A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-24 / 17. szám
Csak egy percre». LEHEL ZSOLT, munkaköri beosztását illetően, a bratislavai Földméréstani Intézet fiatal, 28 éves térképésze. De bármennyire is szereti munkáját, igazi szenvedélye szülővárosának múltjában búvárkodni. A mai huszonévesek körében kevesen ismerik nála alaposabban a régi Pozsony történelmét, egykori és mai képzőművészeti életét. — A jövőre megjelenő Szlovákiai magyar irodalmi lexikon művészeti szakíróként említi majd a nevedet Hogy jutottál ehhez a tekintélyt parancsoló címhez? — Mindössze tizennyolc éves voltam, amikor a Madách kiadónál leadtam Rigele Alajosról, a századelő hazai képzőművészete egyik legjellegzetesebb egyéniségének életéről és munkásságáról szóló monográfiám kéziratát. Igaz, a könyv csak hosszas késlekedés után, a hetvenes évek második felében jelent meg, de ez nem szegte kedvemet, hanem suhanckorom óta mindmáig, rendszeresen foglalkozom a szülővárosom múltjával kapcsolatos művészettörténeti kérdésekkel, vagy ha erre alkalmam nyílik, akkor Dél-Szlovákia művészettörténeti emlékeinek vizsgálatával is. — Munkamódszered? — Elsősorban a következetesség és a szorgalom. Hivatásos térképészként ugyanis rengeteget utazom, nagyon sok helyen vagy a nyilvánosság által alig ismert zugban is megfordulok, ami ösztönzi is, segíti is kutatómunkámat. Rigele életét kutatva például 56 különböző helyen fordultam meg Szlovákia-szerte, a különböző galériákban és a magángyüjtőknél pedig talán ezernél is több személyes látogatást tettem. Az ilyen hangyamunkához nemcsak elhatározás, hanem végtelen türelem és kitartás is kell. — Hol ered szülővárosod iránti szereteted forrása? — Ha erre gondolok, mindig a gyerekkorom jut eszembe. Édesapám volt az, aki felébresztette bennem a múlt iránti érdeklődést és tiszteletet. Néha órák hosszat sétáltunk a mai Bratislava belvárosának zeg-zugos utcáiban, meg-megálltunk egy szükökút, egy-egy szobor, boltíves kapubejáró vagy más történelmi érdekesség, képzőművészeti alkotás előtt. Később, amikor már suhanckorba léptem, az apámtól tanult szívóssággal magam vállalkoztam arra, hogy a múlt emlékeiben kutassak. — Véleményed szerint: van-e manapság patriotizmus, megváltozott-e a szó jelentése ? — Erre nehéz egyértelmű választ adni, efelől talán inkább egy helytörténészt kellene faggatni. Én csak a saját nevemben beszélhetek. Véleményem szerint az ember csak azt szeretheti, amit ismer, és minél jobban ismer valamit, annál jobban szeretheti. Ezt arra értem, hogy ha elmegyek egy épület előtt, észreveszem a mások számára talán jelentéktelennek tűnő részleteket is. A táj, a szülő- és lakóhely szeretete nem választható el az egészséges lokálpatriotizmustól. — Érdekli a mai fiatalokat a város, a hely, ahol születtek ? — Sajnos, kevesen érdeklődnek a múlt iránt, pedig a történelem megérdemli, hogy objektiven foglalkozzon vele az utókor. Előadásaimban, nyomtatásban megjelenő munkáimban arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy jobban ügyeljünk a múltra, a körülöttünk rejlő rengeteg értékre. (mik-) Amikor a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeumban a helyi céhes ipar emlékei bemutatásra kerültek, a bőr-, textilmüvességet bemutató osztályon az írásos és tárgyi emlékek mellett a szőrmék