A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-17 / 16. szám

írók- történetek

szélj Domokos méltóságos úrral. Ő tudja az igazat. Neki mindent meggyóntam.

— Őt köti a gyónás szentsége — rebegtem még félájultan.

— A szeméből kiolvashatod, amiről bizonyságot akarsz.

Még abban az esztendőben elköltöztünk keletre. Ott senki sem ismerte a múltamat, az édesapámnak mondott Varga úrét sem. Tudomásul vették, hogy apám felesége fiatalon halt meg, és azért nem nősült meg újra, hogy ne legyen mostohám, aki talán egy óvatlan pillanatban elárulná kilétemet. Nem voltam többé zsidó, de Varga tanár úr fia, akit Domokos prelátus megkeresztelt és megtanított mindenre, amit egy fiatal „jó kereszténynek" tudnia kell. Még arra is volt gondjuk, hogy megintsenek: kisdolgomat sohase végezzem el mások előtt, mert valaki meglesheti, hogy a fitymámat születésem után lemetszették picike angyalbögyörőmről.

Évekkel később egy küldöttség tagjaként jártam Auschwitzben és Birkenauban is. Elhárithattam volna ezt, a kiküldetést, de látni akartam azokat a helyeket, ahol szüleim elpusztultak. Nem tudom, mennyit kellett szenvedniük és mikor szűnt meg a szívük verni.

Jártam azóta Németországban is, eljutottam Eisenachig és megnézhettem a Wartburgot, beléphettem abba a kamrába, amelyben az Árpádházi .Erzsébet élte szentnek nevezett életét.

A úton visszafelé megtekintettem Goethe parádés palotáját és Schiller igénytelenebb lakóházát. Egy délutánt töltöttem a közeli Birkenauban, a nácik egykori haláltáborában. Átlépve az „Arbeit macht frei" álnok feliratos kapuján, megborzongtatott a kopár Appelplatzon dúló szélvihar. A Weimarból, magammal hozott vörös szegfűből egyet letettem Thälmann sírjára, a másikat a szöges drótra tűztem, amelyre kísérőm szavai szerint a mi Steiner Gáborunk vetette magát, hogy véget vessen irgalmatlan szenvedéseinek.

Visszamenet betértem a Nemzeti Színházba, ahol éppen egy mesejáték próbája folyt. Az igazgató lánya kalauzolt, egy Walkűrnek beillő szőke csodaszépség.

Amikor elbúcsúztam vezetőmtől, megkérdezte tőlem, miért nem nyújtottam kezet az édesapjának.

— Meg kellett volna tennem — feleltem —, mert ö bizonyára kivétel. De egyetlen idősebb némettel sem tudok és nem is akarok kezet fogni.

— De miért ? — nézett rám a walkűri csodálatos szépség.

— Mert nem tudom, vajon nem éppen ö vagy egy vérbeli rokona okozta valamely testvérem halálát.

— A múltat el kell felejteni — mondta és ez nem hangzott szólamnak.

— Soha! — feleltem. — Mert ha elfelejtjük, könnyen feltámadhat és akkor jaj, ezerszer jaj a világnak.

idegen ételt. Anyám is szokott pogácsát sütni, de ami Illés kezében volt, az más volt mint a miénk. Öcsém odaállt elé és azt mondta neki.

— Kérek szépen egy pogácsát, bácsi!

Illés ránézett csodálkozva, s aztán

szótlanul összehúzta a madzagot a zsák száján és betolta a csomagot a helyére. Öcsém szája sírásra görbült.

— Miért nem adott neki? — kérdeztem keményen, és magam sem tudtam honnan a hirtelen nagy bátorságom.

— Hamar elfogyna — dörmögte Illés.

Nem tudom apám honnan vett tudomást a dologról, de másnap kiküldött bennünket a szobából és kettesben maradt a férfival. Csak annyi hallatszott ki a konyhába, hogy Illés kétségbeesetten kérleli.

— Ne tegye! Nem teheti, ezt nem teheti velem!

Aztán kijöttek mind a ketten. Illésre télikabátot adtak, a rongyosabbikat, s a

mundérja a prices alatt maradt. Apám engem szólított, a többiek bent maradtak a házban. Kikísértük Illést a kert végébe, onnan nem messze kezdődtek a nádasok. Apám elmagyarázta neki, merre menjen, ha szerencséje lesz kikerüli a frontot. Most nem adtak egymásnak kezet. Láttam, hogy a férfi tétovázik, de apám erősen hallgatott.

Illés elindult a nádas felé és csakhamar. elnyelte őt a szürke hónélküli este.

Apámmal szótlanul álltunk egymás mellett, puha kezem elveszett nagy kérges markában. Én törtem meg a csendet, félve, suttogva.

— A pogácsa miatt?

Szigorú igazsággal válaszolt.

— Aki lelketlen, küzdjön meg maga a sorsáért.

Akkor azt hittem, értem apámat és helyében én is így cselekednék.

