A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
Szergej Vlagyimirovics Obrazcov nyolcvanéves. Bábművész, igazgatója és főrendezője a moszkvai Állami Bábszínháznak, színész, író, fotóművész, filmrendező, színházi pedagógus és kritikus. Fél évszázad alatt fogalommá lett a neve. — Mindenféle művészetnek az a feladata, hogy a jelen kérdéseit vesse fel; tehát a bábszínházé is ez — mondotta Obrazcov. — Én nem szeretem a „hagyományos" művészetet, véleményem szerint a hagyomány: az eszmék sírja. Algériában a függetlenség kivívása óta most történt a legsúlyosabb vasúti szerencsétlenség. Az Algír—Órán vasútvonalon egymásnak rohant egy személy- és egy tehervonat. 130 ember vesztette életét és a sebesültek száma a 140-nél is több. A szerencsétlenség éjszaka történt, amikor a személyvonat mozdonyt váltott. Szinte hetente kapnak a francia képeslapok olyan leveleket, amelyekben az olvasók azt tudakolják, vajon Brigitte Bardot visszatér-e a filmhez? A lapok persze sorra cáfolják a fel-felröppenő híreket, de a közönség még ennyi év után sem akarja tudomásul venni, hogy B. B. egyszerűen hátat fordított neki. Most újból elterjedt a hír Párizsban, hogy mégis felvevőgép elé áll, ráadásul Marlon Brando partnereként. Aztán, mint rendesen, a sztár újból kijelentette: esze ágában sincs, egyáltalán nem érdekli a film. A képen Francis Huster és B. B. az utolsó, 1973-as Brigitte Bardot-filmben. VIETNAMBAN JÁRTAM" arra vártunk, hogy lemenjen a nap, valaki hátulról megbökött és magával hívott. Azt mondta: mot, mot. Hogy egyedül, csak egyedül menjek. Nem tudtam elképzelni, mit akar, de amikor teát nyújtott felém, már tudtam, hogy nem lehet baj. Buddhákkal és drága kincsekkel teli szobába hívott és szépen sorjában mindent megmutatott. Azt is mondta, hogy látja a homlokomon az ázsiai beütést. Az izgalmas jelenetekből Vietnamban is jutott. Emlékszem, amikor a Szovjetunióban forgattunk, Dagesztánban robbantanom kellett, bundában és sapkában, mert téli felvételeket forgattunk a rekkenő nyárban. Ötven kilométerre a kínai határtól egy buja növényzetű erdőben filmeztünk, ahol hason csúszva kellett megtennem néhány métert. Ott, ahol a többiek a kígyókat lesték. Akkor nemegyszer feltettem magamnak a kérdést, miért is vállaltam el ezt a munkát, mára viszont csak a jóleső érzés maradt az izgalomból, hogy volt erőm végigcsinálni. SZABÓ G. LÁSZLÓ Sonja, a tudósító: TARJÁN GYÖRGYI Csaknem tíz hónapig volt távol az otthonától. Egyszer Berlinben ébredt, máskor Moszkvában érte a reggel; a nyarat, anélkül, hogy egyetlen órát is napozhatott volna, a Feketetengeren töltötte, a tél legkeményebb heteit félcipőben az NDK-beli Bauzenben dideregte át, aztán a hóesést trópusi meleg. követte: délelőtt még Berlinben járt, késő este már Hanoi fényeit csodálta. Tarján Györgyi legközelebb egy NDK-fUm főszerepében tűnik majd fel, amelynek címe: Sonja jelenti. Bemard Stephan alkotása egy fiatal asszony izgalmas kalandjairól szól, aki korán megismerkedett a munkásmozgalommal és haditudósítóként nemcsak Európát, hanem Ázsiát is bejárta. A film forgatása során Tarján Györgyi öt országbah állt a felvevőgép elé, de ha valaki azt kérdezné tőle, hol érték a legnagyobb meglepetések, határozottan állítaná, hogy Vietnamban. — Bevallom, nagyon féltem attól a három héttől — meséli —, mert annyi mindent hallottam erről a távoli országról, hogy a fele is sok lett volna. Kígyókról és trópusi melegről beszélt mindenki, különös ételekről, amelyek