A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 14. szám
Sztélé Ré Harahti és Ozirisz ábrázolásával Az óegyiptomi írás három változata 2 EGYIPTOMI ÉVSZÁZADOK A mai Egyiptom területén már több ezer évvel időszámításunk kezdete előtt viszonylag jól szervezett, a környező világgal állandó kapcsolatban álló birodalmak léteztek, amelyek közül idővel kettő jelentős mértékben megerősödött és végérvényesen birtokba vette a Nílus mentén fekvő termékeny területeket. A Nílus torkolatvidékén jött létre az északi állam — Alsó Egyiptom —, s a folyó felső folyása mentén, kb. a mai Asszuántól Kafr Ammarig elterülő sávban alakult ki a déli állam — Felső Egyiptom. A két birodalom gyakran keveredett konfliktusba, végül i. e. 3000 táján a déliek legyőzték az északiakat és a két ország egyesült. Az események menetét nehéz nyomon követni, mivel a korabeli feljegyzések csak kevés támpontot nyújtanak — amin végeredményben nem is csodálkozhatunk, hiszen ez idő tájt alakult ki az egyiptomi írás —, a későbbi híradások pedig vagy ellentmondásosak, vagy hézagosak. Az egyiptomi kronológia lényegében ma is az i. e. 300 táján élt egyiptomi pap, Manéthón Aigyptiaka című munkájára épül. amely azonban csak másolatok és más szerzők által idézett részletek formájában maradt fenn, ezért sok benne a pontatlanság (a másolók „jóvoltából"). A két birodalmat feltehetően Narmer, Felső Egyiptom uralkodója egyesítette, dicső tettéről a legelső írásos egyiptomi emlékek egyike is hírt ad. Különös dokumentumok ezek: nem egyszerű kőlapok, hanem kozmetikai célokat szolgáló paletták, amelyeket a festék szétdörzsölésére használtak. Az egyik ilyen palettán különböző alakokat látni; a legnagyobb figura buzogányt tart a kezében és egy térdelő férfira készül lesújtani vele: ő Narmer, Felső Egyiptom királya, aki meghódította Alsó Egyiptomot. A leigázott országot, ahol akkortájt még egész papiruszerdök nőttek a mocsaras deltavidéken egy hat szál papirusszal ékesített ovális jelképezi, az ovális mellé egy emberfejet is kivéstek, a nyakába kötelet akasztottak, amelynek a végét Flórusz isten szent madara, egy sólyom tartja a csőrében. Ez a hieroglif-együttes kb. annyit jelent, mint: „Hórusz, aki meghódította Alsó Egyiptomot". Egy szigony is látható a palettán, ez szintén Alsó Egyiptomot jelképezi, ezért a központi jelenetet lényegében így értelmezhetjük: „Narmer király legyőzi a szigonyos birodalmat". Ez a fajta Írásmód még tulajdonképpen képírásnak tekinthető, jóllehet a fogalomírás jónéhány elemét is tartalmazza. A további fejlődés útvonala természetesen a fogalomíráson át vezetett az ún. szótagírásig, de az egyiptomi írásban furcsa módon hosszú ideig keveredtek a különböző írásmódok ele- ■ mei. Az igen kifejező, képszerű hieroglifák (a görögök nevezték el így, mivel szent vésett jeleket láttak bennük) egy idő után már nem az eseményeket vagy a mondanivalót ábrá zolták, hanem szavakat, sőt szórészleteket rögzítettek, s gyakran megtörtént, hogy ugyanaz a hieroglif az egyik esetben konkrét tárgyat vagy fogalmat jelölt, a másik esetben viszont csak két vagy három mássalhangzót, amelyek az eredeti szóban előfordultak. Az élethű ábrázolások mellett stilizált rajzokkal is találkozunk, s ez kétségtelenül a fejlődés irányát jelzi. Egy újabb fejlődési stádiumot jelentett