A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 2. szám
NEHÉZ ÖRÖKSÉG (Gondolatok a X Fábry-napok ürügyén) Amikor Fábry Zoltán halála után azon gondolkodtunk, hogy emberi és írói örökségét miként tehetnénk közkinccsé, több elképzelés vetődött fel. Közöttük voltak reálisak, de olyanok is. amelyek járási szinten aligha lehetett volna megvalósítani. Végül is a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok megrendezése mellett döntöttünk. A kezdeti időszakban a rendezvénysorozatot járási színházi fesztivál, kisszínpadi fesztivál, a vers- és prózamondók versenye, könyvkiállítással és könyvvásárral egybekötött író-olvasó találkozók töltötték ki. Természetesen Fábry Zoltánt és életművét értékelő előadások is elhangzottak. A Fábry-napok szervezése során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mindez kevés, és hogy nem előre haladunk, hanem — mint a nyomtató ló — körbe-körbe. Elhagytuk hát a fesztiváljelleget és igyekeztünk a Fábry-életműre koncentrálni. Megpróbáltuk úgy összehangolni a rendezvénysorozat műsorát, hogy azon tudományos igénnyel készített előadások mellett a Fábry Zoltán életét, életművét népszerűsítő tanulmányok is szerepeljenek. Több esetben beiktattunk olyan tanulmányokat is, amelyek azt elemezték, hogy Fábry munkássága miként hatott, illetve hat mindmáig a csehszlovákiai magyar írásbeliségre. Megítélésem szerint ez a hetvenes évek közepére eső időszak már közelebb hozott bennünket célkitűzéseinkhez. Előttem fekszik az 1975-ös rendezvény után készített és a CSEMADOK járási bizottságának elnöksége által jóváhagyott összefoglaló értékelés, amely egyben javaslatot is tartalmazott a következő Fábry-napok megszervezésére. Ebből idézek: „A CSEMADOK járási bizottsága az 1975-ös Fábry Zoltán irodalmi és Kulturális Napok értékelésekor arra a megállapításra jutott, hogy a rendezvény az eddigi keretek között ugyan tovább folytatható, de leszűkíti egyetlen járásra Fábry Zoltán életművét és életművének jelentőségét. Ezért az alábbi javaslatot tesszük a következő Fábry-napok megrendezésével kapcsolatosan: Véleményünk szerint Fábry Zoltán életművét és életművének hatását csak egy országos méretű rendezvény adhatja tovább méltón. A gazdasági szempontot tartva szem előtt, véleményünk szerint a Fábry-napokat, mint országos rendez- Fényt legegyszerűbb úgy lehetne megoldani, hogy az egész akciót Fábry szellemében a csehszlovákiai magyar irodalomnak szentelnénk, vagyis a Fábry-napok a csehszlovákiai magyar könyv ünnepe lehetne. Ezen a ponton be lehetne kapcsolni az akcióba a Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekcióját, valamint a Madách Könyv- és Lapkiadót is. Továbbá egyeztetni lehetne a dunaszerdahelyi Fábry Zoltán Irodalmi Színpad Fesztivállal (ma: kulturális napok), ami által e két súlypont vonzáskörébe kerülnének a többi járásban rendezett író-olvasó találkozók és könyvkiállítások. Szervezési szempontból úgy véljük, elég volna a Fábry-napok időtartamára minden járásban 3—4 író-olvasó találkozót rendezni, amelyeket könyvvásárral kapcsolnánk egybe ... Az eddigi tapasztalatok szerint a fent vázolt módon legegyszerűbben és leggazdaságosabban megoldható az a rendezvény országos viszonylatban ... Járási bizottságunk bízik abban, hogy a Központi Bizottság örökhagyónk nevéhez méltón fogadja ezt a javaslatot." E javaslatra — ma már felesleges volna keresni az okát: miért? — érdemi választ nem kaptunk. Pedig — ma olvasva is — alapul szolgálhatott volna a Fábry-napok hatékonyságának növeléséhez. Ugyanis már itt felvetődött — ha egyelőre csak irodalmunkra vonatkoztatva — az a gondolat, amely a későbbiek során a Fábry-napok vezérelvévé változhatott: „az egész akciót Fábry szellemében a csehszlovákiai magyar irodalomnak szentelnénk." De később az is világossá vált hogy hosszabb távon ez sem lehet a Fábry-napok kizárólagos programja; nem lehet és felesleges is örökké ismételgetni a fábryi életmű és magatartás értékeit. Akkor mi a járható út? — vetődött fel a kérdés. Ma már a kérdésre egyértelmű a válasz: a rendezvénynek nem lehet más küldetése, mint hogy tisztelegjünk Fábry Zoltán emberi és írói nagysága előtt, s hogy az ö munkásságának szellemében legfontosabb nemzetiségi gondjainkról-eredményeinkröl beszéljünk, a jobbítás szándékával. Hogy múltunkról és jelenünkről, anyanyelvi kultúránkról, hagyományainkról, társadalmi és gazdasági helyzetünkről őszintén, egymás kölcsönös megbecsülésével szóljunk. Igyekeztünk olyan fórumot teremteni, amely méltó volt és lehetett a rendezvény névadójához, Fábry Zoltánhoz és önmagunkhoz. Az utóbbi három-négy évben a Fábry-napokat a fenti elképzelés alapján szerveztük. Voltak sikereink és voltak fogyatékosságaink, sőt olykor kudarcaink is. Ha azonban semmi mást nem értünk volna el, már az is igazolná a Fábry-napok létjogosultságát, hogy sok olyan — ma már forrásértékű — tanulmány, előadás megalkotására ösztönöztünk irodalomtörténészeket, kritikusokat, közéleti tisztségviselőket, amelyek azóta szervesen beépültek nemzetiségi irodalmunk, kultúránk, közéletünk egészébe. Ha pedig valami csoda folytán könyvvé szerveződnének ezek az előadások, ugyancsak vaskos kötettel gazdagodnánk. Az előadók névsora eleve biztosíték volna a sikerre, hiszen az elmúlt évtized alatt a Fábry-napok előadói között ott voltak: Turczel Lajos. Lörincz Gyula, Csanda Sándor, Kovács Győző, Sándor László, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Zalabai Zsigmond, Görömbei András, Kulcsár Tibor, Duba Gyula, Fonod Zoltán, Emil Boleslav Lukáč. Vojtech Kondrót, Mihály Géza, Batta György. Tóth László, Dénes Imre és még sokan mások. A Fábry-napok krónikájához hozzátartozik az is, hogy néhány éven keresztül kerületi rendezvényként szerveztük, amikor is a töketerebesi és a rozsnyói járást is bekapcsoltuk az eseménysorozatba. E két járás leginkább az író-olvasó találkozók és néhány Fábryról szóló előadás megszervezésével járult hozzá a rendezvény rangjának emeléséhez. Amit fogyatékosságként kell feljegyezni, az kétirányú: egyrészt — kevés kivétellel — nem sikerült olyan számú hallgatóságot biztosítanunk az előadásokra, mint ami joggal elvárható lett volna, másrészt, hogy íróink közül jónéhányan még ígéretük ellenére sem jöttek el a Fábry-napok keretében rendezett író-olvasó találkozókra, amire ugyan magyarázat akad bőségesen, de mentség alig. A jubileumi rendezvényt drámairodalmunknak és általában a színháznak s a színházkultúrának szenteltük. És nem ok nélkül. Köztudott, hogy nemzetiségi viszonyaink között a színház — a hivatásos és a műkedvelő egyaránt — milyen fontos szerepet tölt be az anyanyelvi művelődésben. És az is köztudott, hogy a csehszlovákiai magyar drámairodalom 1948 óta alig volt képes felmutatni olyan müveket, amelyek egyetemes mércével mérhetők lehettek volna. Tisztában voltunk azzal, hogy az idei rendezvény eseménysorozata — a színházi előadások s a színházzal, drámairodalommal kapcsolatos tanácskozás — nem idézhet elő gyors és lényeges változásokat. De ha a tanácskozáson elhangzott előadások és koreferátumok továbbgondolkodásra késztetik mindazokat, akiknek közük van drámairodalmunkhoz, szinházkultúránk alakulásához, felemeléséhez, akkor a X. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok teljesítette kitűzött feladatát. A jubileumi rendezvény azonban nem csupán az összegezésre jó alkalom, de egyben arra is ösztönöz, hogy ismét elgondolkodjunk a rendezvény jövőjét illetően. Mert Fábry Zoltán öröksége — nehéz örökség. Amit reánk testált, azt felelősséggel kell vállalnunk, s ez a felelősség csak akkor és úgy alakulhat át értelmes társadalmi cselekvéssé, ha közösen viseljük terheit. Ez a teherviselés azonban ma még egyáltalán nem egyértelmű. Ezért a fábryi parancs — a korparancs — ma: újragondolni és összegezni az elmúlt évtized tapasztalatait s azok alapján tovább- és feljebb lépni a „változni és változtatni" öröksége szerint. a GÁL SÁNDOR Fotó: SZANYI JÓZSEF ' Interjú Balogh Edgárral Megkésve bár. de annál nagyobb szeretettel és tisztelettel köszöntötte nemrégiben a Hét hasábjain Fonod Zoltán Közép- Ke/et-Európa legtekintélyesebb kisebbségi íróját, a 75 éves Balogh Edgárt (A cselekvő ember — Hét. 1981/41). Lényegre tapintó írásában a szerző elmondta mindazt amit a csehszlovákiai magyarságnak tudnia kell arról az emberről, akinek élete szorosan összeforrott a Kárpát-medencei népek sorsával; aki munkálkodásával ma is meggyőzően példázza, magatartásával tudatosan vállalja a nemzetiségek s a nemzetiségi irodalmak „hídszerepét". Úgy gondolom Fonod Zoltán köszöntőjéhez csatlakozva érdemes lesz megismerkednünk azzal az interjúval — legalábbis annak részleteivel —, melyet M. Kiss Sándor készített 1981- ben a Kolozsvárott élő Balogh Edgárral. Az interjú szövege Budapesten a Művelődéskutató Intézet gondozásában sokszorosított füzet formájában is megjelent. Az intézet egyben ezzel köszöntötte a 75. születésnapját ünneplő „Duna-völgyi embert". A beszélgetés elején az író megemlékezik arról a családról, amelyből származik; felidézi a sok nemzetiségű értelmiségi ősöknek azt a humánumát liberális gondolkodását és emberszeretetét amely szerepet játszott „a pályaív alakulásában". Továbbá felvillantja azt a történelmi-társadalmi közeget is, melynek szintén nagy szerepe volt világlátásának kialakulásábanr magatartásának formálódásában. Elgondolkoztató, amit a magyar középosztály feltételezett „joviális antiszemitizmusa" kapcsán az interjúalany mond; leszögezi, hogy a magyar úricsaládok nemcsak a zsidókban, de általában a kereskedőkben s a keresztény polgárokban is .. alsóbbrendűt láttak." Tehát nem fajiságról volt itt szó. éppen ezért nem is lehet „innen gyökereztetni az antiszemitizmust". Hisz — amint a továbbiakban megállapítja — „pontosan ennek az úri rétegnek liberalizmusa mutatkozik meg abban, hogy amikor a zsidókat később üldözik, akkor embersége és humánuma a zsidók mellé állította még ezt a réteget is " Érdemes odafigyelnünk arra is, amit az idős közíró a nemzetiségi iskolaalapításokkal kapcsolatban mond. Megállapítja, hogy ez a folyamat nem a csehszlovák demokrácia alatt kezdődött, mert már „A Károlyi kormánynak is volt egy nemzetiségi koncepciója, s ennek értelmében megindult a nemzetiségi iskolák szervezése". A csehszlovákok így csupán „ezt a kezdeményezést folytatták, illetve fejezték be". Történelmi mélyfúrást végezve egészen a magyar államalapításig jut el Balogh Edgár. Győrffy Györgyre hivatkozva kiemeli azt a tényt, hogy a szent-istváni államalapítást „kelet-európai jelentőségű nagy tettnek" kell minősíteni, mert nemcsak a magyarság, hanem a szlovákok, sőt később a románok számára is lehetővé tette a térségben „a civilizáció stabilizálódását és a további államalakulásokat" De időben közelebb áll hozzánk az a korszak, melyben a Sarlósok tevékenykedtek. Munkásságukat elemezve Balogh Edgár ismételve hangsúlyozza, hogy ők „a sértetlen és független nemzettestek konföderációját" óhajtották, a szláv-magyarromán testvériség eszméjét hirdették. Balogh Edgár interjúnyilatkozata szerint a nemzetiség újabb időben is csak akkor tudja a sokszor emlegetett hídszerepet betölteni, ha a „maga nemzeti sajátosságait" kiépítheti. Ennek kapcsán ismételten eljut az anyanyelv tudat- és emberformáló szerepének felismeréséig. Leszögezi: „Az az ösztönös maradvány. hogy otthon a családban anyanyelven beszélnek az emberek, távolról sem elég. Az irodalmi nyelv szintjén, az iskolázott nyelvhasználatot a művelt nyelvhasználat szintjét kell elérni — de még ez sem elég. El kell sajátítani magas szinten a szak-szókincset is. A fogalomalkotás nyelve az anyanyelv, épp ezért a legkülönbözőbb szakpályák legkülönbözőbb értelmiségi mondandóját az anyanyelven kell tudni kifejezni. " S végül még egy tanulságos intelem, melyet nekünk — itt és most is érdemes megszívlelnünk. Az önmegvalósítás Balogh Edgár szerint nem más, mint az, hogy „az ember minden lehetőséget megostromol és nem a sérelem politikájából, a panaszból, majd a nemleges álláspontból, végül a kivándorlási hajlamból indul ki, hanem abból: itt élned, s halnod kell, és szülőföldünkön, ott ahol vagyunk, ahol élünk, minden körülmény között meg kell találnunk a valóságban, a változások folyamatában a cselekvés, a jobbítás lehetőségét" CSÁKY KÁROLY 15