és textilanyagok felhasználásával készült, igen mutatós öltözékek rajzai, illetve az ezek alapján készült metszetek is láthatók voltak. Ezeket a kiegészítésképpen felhasznált ábrázolásokat a Tudományos Győjteményböl vették, (a mellékelt kép pl. az 1830. évi III. kötet végéről való). Ilyen ruhákat egyebek között Kostyál Ádám készített, aki több okból is megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. Százkilencven éve, 1792. február 2-án született az egykori Trencsén vármegye Alsó-Motesic nevű helységében, elszegényedett nemesi szülők gyermekeként. Mivel a községben iskola nem volt, tanulni sem járhatott, írástudatlan maradt. Ennek hátrányait az életben keserűen tapasztalva elhatározta, hogy szülőhelyén, ha módjában lesz, iskolát alapit. A szabómesterségben szerzett tudását és ügyességét Pestre ment kamatoztatni, ahol jó alkalmazkodási képessége és szorgalma révén csakhamar ismertté vált, és egyre módosabb lett. Most már elhatározását is megvalósíthatta. Az iskolát felépíttette, tanítója számára 30 hold földet vásárolt, a szegény tanulóknak pedig az iskolakönyveket is beszerezte. Azonkívül, mivel neki nem voltak, örökbe is fogadott gyermekeket, öszszesen 21 -et, akiket ki is taníttatott. Kostyál azonban ennél jóval nagyobb jótéteményekre is képes volt, hogy műhelyének, illetve divatszalonjának a lehető legjobb hírnevet megszerezze (persze nem azért, hogy nagy vagyont gyüjthessen, és az akkori Pest úri világába beleilleszkedhessen, hanem azért, hogy adományozásaival a rászorultakon segíthessen). A Nemzeti Színház indulásakor ennek ruhatárát úgy teremtette meg, hogy húsz segédével egy hónapon át minden ellenszolgáltatás nélkül dolgozott, sőt még a segédeket is a saját zsebéből fizette. Zrínyi öltönyét is csak úgy ingyen adta a Szigetvári vértanúk című darabhoz a színháznak, pedig az csakugyan sokba, több száz akkori forintba került. A divatszalon nagy forgalmának és feltűnően elegáns készítményeinek híre az akkori Magyarország határain túlra is eljutott. Még KOSTYÁL ÁDÁM, A HÍRES SZABÓMESTER II. Mahmud török császár is nála rendelte meg magyaros díszruháját, vagy Gyemidov herceg orosz huszártábornoki egyenruháját. Ugyancsak szabta és készítette azokat a remek női és férfi báli ruhákat, amelyeket az Apponyi Antal magyar követ által 1829. február 9-én, Párizsban rendezett és nagy sikert arató magyar bálon a táncnyitó párok viseltek. Kostyál sikereinek egyik fő oka abban rejlett, hogy a többi hazafias érzelmű szabóval (mint pl. Tóth Gáspárral) a nemzeti viselet divatba hozásáért és győzedelmeskedéséért szállt síkra. A 18. század végi nemzeti megújhodás a viseletre is kiterjedt, de az eredeti jellegéből többszörösen kiforgott magyaros öltözet csak a 19. század húszas éveitől kezd igazán újjáéledni, amikor az erőszakos németesítés letargiájából felébredt nemzet már öntudatosan foglalkozik a saját egyéniségének megfelelő követelményekkel. A szabók a régi magyar viselet fennmaradt néhány emlékének tanulmányozásával, részint pedig a népviselet felhasználásával visszatértek a rokokót megelőző idők formáihoz és azt fejlesztették tovább. Híres szabómesterünk a magyar díszruhák példányait a 13. századtól kezdve egy külön albumban állította össze. Ezeknek az alapján a régi széles gallérú, keskeny váltú, szűk