gyomorrontást idéznek elő, s bár nagyapám Körösi Csornát nevelt belőlem, egyre jobban izgultam az utazástól. Berlinből indultunk, fagyos, esős időből a forró nyárba. Még a repülőgépen átöltöztem; vékony indiai ruhát vettem fel, ruhatáram legvékonyabb darabját. Először Pakisztánban szálltunk le, Karachi repülőterén, ahol az ezeregyéjszaka vonzó férfiai jöttek szembe velem, aztán a kereskedőket fedeztem fel magamnak, a bőr- és aranyárusokat, majd egy furcsa szabású nadrágot láttam meg, amely annyira elvonta a figyelmemet, hogy még az idő múlásáról is megfeledkeztem. Ha lett volna dollárom, azonnal megveszem, de mert nem volt, csak nézegettem benne magamat. Gondoltam, megmutatom a többieknek is, hogyan áll rajtam, de senkit sem találtam a tömegben. Akkor jöttem rá, hogy ottfelejtettek. Kínomban azt sem tudtam, mi tévő legyek, le-föl szaladgáltam, hogy megtaláljam a vietnami gépet, a boltos meg velem együtt futkosott, hogy mi lesz a nadrággal. Vagy megveszem, vagy levetem. Az utolsó pillanatban szálltam fel a repülőre, de arra még volt időm, hogy gyorsan levessem a nadrágot és visszajuttassam a gép mellett ácsorgó boltosnak. Hanoi felé már semmiféle utazási tázt nem éreztem. Még fáradt sem voltam, pedig tizenhat óráig tartott az út Karachiba. Az első meglepetést a hanoi forgalom váltotta ki bennem. A keskeny utcák közepén villamosok, két oldalról pedig ablak nélküli buszok közlekedtek, tetejükön biciklikkel, oldalukon fürtökben lógó utasokkal. A nők mezítláb, vállukon hosszú rúddal, nehéz kosarakkal. A szálló újabb meglepetés volt. Kubaiak építették, francia megrendelésre. Cölöpökön állt, tehát hagyományosnak éppen nem nevezhető, a szobában meg az volt a legfurcsább, hogy az ágy fölé szúnyoghálót húztak. Nem felejtem el az első ebédet sem: rántott béka salátával. Megettem, mert szeretem az ínyencfalatokat. A legnagyobb élményem az utca és a piac. A lányokon selyemnadrág és fehér ing, amely sze/lős és nem nagyon engedi át a napot. Tehát nem szegénységből járnak így az ottaniak. A Selyem utca, ahol forgattunk, csupa látnivaló. Az új boltokban szépen megfér egymás mellett a giccs és a kincs, és szembetűnően sok a háncsból készült áru. Az értelmiségit Vietnamban nem a ruhájáról lehet felismerni, hanem arról, hogy könyv van a kezében. Az első reggel hat órakor arra ébredtem, Célbalövés Tudósítás a határvidékről (Defa-felvételek) hogy hangosan szól a zene. Először azt hittem, rádió bömböl valahol, aztán elég volt kinézni az ablakon: tornázott az egész város. Igen, kinn az utcán. A piac náluk is olyan, mint nálunk. Amíg az árus vevőre nem talál, a szomszédjának önti ki a szívét. De az öregaszszonyokat fölöttébb szépeknek találtam. Talán a soványságuk teszi széppé őket. De egy valami rajtuk is zavart: pirosra festett szájukból feketére lakkozott fogak villantak elő. Azt mondták, ott ez a gazdagság jele. Hanoiban egyébként késő estig tart az árusítás. A sötétben gyertyák mellett üzletelnek az emberek. Forgattunk a Sárkány-öbölben is, amelyet a világ hetedik csodájaként tartanak számon. Egy biztos: az a holdtölte, amelyet ott láttam, képeslapról a giccsek giccsének tűnne. Csodálatos volt. És megint az emberek jutnak az eszembe, akik sokkal közvetlenebbek, mint mi vagyunk. Akárhol fordultam is meg, mindenütt megkedveltek; mosolyogtak, teával kínáltak, apró csecsebecsékkel ajándékoztak meg Hanoiban a mandarinok sírjánál is készült néhány felvétel, s egy alkalommal, amikor 9
