A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-17 / 16. szám

Csak egy percre.. BÚKOR SZILVIA hu­szonnégy éves, szímöi lakos, az érsekújvári (Nové Zámky) egészségügyi szakkö­zépiskola asszisztense. Az iskolai pártszerve­zet megbízásából az if­júsági szervezetet irá­nyítja. Ö maga is ide járt iskolába, az egész­ségügyi szakközépiskola magyar tagozatára. Innen jelentkezett a nyitrai Tanárképző Főiskolá­ra, de nem vették fel. Egy ideig kórházban dolgozott ápolónőként. Búkor Szilviát nemcsak Érsekújvárott ismerik, elég sok helyen megfor­dul, a CSEMADOK KB Szőttes népművészeti csoportjának ötödik éve szólóénekese. — Hogyan került a Szőttesbe? — Egészen véletlenül. Háromhetes tanfolyamon voltam Bratislavában, ott olvastam a felhívást, énekeseket vesznek fel a Szőttesbe. A nővérem is éppen velem volt, és biztatott: jelentkezzem! Bementem érdeklődni, s másnap már felvételiz­tem. Azonnal közölték, hogy felvettek. Határta­lanul boldog voltam. Nagy igyekezettel tanul­tam, készültem a fellépésekre. A társulat segí­tett, önbizalmat adott, átsegített a gyötrelme­ken. — Mióta énekel? — Kedves emlékeim közé tartoznak iskoláskori szerepléseim. Ismerkedésem a zenével. A középiskolában viszont nem is tudták, hogy énekelek. így volt ez egészen addig, amíg csak el nem olvastam a felhívást. Mindig szerettem a népdalokat, a népművészeti csoportban meg még jobban megszerettem. — Az asszisztensi beosztás és az éneklés nem zavarják egymást? —- Nem mondanám. A Szőttes hétvégeken indul fellépéseinek színhelyére. Vagy én utazom hoz­zájuk, vagy ők jönnek értem. Attól függően, merre visz az utunk. Fárasztóak, megterhelöek ezek a hétvégi utak, de egy-egy jól sikerült szereplés sok mindenért kárpótol. Számomra a Szőttes színpadot, művészetet és még ennél is sokkal többet jelent, amit szavakkal nem is tudok egészen pontosan kifejezni. Igen-igen ösztönző hatást gyakorol rám Quittner János alkotóművész. Nagyszerű érzés látni, ahogy tán­cos formát ad egy-egy művészi elképzelésének. — Legutóbb a Tíz év dallal, tánccal, muzsikával és Tavasztrilógia című műsorban láttam. Szépen, tisztán, meggyőzően énekelt. — Korántsem úgy csinálom, ahogy szeretném. Még nagyon sokat kell tanulnom. Örülök és büszke vagyok, hogy a Szőttes tagja lehetek, de ez távolról sem elég a sikeres szereplésekhez. A Szőttesen kívül a zenével még úgy is van kap­csolatom, hogy szeretek furulyázni, gitározni, hegedülni. — Elég sok az elfoglaltsága. Tagja a SZISZ járási bizottságának, a kórház ifjúsági szervezete vezető­ségének, s nem is sorolom tovább. Mire futja még az idejéből? — Tanulásra. Most végzem a marxizmus—leni­nizmus esti egyetem első évfolyamát. Hamaro­san vizsgázni fogok, szurkoljon nekem. — Milyen a kapcsolata a CSEMADOK-kal? — A hét majd minden napján kapcsolatba kerü­lök vele. Az újvári szervezet a legjobbak közé tartozik. Rendszeresen részt veszek a honisme­reti kör előadásain, beszélgetéseken, kiállításo­kon, író-olvasó találkozókon, magam is tagja vagyok a szervezet irodalmi körének. Ünnepi alkalmi műsorokban énekelek. — Kedvtelései? — Számomra az olvasás a legteljesebb kikap­csolódás. Sízni és úszni is szeretek. Mács József Nagy László felvétele Itt van a tavasz, itt van újra és feltartóztatha­tatlanul. A legbiztosabb jele ennek — a csilla­gászati, a meteorológiai tavasz beköszöntésén túl —, hogy már hetekkel, sőt olykor hónapok­kal előbb megkezdődtek s azóta is folynak a tavaszi-nyári modelleket felvonultató divatbe­mutatók. Vidámabbak mindenfelé az embe­rek, ami egyebek mellett abból is kitűnik, hogy a CSEMADOK keretében tevékenykedő kór^ sok, éneklő csoportok, dalosainak mind gyakrabban hallani áraszt..." A képei — bemuti ruhami rakott szoknyákat, alakhoz simuló, esetleg bő szárú nadrágokat minden mennyiségben, re­pülőhátú kabátkákat, színes „felfújt" hatású ingblúzokat sikkes s nagy karimájú