanulják meg vallon honfitársaik nyelvét, hanem a közeledés, az évszázados megbékélés jeléül a vallonok is tudjanak flamandul (hollandul). A vallonok erre azt mondják: Nem!. .. minek! Meg azt, hogy a flamanddal Belgiumon és Hollandián kívül nem mennek semmire. És aztán megindul a vita, a veszekedés, verekedés: üzletben, hivatalban, utcán. Átkozott büszkeség — mindkét oldalról. Ha igazuk is van mire mennek vele, mire mennek az igazságukkal? Marcangolják egymást, nehezítik, keserítik egymást, önmaguk életét. Ahelyett, hogy boldogulni próbálnának — flamandul, franciául; franciául és flamandul; flamandul is, franciául is . .. Telefonos szerencsém -Brüsszelben is összehozott egy jó lélekkel, mellesleg egy magyarul is kitűnően beszélő szakmabelivel, tévériporterrel. Az ismerkedést így a brüsszeli flamand tévével kezdtük, amelynek ottjártamkor még 2500 alkalmazottja volt, de mire ezek a sorok megjelennek, már kevesebb lesz. A takarékosság jelszójával innen is elbocsátanak embereket. De az egyre nagyobb méreteket öltő takarékosság másutt is érezteti hatását, például az alkalmazottak közül egyre többen járnak kerékpáron munkába; a tévéfilmekhez amatőröket, tévéalkalmazottakat hívnak szerepelni, mert nekik nem kell, nem lehet fizetni; kevesebbet engedik utazni a külpolitikai szerkesztőket; egyre csökken az adásidő; s azt rebesgetik, megszűnik a két program egyike. De a takarékosság minden munkahelyre érvényes. így aztán gyorsan „kitermelődött" a négyszázezer munkanélküli. A televíziónál tett látogatás után beülünk egy flamand kiskocsmába. A társaságunkban levő költő egyszer csak azt kérdezi: „Ugye, nálatok nem engedik dolgozni a buzikat, becsukják őket. Míg itt például a tulaj buzi, és látod, szabadon dolgozhat." Nem tudok csodálkozni e bárgyú kérdésen, mert a középiskolai rajztanárnő hozzám hajol: „Nálatok is beülhetnek az emberek egy kocsmába, presszóba sörre, kávéra?" Már-már azt hiszem, roszszul értettem a kérdést, amikor a harminc fölötti filmrendező erőteljes hangnemben újabb kérdést tesz föl (igaz, a második whisky után): „Ugye, a szocialista országok televízióinak nincs színes adása ?" Kitör belőlem a nevetés, bár a helyzet cseppet sem volt vidám, sokkal inkább siralmas. Azt már megszoktam itt (is): a tévében, tegnap este a színházban és az azt követő „partin", hogy összesúgnak a hátam mögött: „Nézd, az ott vörös", hogy valami egzotikus figurának könyvelnek el. Az azonban csak Itáliában fordult elő, hogy ilyen naiv kérdéseket tettek föl, arról már nem is beszélve, hogy ha már kérdezősködnek, tudni akarnak valamit, akkor miért ezeket tartják elsőrendűnek, fontosnak, lényegesnek. Megdöbbentő, hogy Nyugat-Európában —■ még a „tájékozott" értelmiségiek is — milyen keveset, szinte semmit sem tudnak rólunk, vagy „ismereteiket" tömegtájékoztatási eszközök által terjesztett hazugságokból merítik. Már csak azért is megdöbbentően hatott rám a helyzet, mert a társaságunkban levő filmkritikus korábban hangoskodva lobogtatta meg előttem újságját: „Én itt mindent megírhatok, és hozzám minden információ eljut." Van azonban ennek a gőgös, nagyúri városnak a belvárosában néhány roppant hangulatos utcácska, amelyek már-már elfelejtetik a járókelővel a közönyös, nagyúri várost. A hangulatos kis vendéglők, kiskocsmák utcái ezek. Egymást érik a kísebb-nagyobb kínai, indiai, távol-keleti, olasz, tunéziai vendéglők. Tulajdonosaik már kora-estétől kinn állnak a bolt előtt, a járókelők szeme láttára készítik az ételeket, s közben szíves szóval, tréfálkozva, hangoskodva invitálják beljebb a nézelődőket. De láttam a Kis Hentes és Nagy Hentes utca sarkán a főzés tudományán kívül egy roppant eredeti, két fiatal által előadott