A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-27 / 13. szám
Báli utóhang Mire e sorok napvilágot látnak, vége a farsangnak, a bálozásnak. Még mindig elevenen emlékszem az első bálomra a Redutban, majd az utána következőkre a Kultúra és Pihenés Parkjában. Olyan volt az akkor, mint egy nagy családi találkozó. Összejöttek a barátok, osztály- és iskolatársak, régi ismerősök, hogy legalább egyszer egy évben szórakozhassanak együtt. Hogy miért emlékszem vissza a régi bálokra? Egyszerű a magyarázat. Néhány évvel ezelőtt a Kultúra és Pihenés Parkját tatarozták, ekkor természetesen nem volt más választás, minthogy a hagyományos „magyar bált", a Duna utcai magyar iskola bálját Tudtam, hogy kicsoda Morgan professzor. Egész Amerika tudta. Ha valaki igazi kapacitás a daganatos megbetegedések területén, akkor az ő volt. — Szerencséje van — mondtam. — A nevem John Farrel, és orvos vagyok. Végigsuhant az öröm az arcán. E bejelentés nyilván megnyugtatta. — Kénytelen vagyok azonban megmondani, hogy sajnos nem tudom, milyen betegségben szenved a kocsija. Szakembert kell hívnia. Itt egy középszerű autómechanikus is többre megy, mint én. Ott állt és elmerülten nézte a kocsiját. — Egy dolgot megtehetek: Jacksonba megyek, akárcsak maga. Hazaviszem, aztán reggel telefonálhat a szervizbe, azok majd küldenek egy mechanikust, s az rendbe teszi a kocsiját. Habozni látszott. Háttal álltam a holdnak, úgyhogy a lány még mindig nem látta az arcomat, s nyilván fontolgatta, megbizhat-e bennem. Aztán vállat vont, csücsörített és azt mondta: — Oké, mehetünk — és beült mellém a kocsiba. — A nagynénimtől jövök — mondta —, hetenként legalább egyszer nála vagyok ebéden, de szörnyen unalmas a dolog. A néninek az a rögeszméje, hogy tizenkilenc éves korban már férjnél kellene lennem. Azt hiszi, hogy nem tetszem a férfiaknak. Erre nevetnem kellett. — Hetvennégy éves és még hajadon. Engen viszont állandóan arról akar meggyőzni, hogy férjhez kellene mennem. Nem tapintatlan dolog ez egy kicsit? — Talán igen — bólintottam —, bár ahogy vesszük... Tulajdonképpen szerencséje van, hogy éppen erre hajtottam. Riviera Rouge-ból vagyok útban hazafelé. — Nem — kiáltott föl —, abból az undorító fészekből ?! — Igen. Egy rákos betegnél jártam. Reménytelen eset. — Maga daganatokkal foglalkozik? — Igen. Rákos daganatokkal, tuberkulózissal, gyulladásokkal, egyszóval mindennel — mondtam, bár kissé szégyenkeztem, hogy erre terelődött a beszélgetés. — Talán az apám tudna magának tanácsokat adni — mondta csendesen —, hiszen nyilván tudja, hogy az első számú kapacitás, ami a rákot illeti. — Tudom — bólintottam. — Beszéljen vele — folytatta —, mert hisz valamilyen más helyen rendezni. így esett a választás a Kyjev szállóra. Kétségtelen, hogy a rendezvény reprezentatívabb jellegű lett. Mert ugye, első osztályú hely, s ez a belépőjegyek és az ott elfogyasztott frissítők árára is vonatkozik. Aki oda megy mulatni, az tömje meg pénzzel a pénztárcáját Ez rendben is lenne, hiszen egyszer egy évben lehetünk bőkezűek. De a másik oldalon, amit az új helyen hiányolok, az a már korábban megszokott családias légkör. Négy helyiségben tolong a nép, éspedig a kávéházban, étteremben és a két bárhelyiségben. A legelőnyösebb helyzetbe az kerül, aki a kávéházban jut jegyhez. Tudniillik itt zajlik a tulajdonképpeni báli élet. Itt láthatjuk a megnyitó táncot, a divatbemutatót a tombolasorsolást, a kitűnő zenekart egyszóval, aki ide kerül, annak jó, de a többiek be sem tudnak jutni ebbe az ideális helyiségbe olyan „tömegnyomor" van. Kétségtelen, hogy a rendezés kitűnő, bár ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy egyre nagyobb a karszalagos rendezők száma, az az érzésem, hogy a hagyományos bál ilyen körülmények között már elvesztette családias jellegét népvándorlás jellegű. A hálózok reggelig vándorolnak egyik teremből a másikba, s teszik ezt attól függően, ki