az, amikor az ábrázolás már áttételesen fejezett ki valamit; pl. a jogar az uralkodást, a koporsó a temetést stb. Ilyen módon viszonylag könnyen le lehetett írni bizonyos eseményeket, közölni lehetett számtalan információt, de az írás ezzel még nem lett egyértelmű, csupán a tartalmat jelezte és nem a pontos megfogalmazást. Az egyiptomi írnokok akkor kerültek nehéz helyzetbe, amikor a rokonértelmű szavakat kellett valamilyen módon leírniuk, a nyelvtani alakokról már nem is szólva, hiszen sem az igeidőket, sem az egyéb „árnyalatokat" nem tudták a fogalomírás segítségével érzékeltetni. Idővel persze ezen a téren is nagyot javult a helyzet, a hieroglifákat szótagok, pontosabban mássalhangzócsoportok jelölésére is kezdték használni (a sémi nyelvekhez hasonlóan, az egyiptomi nyelvben sem jelölték a magánhangzókat, ezért sajnos mind a mai napig nem tudjuk — néhány tulajdonnevet leszámítva —, hogyan is beszéltek az egyiptomiak, milyen volt a szavak kiejtett formája), de ebben nem voltak következetesek, ami módfelett megnehezítette az egyiptológusok munkáját. Ki gondolná például, hogy az oroszlán mellső lábát és fejét ábrázoló hieroglif annyit jelent, mint „első rész", a hátsó lábát és farkát ábrázoló hieroglif pedig anynyit, mint „hátsó rész", az egész oroszlán viszont semmiféle fogalmat nem jelent, csupán két mássalhangzót — rw — jelöl. Érdekes módon az egyiptomiak még jóval a föníciaiak előtt eljutottak a betűírásig, tehát egyetlen hangot is jelöltek, ennek előnyeit azonban nem ismerték fel, továbbra is ragaszkodtak a szótagjelekhez, amelyeket a fogalomírással és a betűírással kombinálva használtak. Ezzel is magyarázható az a tény, hogy az egyiptomi írnokoknak idővel mind több jelet kellett megtanulniok: kezdetben 700 hieroglif is elegendőnek bizonyult, később ez a szám megközelítette az ötezret. (Más nyelvekben épp a fordítottja játszódott le: a fejlődés az írásjelek számának rohamos csökkenését hozta magával.) A hieroglif írás az egyiptomiak monumentális díszírása volt, s maguk az egyiptomiak „isten szavainak" nevezték a hieroglif jeleket. Többnyire köbe, fába vésve találkozhatunk velük, papirusztekercsre csak ritkán írták őket (például a fáraósirokban elhelyezett Halottak Könyvében fordulnak elő), mert a papirusz nem volt eléggé időálló anyag egy ilyen szent eredetű írás megőrzésére. (Hogy ennek ellenére mégis viszonylag épségben és nagy mennyiségben fennmaradtak többezer éves papirusztekercsek, az a sajátos egyiptomi klímával magyarázható és a sivatagi homok sterilizáló hatásának is köszönhető.) Az egyiptomiak a mindennapi életben az írás egyszerűsített változatát, az ún. hieratikus (papi) írást használták. Az egyszerűsítés itt kizárólag az írásjelek rögzítésének módjára korlátozódott, tehát nem érintette az írás lényegét. Afféle kézírásos hieroglifák voltak tehát a hieratikus jelek és a levelezésben, gazdasági feljegyzések, irodalmi szövegek rögzítése céljából használták őket. Még későbbi eredetű az ún. démotikus írás. Az egyiptomiak kezdetben függőleges sorokba írták a hieroglifákat, s a sorok rendszerint jobbról balra haladtak. Később vízszintesen kezdtek imi, szintén jobbról balra, de ebben sem voltak következetesek. Azt nem nehéz eldönteni, hogy merre is halad az írás, mert az élőlényeket ábrázoló