jelenetet. Annyiból állt az egész, hogy az egyik feketeruhás fiú a kövezeten feküdt, társa pedig mint egy léggömböt fújta, fújta, s a fekvő alakból fokozatosan álló, élő figura lett. Majd rákerült egy katonaköpeny, s a jellegzetes Napóleon-kalap. Ezután társa hatalmas, Waterloo feliratú érdemrendet akart a mellére tűzni, de a luftballon-hadvezér azon nyomban kilyukadt, leeresztett, összerogyott. Ez a jelenet itt kiváltképpen aktuális, hiszen néhány kilométerre van csak Napóleon bukásának gyászos színtere, Waterloo, ahol az égvilágon semmi érdekeset nem látni, mégis tömegesen rohamozzák meg a kisvárost s a közeiében emelt kilátódombot és annak környékét a turisták. Úgy látszik. Napóleon még mindig hódít. Van a Grand' Place egyik házának, a Maison de l'Étoile-nak falán egy dombormű: fekvő női alak, akinek lábánál egy kutya meg egy egér lapul. Azt mondják, aki megérinti ezeket a figurákat, s közben gondol valamire, annak teljesül a kívánsága. Sokan hisznek ebben a babonában, mert mindig jókora tömeg áll a Maison de l'Étoile előtt. Megállók én is a domborműnél, már nyújtanám is a női alak felé a kezem, de gyorsan visszahúzom: mire is gondoljak? Mi legyen a kívánságom? Mi az, amit itt és ilyen könnyen megkaphatnék ? ... Semmi sem jut eszembe. De kezem már újra mozdul, már simítja is a nő orrát, karját, combját, a kutyát, az egeret. És nem gondoltam semmire ... ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok LEBUKOTT EGY GALERI Hazánk alkotmánya nemcsak a közvagyon, de a polgárok becsületes úton szerzett magántulajdonának következetes védelmét is szavatolja. Büntetőtörvénykönyvünk ezért szigorú megtorlásokat irányoz elő a tetten ért betörök, tolvajok, a szocialista törvényesség elveit megsértő alvilági elemek, illetve a bűnözők más csoportjai számára. A különböző fokú büntető eljárások szigorát bizonyítja, hogy a szlovákiai bíróságok tavaly az egyéni tulajdon érinthetetlensége megsértőinek csaknem nyolcvan százalékát feltétel nélküli szabadságvesztéssel sújtották. A magántulajdon védelmének következetes szigorát bizonyítja az az eset is, amelyet tavaly ősszel tárgyalt kerületi bíróságaink egyike. A vádlottak padján létszámában féltucatnyi „haveri bűnszövetség" ült; pontosabban három fiatalember és három korban hozzájuk illő lány. Mind a hatan egy nagyszerűen összeszokott, és pontosan eltervezett „munkamegosztással" tevékenykedő lakásfosztogató galerit alkottak. A három férfi először is a különböző ajtók, lakatok, biztonsági zárak feltörésének soksok csinját-bínját tanulta meg. Amikor ebben a tekintetben szinte már profiknak számítottak, a lányok bevonásával megkezdték lopási és lakásfeltörési bűntetteik sorozatát. Eleinte csak az éjszakai órákban hatoltak be idegen, valami oknál fogva épp akkor őrizetlenül hagyott lakásokba; ám később, sikereiken felbuzdulva világos nappal is behatoltak az előre kiszemelt lakásokba. Eleinte „csupán" pénzt, ékszereket, fényképezőgépeket és egyéb értékes tárgyakat zsákmányoltak, de később úgy határoztak, hogy kár „finomkodniuk", jobb lesz, ha válogatás nélkül ellopnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül! A zsákmányt rendszerint személygépkocsin szállították el a tetthelyröl, s ekkor léptek „porondra" a hat tagú bűnszövetség nötagjai: ők rejtették el az ellopott tárgyakat, s apránként eladták az összeharácsolt zsákmány zömét. A galeri eleinte csak a fővárosban és közvetlen környékén törte föl a lakások és hétvégi házak egész sorát, később azonban az egész országra kiterjesztették vadászterületüket. Ekkor már üzleteket és büféket, hivatalos helyiségeket és gépkocsikat egyaránt kifosztottak. Mozgékonyságukat bizonyítja, hogy a hét elején az ország