milyen zenére akar táncolni. lehetetlen, hogy az az ember meghaljon csak azért, mert Riviéra Rouge-ból származik. Ha beérünk a városba, eljön velem hozzánk és megbeszéli a dolgot az apámmal. — Morgan professzornak rengeteg más dolga van — vetettem ellen. — Ez igaz, de biztosan nem utasítja el a segítséget magától. Aztán pár pillanatig hallgattunk, mint ha csak újabb témát kerestünk volna a beszélgetéshez. — Az az ember nagyon szenved — szólaltam meg végül —, nem fiatal már, és én csak olykor-olykor tudom meglátogatni. — Akkor béreljen ápolónőt — mondta a lány. — Riviera Rouge-ban? — nevettem el magam. De furcsán hatott a nevetés. A lány lecsüggesztette a fejét: — Igaza van, annak a szerencsétlennek biztosan egy árva centje sincs. — Biztosan — bólintottam. Pár pillanatig figyelmesen nézett rám, majd kibökte: — Tudok injekciót adni, és gondoskodni tudnék a betegről... A távolban feltűntek Jackson fényei. Csöndesen ültünk egymás mellett, már nem volt szükség szavakra. — Jöjjön fel hozzánk — mondta csöndesen —, apa még biztosan nem alszik. Megisznak egy pohárka sherryt és elbeszélgetnek. — Gondolja, hogy a papája kimenne Riviera Rouge-ba? Fölösleges kérdés volt. Tudtam, hogy Morgan professzor sohasem menne ki oda, s ha megtenné, már úgy is késő lenne. — Apa néha kiszámíthatatlan — mondta a lány. Tudtam, hogy jó ember, s most, hogy megismerkedtem a lányával, még jobban meg voltam győződve róla. Valóban nagyon kedves és kellemes lány volt. — Táncol? — kérdezte váratlanul. — Igen ... — mondtam, s eszembe ötlött, hogy életemben először kezdem elveszteni a fejemet. — Adja meg a telefonszámát, s én nemsokára felhívom. El kell hogy jöjjön hozzánk. Remélem, nincs ellene kifogása? — Tényleg komolyan gondolta. — Megfelelne a szerda ? — kérdezte. Bólintottam I Jill elnevette magát, de kissé másként, mint az előbb. Gyengéden és huncutkásan, nevetéséből kiéreztem, hogy boldog. Azt hiszem, hogy a bál ismét visszanyerné régi, évek hosszú során át megszokott családias jellegét, és ez biztosan sok magamfajta szülő véleménye, ha a Kultúra és Pihenés Parkjában kerülne megrendezésre. Meg vagyok győződve róla, hogy a bálra fordított költségek (zene- és terembér) sokkal alacsonyabbak lennének. Azonkívül megszűnne a kötelező fogyasztás, mert nagyon sok ember otthon fogyasztaná el inkább a vacsoráját (sokkal olcsóbban) és a bálban már csak a hidegkonyhát veszi igénybe. Nem beszélve arról, hogy a helyiség nagyobb méretű és ezáltal sokkal több ember elférne benne és a bálból származó tiszta haszon is nagyobb lenne, és ami a legfontosabb, minden ember egyformán részt vehetne a már említett megnyitó tánc, tombolasorsolás, divatbemutató megtekintésében. Szeretném, és bizonyára velem együtt még sokan, ha a szülők és iskolabarátok szövetségének vezetősége fontolóra venné javaslatomat esetleg megkérdezné a szülők véleményét és így döntene a következő bál megrendezéséről mindannyiunk megelégedésére. P. MÉSZÁROS ERZSÉBET Már nem volt sok Jacksonig. A lány egy pillanatra elhallgatott és valamit keresgélni kezdett a kézitáskájában. Előbb kivette a kulcscsomót, aztán a púderdobozt, a zsebkendőt, végül a cigarettacsomagot és az öngyújtót. — Dohányzik? — kérdezte. — Igen — bólintottam. Ebben a pillanatban megértettem, hogy vége mindennek. Igent mondtam, mert valóban gusztusom volt a cigarettára. Jill az ajkaim közé dugott egyet, s én lassan közelítettem az arcom a kezében tartott öngyújtó lángjához. Az arcom, amit eddig nem látott. Ő maga is rágyújtott, aztán visszatette a cigarettát meg az öngyújtót a táskájába. Mereven maga elé nézett és hallgatott. Én is néma voltam. Mert hát végül is mit mondhattunk volna még egymásnak? Csak amikor befutottunk a városba, szólalt meg ismét. Igyekezett kedves lenni, de nem sikerült úgy, ahogy szerette volna. — Kérem, álljon meg a városközpontban — mondta. Bólintottam. A központ már kihalt volt, senki sem láthatott meg bennünket. Lefékeztem. Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, mozdulatlanul ültem, mint egy szobor. De a kezem görcsösen szorította a kormánykereket, s éreztem, hogy összezárt ajkamon kiserked a vér. A lány kiszállt és mielőtt becsapta volna az ajtót, még visszafordult. — Köszönöm — mondta csöndesen. — Kérem. — És ami azt a szerdát illeti, hát... — Értem. Vállat vont, pár pillanatig ott topogott helyben, majd dühösen odaszólt: — Szörnyű ez, egyenesen hülye dolog! — Igen — bólintottam. — De felejtse el. Mintha mi sem történt volna. Rátapostam a gázpedálra, és a kocsi előre lendült. A lány ott állt mozdulatlanul és utánam nézett. A hold bevilágította az utat a kocsi előtt. Ismét nagyon fáradt voltam, s le-lecsukódott a szemhéjam. De nem mentem haza a külvárosban álló házamhoz, ahol kényelmes szoba, puha ágy és sok jó könyv várt rám. Csak futottam tovább a kocsival, céltalanul. Ez jót tett. A bőröm csaknem világos, az ajkam sem húsos, duzzadt. Ez azonban semmit sem változtat a dolgon, néger vagyok ... Fordította: —ta— Csak egy percre... A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttese február végén mutatta be Ivan Bukovčan: Fata morgana című színmüvét. A tragikomédia főszerepét, Nikosz Kenotaifosz alakját, vendégként DRÁFI MÁTYÁS játssza. — Kereken masiel esztendei színpadi „böjt" után. milyen érzés volt újra visszatérni a világot jelentő deszkákra ? — Több mint tizenöt éve vagyok színész, de a jelenlegihez hasonló szorongást talán még a főiskolai évek alatt, a vizsgaelőadások során, vagy pályám legelején, az első bemutatók előtt sem éreztem. Részben azért, mert a rajongásig szeretem a színpadot, részben pedig azért, mert felelősségteljesen és legjobb alakításaimhoz mérhető színvonalon akartam eljátszani e metaforisztikus értelmű tragikomédia összetett jellemű főhősének szerepét. — Úgy érzed: sikerült? — Nem szégyellem bevallani, hogy a bemutató előadás elején bizony meg lámpalázam is volt! Ezt a torokszorongató érzést csak fokozta az a tudat, hogy szinte zsúfolásig megtelt a Szakszervezetek Házának nagyterme, ami a komáromi bemutatók látogatottságát tekintve, sajnos, eléggé ritkán fordul elő. — Színpadra lépésedkor nyíttszíni taps fogadott! — Abban a pillanatban nemcsak a közönség ragaszkodását éreztem, hanem döbbenetes ijedséget is. Mert tapsot már sokat és sokfélét kaptam életemben, de ilyen belépőm még sohasem volt. — Vendégjátékod azt jelenti, hogy újra visszatérsz a MATESZ-be? — Nem döntöttem még véglegesen. Jelenleg továbbra is a járási népművelési központ színházi szakelőadója vagyok. — Mitől függ, hogy visszatérsz-e a MATESZ- hez? — Elsősorban talán a saját döntésemtől. Azért nem határoztam még véglegesen, mert a színház többirányú törekvése ellenére sem tisztázódtak mindazok az ütközőpontok és vitás kérdések, amelyek miatt nyolcvan nyarán megváltam színházunktól. — Mire gondolsz a gyakorlatban? — Például arra, hogy szervezésileg átgondoltabb, művészileg és dramaturgiailag elmélyültebb munkára van szükség. Véleményem szerint csak így lehet fölvenni a harcot az emberek túlzott kényelemszeretetével és fásultságával szemben. Mert egy színész számára nincs lehangolóbb érzés, mint amikor egy több száz férőhelyes kultúrházban harmincöt-negyven ember előtt kell színpadra lépnie. Ráadásul, mondjuk, egy olyan községben, ahol a háztartások többségében két autó és egy-egy fekete-fehér, illetve színes tévékészülék is van ... — A biztos forrásból informáltak mégis tudni vélik, hogy szeptemberben újra a MA TESZ tagja leszel.., — Ismétlem: még nem határoztam. Egyvalamit azonban okvetlenül tudok: a színpadra, a színészi munkára mindenképp szükségem van. És azt is elmondhatom, hogy a MATESZ-ban való szereplést régebben is, ma is hivatásnak, nemes küldetésnek tartom, ami önfegyelemmel párosuló többletmunkára s odaadásra kötelezi az embert. (mik.) Fotó: Gyökeres 23