MÓRICZ ZSIGMONDÉK FIAI

Szlovákiában több olyan irodalmi kegyhely van, amelyet számon tart a nagyközönség. Az egyik ilyen hely Móricz Bandika rozsnyói sírja. A kis Móricz-fiú sírját gyakran felkeresik, írnak róla, fényképét hozzák. Legutóbb tavaly, az Új Tükör 1981. november 29-i számában láthattunk róla képet, amelyet Mészáros György egri lakos készített. Mészáros György a kísérő szövegben ezt írta: „A szlovákiai Rozsnyó város temetőjében hosszú keresés után bukkantunk rá Móricz Zsigmond egyetlen fiúgyermekének sírjára. Felirata egyszerű: Bandikg 1905— 1906. Móricznak 1905-ben Holies Jankával {egy felvidéki bányásztisztviselő lányával) kötött házasságából született A gondnok nem tudott róla, de a temetőt látogató rozsnyói magyarok igen. A sírt a város gondozza. Kéthetes kelet-szlovákiai túra után, visszafelé is megálltunk a temetőnél néhány percre. Bandika sírját akkor is friss virágok borították."

Nem tudom, a Móricz-szülők és később a Móricz-lányok hányszor látogattak el Bandika sírjához. Annyi bizonyos, hogy Móricz középső lányával, Lilivel a hatvanas évek végén rádióriportot készítettem Bratislavában, és amikor megemlítettem Bandikát, Lili azt mondta, hogy Bandika sírját is meglátogatja. Én természetesen nem ismertem őt — folytatta Lili —, most tisztelgek majd először a sírjánál. Olyan furcsa lesz. hogy a bátyám sírját keresem majd a rozsnyói temetőben. Remélem, meg is találom. Egyszer, pár évvel ezelőtt az egyik rozsnyói iskolától levelet kaptam, amelyben azt írták nekem, hogy a Móricz Bandika sírját az úttörők rendben tartják, ápolják, locsolják az ott kiültetett virágokat. Az élet sodrában elvesztettem azt a levelet, így nem tudom, melyik iskolából írták. De talán Rozsnyón kiderül, és megköszönhetem a kisdiákok jóságát.

Visszatérve Mészáros György képszövegéhez. meg kell mondanunk. hogy téved, amikor azt hiszi, hogy Móriczéknak egyetlen fiúgyermekük volt. Tudniillik második gyermekük is fiú volt, és neki szintén az Endre nevet adták. Idézem Móricz Virág : Apám regénye című könyvének ide vonatkozó sorait:„Házasságuk első évének (1905-nek — szerző megj.) decemberében megszületett Bandika, egy remek kisfiú. Az apja egyforma gyönyörűséggel játszott vele és Hunyadi Lászlóval, a nagy drámával, melytől sikert remélt... Tavasszal újra elment népköltést gyűjteni, s nyáron kis családjával felvidéki rokonokat látni. Augusztus közepén Rozsnyón voltak, egy éjszaka a baba hányt s hirtelen nagyon gyönge lett. Szaladtak orvosért, nem jött. Reggel újra, akkor sem. Végre délelőtt előkerült egy orvos, hashajtót rendelt. — Azt hittük, foga jön — mondták ijedten. — Jön

is, ha addig meg nem hal — felelt cinikusan az orvos. Este tízkor olyan volt a gyerek, mint a halott Az apja futott az orvosért, az be sem eresztette, elkergette, jöjjön reggel kilenckor. Szörnyű éjszaka, borogatták, nézték a parányi szenvedőit, reggel másik orvost kerítettek, az megint hashajtót adott, s a gyermekből elfolyt az élet. Összegyűlt mindenki, hogy meghalt. A doktor azt mondta, agyhártyagyulladása van ... Étherinjekciót adott neki, erre magához tért este újra s reggel még kettőt — s a gyermek meghalt. Nyolchónapos volt. Sírva mentek haza ... 1907 nyarán megszületett a másik Bandika. Neki is Ady Endre volt a névadója, bár még mindig nem ismerték..."

Móricz ekkor írja Pipacsok a tengeren című regényét, amelyet Az Újságban közölt folytatásokban.

„De amikor az ötödik vagy hatodik folytatás megjelent — emlékezik Móricz Zsigmond —, Bandika beteg lett. Betegsége nem soká tartott. Bókay professzor járt hozzá. Agyhártyagyulladása támadt ... Mikor meghalt azt hittem, vége a világnak... Szeptember végén halt meg a baba (1908-ban — a szerző megj.).

Tizenhárom hónapos volt, s oly erős, egészséges, aranyos... Minden nap az volt a dolgom . .., hogy ezt a nálam még fiatalabb legényt százig ugráltassam. Megfogta két mutatóujjamat, s hopp, hopp meg sem állott, míg százig nem számoltam."

Móricz Zsigmond és Janka rettenetesen szenvedtek. De az apának még a fia koporsójánál is írnia kellett, a lapnak szüksége volt a következő folytatásra.

Ekkor írja e sorokat is: „Ha a Jegrémségesebb kétségbeesés napját akarom megkeresni, az elfásító és megemésztő fájdalomnak, az összes életkedv pusztulásának, a boldogság utolsó csírája lehervadásának napját, a mai napra gondolok. a mindenha mára, mikor e sorokat írom: mikor sem szóra, sem tettre, gondolatra, nem érzek erőt: amikor gyermekemet s vele minden boldogságomat siratom. "

Később még három lányuk született: Virág, Lili és Gyöngyi.

D. GY.

19