egyik végében, szombat-vasárnap viszont az ország túlsó csücskében bukkantak föl, ami nagyban késleltette a nyomozás eredményességét. így viszonylag sokáig tudtak maguknak könnyű és szemre mindenképpen fényűző megélhetést biztosítani — mígnem egy facér újságos kioszk kifosztása közben érte őket tetten a rendőrség. A nyomozati eljárás és az elsőfokú bírósági tárgyalás során a korábban nagyszerű baráti közösséggé kovácsolódott baráti társaság egymásra igyekezett hárítani a felelősséget és a kezdeményezési szándékot. De a bizonyítékok ezúttal is perdöntőnek bizonyultak: a hat főből álló galeri valamennyi tagja feltétel nélküli, időtartamában pedig négy esztendőtől kilenc évig tartó börtönbüntetést kapott. § § § Sajnos, a köznapi életben nemcsak az imént említett módon fordul elő a szocialista törvényesség elveinek megszegése, hanem a lopás bűntettének egyéb változatai is megtörténnek. Sokan talán nem is sejtik, hogy Büntetőtörvénykönyvünk a talált tárgyak szándékos eltitkolását is büntetendő cselekménynek minősíti. Ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül kisajátít vagy eltitkol egy bizonyos nagyságú pénzösszeget, akkor a tettes huzamosabb ideig tartó szabadságvesztéssel is sújtható. A törvénykönyvnek ez a paragrafusa főképpen azokra az esetekre vonatkozik, amikor nyilvánvalóan, kideríthető, hogy ki a talált érték tényleges tulajdonosa. Vidéki egészségügyi központjaink egyikének udvarán történt, hogy Jozef H. egy szép reggelen ismeretlen barna táskát talált. Kinyitotta, s nagy meglepetésére a tulajdonos személyi igazolványa és sok más irat mellett — a táska egyik rekeszében lapuló borítékban — 13 ezer korona is volt! Jozef H., aki alkalmazottja volt az említett egészségügyi központnak, első pillantásra tudta kié a táska, hiszen a személyi igazolvány tulajdonosában közvetlen munkatársainak egyikét ismerte föl. . . Ennek ellenére engedett a váratlan alkalom csábításának, s egy félreeső helyen elrejtette a táskát, hogy a megfelelő pillanatban elvihesse onnan. A tulajdonos azonban jelentette táskájának eltűnését, rendörjárör szállt ki a helyszínre, és Jozef H. szándékára alig fél órai nyomozás után fény derült. A huszonkilenc éves, családos férfi tettét a bíróság lopásnak minősítette, és egy esztendei szabadságvesztésre ítélte. § § § Különösen a nagyobb városokban csellengenek gyakran zsebtolvajok. Vannak, akik saját szakállukra ügyeskednek, de vannak közöttük olyanok, akik segítőtársakat is bevonnak törvényszegő tetteikbe. Ez utóbbi módszer lebonyolítási menete a következő: a tettes meglopja a kiszemelt áldozatot és azonnal továbbadja társának zsákmányát, hogy esetleges személyi motozás esetén ne találjanak nála semmit... Ezzel a módszerrel a tizenhét éves Milan Z. a főváros tömegközlekedési eszközeiben összesen ötezer korona zsákmányra tett szert, amit testvériesen megosztott bűntársával. Természetesen, a bíróság is „testvériesen" osztotta meg kettőjük között a büntetést: Milan és egykorú bűntársa nemcsak tizennyolcadik születésnapjukat ünnepük majd büntetésvégrehajtó intézetben, de tizenkilencedik életévükből is jó pár hónap eltelik majd addig, amíg újra szabadlábra kerülnek. Addig bőven lesz idejük eltűnődni a lopás és becsületes munka jutalmazásának különbözőségén ... § § § Ne lopj! — tartja mindmáig az ősi intelem. A fenti példák is bizonyítják, hogy aki vét ellene — a szocialista törvényesség erre vonatkozó alapelveinek értelmében — a társadalom elnéző jóindulata helyett a törvény képviselőinek szigorával számolhat! Pusztán a teljesség kedvéért említem meg, hogy a különböző fosztogatások és lopási kísérletek több mint kétharmadára fény derül. Akkor következik a törvény szigora. 17