mellű öltönyök helyett egészen kényelmeseket tervezett. A magyar viseletért folytatott küzdelem 1860—1867 között érte el csúcspontját (de később nemcsak megakadt, hanem olyan rohamosan háttérbe szorult a magyar öltözet az európai divat előtt, hogy még az egyszerű nép is levetette megszokott gúnyáját). Akkor Kostyálnak már divatszalonja nem volt, mert közben megöregedett és elszegényedett. Hiába hullott egykor ölébe az arany, a nagy hírnéven kivült öregkorában már semmit sem mondhatott magáénak. Élete utolsó éveit a világtól elvonulva, mindenki által magára hagyatva töltötte. A kórházban halt meg 1863. augusztus 2-án, mert akármilyen szégyen, utolsó óráiban egyszerűen nem akadt olyan hely, ahol egy ilyen híres ember örökre elszenderülhessen. Temetése már érdemeihez méltóbb volt; testületileg négy céh fáklyákkal kísérte a hatlovas gyászkocsit a kerepes! temetőbe. TOK BÉLA Bíró Béla reprodukciói A jó fiú Egy vagyonos, de már kissé idős úriember hirtelen meghalt, örök gyászba boriivá viruló szépségű fiatal feleségét. Négy hónappal a férj halála után a vigasztalhatatlan özvegy egészséges, de néger fiúgyermeknek adott életet. — Kicsit fekete ez a fiú! — mondták az asszony barátnői. —- Hát persze — sóhajtotta a fiatal mama meghatottan. — Szegényke az apját gyászolja. Hála A fiatalasszony összeveszett az urával, és bosszút lihegve, első fölhevültségében elrohant legjobb barátjuk lakására. — Jöjjön, bosszuljuk meg magunkat! — mondta a haragtól pirosán. — A magáé vagyok. A jó barát azonban bölcs és okos tanácsokkal, kenetteljes szónoklattal felett erre a megtisztelő ajánlatra és nagy nehezen megnyugtatta az izgatott asszonyt, aki könnyek között távozott. A jóbarát pedig boldogan dörzsölgette a kezét, hogy íme milyen nemes és jó dolgot cselekedett. HELTAI JENŐ SZERELEM „ ÉS VIDÉKE Pár hét múlva találkozott az asszonnyal, aki gyöngéden, csaknem szeretettel nézett rá. — Milyen jó maga, — mondta az asszony lágyan. — Magának köszönhetem, hogy most boldog vagyok. — Úgy-e? — büszkélkedett a jóbarát. — Örökké hálás leszek magának ezért, hogy akkor olyan becsületes volt. Ha akkor visszaél az ostobaságommal, akkor most a maga szeretője vagyok nem pedig... — Nem pedig ? — Nem pedig olyan valakié, aki igazán tetszik nekem. Önfeláldozás A minden imádásra méltó ifjú nőnek a foga fájt Szerelmese, aki szívesen meghalt volna e nőért elvitte a fogorvoshoz. — E fog kihúzandó — mondta a fogorvos ridegen és elkezdte csattogtatni a harapófogóját. Az ifjú nő azonban hallani sem akart erről. — Ne legyen olyan gyáva — mondta erre a szerelmese. — Hisz az nem fáj! Es hogy ezt bebizonyítsa, kihúzatta egy teljesen ép fogát. Az ifjú nő csodálkozva nézett rá, de még mindig habozott. — Még most sem meri? — kérdezte a nagylelkű szerelmes. És intett a fogorvosnak, hanyag előkelőséggel, mondván: „Húzza ki még egypár fogamat!" A fogorvos nekiesett a fiatalembernek, míg az ifjú nő a rémülettől tágranyűt szemmel bámulta. — Ön nagyon bátor ember! — mondta az ifjúnak, aki büszkén mosolygott. — Mondom, hogy nem fáj! — ismételte az ifjú és saját hősiességétől megrészegedve valamennyi még hátralevő fogát kihúzatta. Az ifjú nő erre megcsóválta a fejét. — Undorodom magától — mondta egyszerűen és mindörökre faképnél hagyta az önfeláldozó szerelmest. 22