hieroglifák mindig a sor eleje felé néznek. Bízvást elmondható, hogy az egyiptomiak „grafomániásak" voltak. Szinte mindenütt rábukkan az ember valamilyen feliratra vagy szövegre; templomok, sírok falai, emlékművek talapzatai, koporsók fedelei és oldalai mind-mind írásjelekkel vannak tele. Ezért érthető, hogy az Egyiptomba tévedt idegenek fantáziáját már az ókorban is izgatta, miről is szólnak ezek a feliratok. Sajnos ezek a kíváncsiskodók már olyan korban érkeztek Egyiptom földjére, amikor a hajdan szebb napokat látott birodalom gyakorlatilag romjaiban hevert, s nem akadt bennszülött, aki részletesebb felvilágosítást tudott volna adni a szövegek mibenlétéről. Hérodotosznak még sikerült tolmácsra bukkannia, aki eztazt elolvasott és lefordított neki, de nagy bánatunkra a derék történész igen szűkszavú, és amit közöl, azt sem szó szerint idézi. Becsületére legyen mondva, ö legalább megmaradt a tényéknél, később élt kollégái viszont (pl. Diodórosz, Plutarkhosz stb.), nem mindig szerencsés módon, kommentárokat és magyarázatokat is fűztek a leírásokhoz, s Így félrevezették a középkori európai tudósokat, akik készpénznek vették az antik szerzők megállapításait. A legnagyobb bonyodalmakat azonban kétségtelenül az i. sz. 390 körül élt Hórapollon idézte elő a hieroglifákról kopt nyelven irt kétkötetes munkájával, amelyet a 15. században görög nyelvre fordítottak le, s így került be az európai köztudatba. Hórapollon igen sajátságosán értelmezte a hieroglif-jeleket, amellett határozottan állította, hogy az egyiptomi írás tiszta képírás volt, s ezt a véleményét egészen a 19. század elejéig senki sem vonta kétségbe. (Ha mégis, akkor azt kinevették.) Az Egyiptomot végérvényesen elfoglaló arabok sem tudtak közelebb férkőzni a hieroglifák titkához, s kérdéses, hogy az alexandriai könyvtár felgyújtásával nem éppen ök gátolták meg hosszú időre a probléma megoldását. A 16. századi Európában egyrészt Hórapollon munkájának köszönhetően, másrészt a Rómában 1500 éve lappangó egyiptomi obeliszkek újrafölfedezése után megnőtt az érdeklődés a hieroglifák iránt. A legtöbben minden eredmény nélkül kísérleteztek az irás megfejtésével, annyit azonban elértek, hogy a kérdés továbbra is napirenden maradt. Egy jezsuita szerzetesnek, Athanasius Kirchernek (1601 — 1680) azonban sikerült előrelépnie, igaz nem a hieroglifák titkának megfejtésében, hanem egy figyelemre méltó kijelentéssel: Kircher szerint a már akkor is kihalófélben volt kopt nyelv — az egyiptomi keresztények vallási nyelve — nem egyéb, mint az óegyiptomi népi nyelv. Mondanom sem kell talán, hogy nem hitték el neki, pedig ezúttal ráhibázott az igazságra, s a későbbiekben felfedezése fontos szerepet játszott a hieroglif-írás megfejtésében. A sokoldalú Kircher persze nem hagyta annyiban a dolgot, belemerült a kopt nyelv tanulmányozásába, szótárat szerkesztett, kopt-grammatikát adott közre, s ezzel örök időre lekötelezte az egyiptológusokat. (S ha már Athanasius Kircherröl esett szó, el kell mondani róla azt is, hogy ö szerkesztett először laterna magicát; a süketnémák számára általános jelírást dolgozott ki, s javaslatot tett egy univerzális írásra is, amely segítségével bárki beszéljen bármilyen nyelvet, mindenki számára érthető módon fejezhetné ki a gondolatait.) LACZA TIHAMÉR 18