kalapokat, hosszúszárú csizmákat, és mag&itott szandá­lokat. Termé. fazonja is Vizet. ' is\ k ta VBszi megfigyel­hető az óWűékM, JhregWhmléje ". Ami ebből a kavalkamó/fiz első pillanatban szembetű­nik, az azThogy ismét csinosabbak lettek körülöttünk a nők. És színesebben öltözöttek. Láthatunk ugyanis fehér ruhát zöld kis kabáttal, piros, sárga, lila, barna vagy kék 'gy ga/lérú rakott szok­arcsúsitott vonalú, vagy bővített szabá­­angolos vagy chanel kosztümöt, s ize minden mennyiségben „klasszikus" farmert és újabban banánnadrágot. Szerencsére — teszem rögtön hozzá mert annak idején egyetlen viselet sem oko­zott olyan közfeftűnést, mint a miniszoknya. Káros az egészségre, na nem a viselőjének egészségére, rossz hatással van egyeseknél a vérnyomásra, szívinfarktusos beteget pedig egyenesen veszedelmes miniszoknyában meglátogatni — érveltek főleg az idősebbek. Akadt olyan is, aki megjósolta, hogy a mini — mire megérik a banán — eltűnik, eljár felette az idő. Az utcai divatbemutatót nézve, látni, hogy — sajnos — igazuk lett a borúlátóknak. Az elmúlt években a maxi után megérett a ba­nán, divatba jött a banánszoknya, és ezzel egyidőben lassan, fokozatosan eltűnt a mini, a férfiak többségének bánatára. Pedig nagyon látványos viselet volt. A maxinál és a banán­nál sikkesebb, fiatalított, kihangsúlyozta a ter­mészetes női szépséget. Jobban megfelelt a mai modern idők követelményeinek. Különben három korosztálynál végzett saját mini-közvé­­leménykutatásom is erről tanúskodik. A mini — felelte egy csinos, tinédzser korú lány, a CSEMADOK helyi színjátszó csoportjá­nak próbája után — nemcsak kiváló utcai öltözék, hanem célszerű viselet volt kirándulá­soknál, házibuliknál, diszkóban, kerti munká­nál, cseresznyeszedésről és hegymászásról nem is szólva. Én is kedveltem ... Városunk forgalmas vendéglátó helyén egy szőke 25—30 év közötti, szemrevaló pincérnö így nyilatkozott : — Igazán csak miniszoknyában mutattam jót. Ez jobban segítette az érvényesülésemet is. Egyébként egy hozzám hasonló nőnél az érvé­nyesülés feltétele, hogy legyen ami érvénye­sülhet. Nekem erre ma sincs panaszom. A mini olcsóbb volt, bár anyagiakban nem szű­kölködöm ... — Talán meglepődik, — jegyezte meg egy nagyapó korú ősz bácsi a ügeti pádon, a tavaszi napfényben sütkérezve és a Hétét olvasgatva —, de a női divat még engem sem hagy hidegen. Már kevesebb csinos nő után fordulok ugyan meg, de ha még akad mini­szoknya, azt mind megnézem. Eszembe juttat­ják a fiatalságomat és — ami még kelleme­sebb érzés — egy pillanatra elfeledkeztem a köszvényemről, a lábamat szaggató reumá­ról... Baráti társaságban is az 1982-es női divat­ról folyt közöttünk a szó. Egyöntetű volt a válasz, hogy gazdag az idei — legutóbb a tévében is bemutatott — divatirányzat, és szépek, harmonikusak az uralkodó piros, bar­na, fehér és kék divatszínek. Már-már az egekig magasztaltuk a látható sokfajta női ruhát amikor közbeszólt életem párja. Hamar lehűtötte kedélyemet a nagyon friss és új ötletével. — Tudod, drágám — csicseregte —, milyen isteni szép színű a test vonalát lazán követő kabátot és jól szabott csinos kiskosztümöt láttam a boltban. Ugye, a legközelebbi CSE­MADOK rendezvényre, az Arany János-estre megvehetem ? Nem tudtam nemet mondani a nejemnek. Főleg a barátnője előtt nem. Arra gondoltam, hogy szomszédasszonyomat hadd marja a méreg, a barátommal együtt. így lett a családi kasszánk másnap néhány százassal szegényebb. Én viszont egy tanul­sággal tettem gazdagabb. Rájöttem, hogy a női divat tavaszi-nyári változásait minden év­ben a családi kassza, sőt a férjek pénztárcája sínyli meg. Vigasz lehet viszont számunkra az a tudat, hogy a női divat csak egyedül nekünk, férfiak­nak szól, minden nő, mindenkor elsősorban csak a férfiaknak öltözik. Néha a férjének is! KANIZSA ISTVÁN 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom