A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 2. szám
— A foglalkozásból származó betegség elenyésző, ám az alkohol sok baj okozója... Hat éve járom a Bodrogközt. Nagykövesden már sokadik alkalommal megyek végig. De mint mindig, most is megállók egy félórácskára, hogy fölkapaszkodjak a pici dombon még romjaiban is ékeskedő vármaradványhoz. 1250 körül épült s nem az idő tette rommá, hanem megtorlás gyanánt a császár katonái robbantották föl 1673-ban. Erős, csípős szél süvölt végig a sziklák között s újra elkezd szállingózni a hó: igyekszem tovább, hogy a szomszéd községet, a híres „virágos falut", Kiskövesdet még későőszi színekben és pompában láthassam. Bár a szűk utcáját közrefogó kedves házak előtt nyáron, tavasszal lehet igazán kellemes a séta: amikor nyílik a házak elé ültetett sok-sok csipkerózsa. Innen már csak egy ugrás Bodrogszerdahely. a nagy község, ahol délidő lévén megállunk a Bodrog étterem előtt. Hajdanában — egypár éve — arról volt híres az étterem, hogy a falba ágyazott jókora akváriumban félkarnyi pontyok, kárászok úszkáltak s amelyikre a kedves vendég rámutatott, azt sütötte meg a szakács. Bár halak most is vannak az akváriumban, mutogatni is lehet rájuk, de a sütésre már nem kerül sor. Éhesen így sem távozik a vendég: az étlapon 72 féle-fajta ételt számoltam össze, plussz tizennégy körítést, és... És mindössze a sertéscomb előtt állt egy kereszt: nincs. A többi mind-mind kapható, s az árak is türhetőek, sőt... Készétel hattól tizenegy koronáig, speciálitás tizenegytől tizenhat koronáig, s a kétszemélyes fatányéros is mindössze 46,10 Kčs-be kerül. A sláger a halételeken kívül a libamáj, ami — mondja a kedves, előzékeny pincérnő — épp ma nem kapható, de a főnök már intézkedett, holnap talán lesz. Szó ami szó, a ronda, koszos illemhelyen kívül — oh, legalább egyszer találnék egy tiszta, rendes, pedáns, elviselhető nyilvános illemhelyet...! — mindennel elégedettek lehetünk. Főleg akkor, ha számba veszem, hogy a Bodrog étterem III. árkategóriájú, kiszolgálással. Az étteremtől csak egy ugrás az alapiskola: magyar, szlovák nyelvű. A két külön igazgatóság alatt működő iskola egy épületben van, s a Barátság folyosó köti össze őket, képletesen és a valóságban is. Jó, békés itt az élet, a munka, mondják a megkérdezettek. Jobbra, a magyar alapiskolába 247 kisdiák jár, balra, a szlovák iskolába 342. Mondják a napközi otthonos nevelőnők — a napközi a tentermekben van —, Pallér Éva és Kandás Györgyné, hogy idén is, tavaly is néhány szülő átíratta gyermekét a szlovák nyelvű iskolából a magyarba, mondva: nem értette a gyermek a tananyagot, nem ment neki a tanulás... S azóta a gyerekek jól, szépen tanulnak. A két nevelőnő távolról ingázik Bodrogszerdahelyre naponta, de mondják, még így is örülnek, hogy van munkájuk, mert egyre nagyobb gond a környéken az elhelyezkedés. Aztán mesélnek a gyerekekről, a szülőkről... Már-már ránkesteledik, amikor búcsút mondunk a két nevelőnönek. Irány Szomotor! Ott is a dombon álló épület, az állami gazdaság székháza, ahol az igazgató, Palágyi Sándor agrármérnökhöz ugyan nem jelentkeztünk be előzetesen, mégis szives szóval fogad, marasztal. A tizenegy falut és tanyát egyesítő, 5200 hektáron gazdálkodó magtermesztö állami gazdaság igazgatója hamar fajó kérdést érint: munkaerőgondok. Bár beszélgetésünk elején kiderült, hogy a gazdaság komoly anyagi támogatásban részesíti fiatal dolgozóit: ösztöndíjjal tanulni küldi őket, lakást, térítésmentes kölcsönt meg egyéb támogatást biztosít, mégis kevés, egyre kevesebb a jó munkaerő. — Nem adminisztratív munkaerőre van szükség — mondja az igazgató —, hanem szakmájukat értő, szerető állattenyésztők, traktorosok, manuális munkától nem félő fiatalok kellenének. Aztán sokat beszélgetünk arról is, hogy a gazdaság már hosszú évek óta egyik mecénása a környék kulturális együtteseinek, hogy a kiskövesdi és nagykövesdi népi együttest anyagi támogatásban részesíti, jegyeket vásárol az alkalmazottaknak színházba, újságokat, folyóiratokat fizet elő — nagy mennyiségben, hogy a nyugdíjasokról sem feledkeznek meg... Palágyi Sándor gondos gazda módjára arról is szót ejt, hogy az idei év jobban sikerült, mint a tavalyi, hogy takarmányból lett elég, s a 717 alkalmazott, ha nem is megelégedéssel, de a jó munka jogos büszkeségével készülhet a tavaszra. — A mi munkánk itt mindig egy nagy talány: sose tudjuk még vetéskor, hogy lesz-e aratás. Mert a Bodrogköz specifikus ”/1 talajú: áll a víz a földeken. Ugyanis a talajszint alatt olyan magasan van a vízátnemeresztő réteg, hogy már 25—30 milliméteres csapadék is a felszínen marad. S itt a hatvan milliméteres vízmennyiség nem ritka, ami hetekre leállíthajta a munkát. Öreg este van már, amikor az igazgató kikisér: közben vastag hótakaró lepte el a tájat. Igyekszünk visszaérni időben Kapósra, míg tiszták az utak. Utak, amelyeknek Petőfi idejében még hírük se volt: ladikkal közlekedtek jobbára az emberek, nem egy bodrogközi falut teljesen, szigetként elzárt a mocsár, a víz. Víz, amely itt is egyre szennyezettebb, piszkosabb — lassan kivész belőle a hal is. Bár a tiszta víz, a természetvédelem ügyében meg kell említeni a vajányi Slovnaft üzemet — még akkor is, ha a vegyi üzem a Bodrogköz határán kívül van —, ahol a vegyi folyamathoz nagyon sok vizet használnak föl, szennyeznek, ám, hazánkban szinte egyedi módon, tisztábban juttatják vissza a folyóba, mint ahogy onnan elvonták. S igy aztán az öt forrásból, folyóból keletkező Bodrogba már kristálytisztán érkezik, hogy a Bodrogköz északi széléről befusson a Tiszába, majd a Dunába, tengerbe, óceánba. Hogy „hírt" vigyen tájról, emberről. ZOLCZER JANOS Foto: a szerző — Ez már a Bodrogköz — mondja apósom, miután Nagykapos felől jövet átmegyünk a Latorca hídján. A Tisza, a Bodrog, a Latorca által határolt, mélyen fekvő, korábban vizenyős, tavas, mocsaras rész. Igaz, vízből ma is van itt elég, sokszor túl sok is. Bármerre tekint a szem az egyenes, széles közútról a legelőkön, szántókon tócsákban áll a talajvíz. De alig szalad velünk tovább a kocsi, máris a leleszi útkereszteződésen találjuk magunkat. Balról a tájegység legősibb településének az egykori premontrei prépostság rendháza magaslik, amelyben manapság ifjú mezőgazdasági szakembereket képeznek a pedagógusok. Innen már csak hat kilométer a hajdani nagy Bodrogköz egykor mindennemű központja, Királyhelmec. A hétszazegynéhány éves város egyre terebélyesedik. A halála előtt két évvel erre vetődött Petőfi Sándor ma már nemcsak a Szarvas kocsmát nem találná meg, hanem a várost is alig ismerné meg: főutcájának hajdani házaiból alig áll néhány rozoga épület. Bár a Szarvas kocsma helyett megnyílt itt a Fehér akác étterem-presszó, amely még úgy ahogy, tartja a színvonalat a környék hasonló „intézményeihez" képest. Hosszú pihenőre most nincs maradásunk. Várnak a közeli Nagygéresben. amely arról híres — ha ugyan valóban híres?! — hogy egyszerű kis község lévén a főutca macskakövekkel van kirakva: nem is hepehupás az útja. Az apró kövek jól megbirkóznak az idővel, lovaskocsik és személyautók, bocskorok és tornacipők váltakozó túrájával. Demeter Sándor, a helyi efsz mindentudó tervezője szerint 1936—37-ben készült a ma 1132 lakost számláló falu útja: abban az időben a messzi környék első kőútja volt. De az utat már nem petróleumlámpa, hanem villanykörte fényénél is építhették, hiszen — szintén elsőnek a messzi környéken! — már 1934-ben kigyulladt a fény. — Kitűnő képviselőtestülete volt a falunak. A képviselők keze messze elért, s hogy mit nyújtott, azt nem tudom, de amit hozott, annak hasznát ma is érezzük — mondja Sándor bácsi, majd hozzáteszi: — Igaz, egyre kevesebben, hiszen községünk lakossága egyre csökken: 27 a lakatlan porták száma. Minderről a tágas vendéglőben beszél, ahol az egyetlen kályha csak gyér meleget ad. Bár a vendégeket ez nem zavarja. Jól felöltözve jönnek az emberek, s lehúzva egy-két-három, esetleg még több féldecit — mert ilyenkor a bornak nem igen van becsülete — néhány szót váltanak egymással s távoznak — dologidő van, java délelőtt. — Belekezdtünk a pulyka-programba, mert itt a valódi paraszti munka még ma is kevés hasznot hoz. Sok a viz: úgy nézünk itt ki, mint Finnország, az ezer tó országa. Hát nekifogtunk s mára már 100 ezer a pulykáink száma, s 6—7 millió az ebből származó tiszta haszon. Megnézzük a hatalmas istállók apró ketreceiben tartott pulykákat, de biz azok teli torokból rikácsolnak az idegenek láttán: lehet tán száz decibelles is a zajuk, mert egymás szavát se értjük. Utána visszahajtunk az efsz irodaépületébe, ahol épp a távozó félben lévő Pataky Éva üzemorvossal mellőzük egymást az ajtóban. Kérdezem őt,sok-e a beteg?
