A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-27 / 13. szám

Életének története akár egy mese váza is lehetne. Ez a mese arról szólna, hogyan lett egy szegényember fiából fejedelem; igaz, nem a szó valódi értelmében vett koronás fő, „csupán" a zene birodalmának uralkodója, de ez se megvetendő karrier egy bognármester fia számára a XVIII. század második felében, Közép-Európában, ahol abban az időben még nem sokat adtak a kultúrára és az emelkedett stílusra. Zenélni persze zenéltek Bécsben már akkor is, operákat is bemutattak, de a muzsikának igazán csak Haydn jóvoltából lett becsülete az osztrák császárság fővárosában.

Nos, Joseph Haydn élettörténete valóban mesébeillően indult. Jóhangú gyerek lévén, aki már valamit a zongorához és a hegedűhöz is konyított. hatéves korában elkerült aprócska szülőfalujából, Rohrauból a közeli Hainburgba, ahol apja sógoránál, Matthias Franck tanítónál kezdte el a komolyabb zenei stúdiumokat. Egy évvel később — de ezt már mondja el ő maga — „hétéves koromban véletlenül hallotta gyengécske, de kellemes hangomat a megboldogult von Reutter karmester, aki átutazóban Hainburgban járt, nyomban magához vett, énekiskolájának növendéke lettem, ahol is rendes tanulmányaim mellett nagyon jó mesterek oktattak az éneklés, a zongora- és hegedűjáték művészetére; nála is, meg a Stephansdomban és az udvarnál egyaránt nagy sikerrel énekeltem a szoprán szólamot egészen 18 éves koromig." A lényeg valóban ennyi, de Georg von Reutter karmester úr énekiskolájában azért valamivel mozgalmasabban teltek a napok. Éppenséggel Haydn jóvoltából is, aki nemcsak a legkiválóbb énekese volt az iskolának, hanem talán a legelevenebb növendékek egyike is; mindig kapható volt a csínytevésre, s még a verés sem szegte túlságosan a kedvét. Reutter mestertől sok mindent tanult a zenéből, ennek ellenére zenei műveltsége meglehetősen hézagos maradt, s a hangszeres játékban sem tudott komolyabb haladást elérni. Ráadásul a hangja is elég korán mutálni kezdett, igy az éneklést abba kellett hagynia, s csak úgy maradhatott meg továbbra is az énekiskolában, hogy segített az

rtUtutóchan Mvmlr* úC7tonrl(>i ónolrtanári miiködése után egy megmosolyogtató kópéság tett pontot: az egyik előadáson lenyisszantotta diáktársa parókájának copfját, s ezzel végérvényesen magára haragította Reuttert, aki jobbnak látta kitenni a szűrét.

Haydn váratlanul az utcán találta magát, s bizony nem volt irigylésre méltó helyzetben. Egy templomi énekes fogadta be öt végül nyomorúságos lakásába, s ő volt az, akt alkalmi munkákhoz juttatta. A 17 éves Haydn templomi zenekarokban hegedült, leckéket adott, s ha a szükség úgy hozta, néha-néha egy kocsmai malacbandába is betársult, aminek kétségtelenül megvolt az a haszna, hogy közvetlenül is megismerkedhetett az osztrák népzenével. Eközben — már amennyire lehetett — zenei ismereteit is bővitette, átrágta magát egy sereg tankönyvön, s éjjelente nagy mesterek szerzeményeit tanulmányozta. Egy ízben Johann Sebastian Bach második fiának, Philip Emanuel Bachnak a szonátái kerültek a kezébe. „Ettől kezdve mintha odaszegeztek volna a zongorához — nyilatkozta életrajzírójának, Griesingemek —, nem nyugodtam, mig valamennyit át nem vettem, s akik igazán ismernek, megmondhatják, milyen sokat köszönhetek Emanuel Bachnak, hogy művészetét megértettem és behatóan tanulmányoztam." Akkor még élt a nagy Bach is, de az ő zenéjét szakmai körökben nem sokra becsülték, s halála után hosszú évtizedekre meg is feledkeztek róla. Haydn nem ismerte a lipcsei orgonista műveit, s talán szerencséjére, mert különben ki tudja, sikerült-e volna olyan

gyökeresen megváltoztatnia a kamarazenét, szinte forradalmasítania ezt a műfajt.

Philip Emanuel Bach hatása is csak jóval később kamatozik, amikor Haydnnek már biztos megélhetése van és megfelelő körülmények között dolgozhat. A 19 éves fiatalembernek még nem sikerült révbe jutnia, s minden krajcárért keményen meg kell dolgoznia. Mivel sok éven át énekelt, úgy gondolja: egy operával nem kellene okvetlenül szégyent vallania. El is készül hamarosan Sánta ördög című énekes játéka, amelyet két alkalommal elő is adnak, hogy aztán le is vegyék rögtön a műsorról sértő célzatosságai miatt. Az elkövetkező fél évszázad során még jónéhányszor megpróbálkozik az opera műfajával, de meg kell mondani: nem nagy

^mellei. késöuu maya is ueiaua, iioyy az opera nem neki termett, helyzeténél és beosztásánál fogva azonban gyakran kényszerült arra, hogy operát komponáljon, elsősorban Esterházy Miklós herceg operatársulata számára.

Haydn sorsa a továbbiakban igen szerencsésen alakult. Egy előkelő zongoranövendékének családja jóvoltából magasrangú személyekkel került kapcsolatba, akik pártfogásukba vették őt. A zongoranövendék a bécsi pápai nunciatúra ceremóniamesterének a lánya volt, Marianne de Martinez, aki később Mozarttal együtt is fellépett, s mint kiváló előadóművészt a paviai egyetem diszdoktorrá avatta. Martinez kisasszonyt egy neves olasz zeneszerző, Nicola Porpora is tanította, elsősorban az éneklés és a zeneszerzés tudományára. Porpora Haydnra is felfigyelt, s bár nem kényeztette el őt túlságosan — sőt olykor megalázó módon ki is használta —. Haydn sokat köszönhetett ennek az ismeretségnek. „Alaposan kijutott itt nekem a gorombaságból — nyilatkozta később —, csak úgy röpködött a sok »asino« (szamár), »coglione« (tökfej), »birbante« (csibész), még hátbavágásokban sem szenvedtem hiányt, de mindezt tűrtem, mert nagyon sokat tanultam Porporától, énektechnikai, zeneszerzési ismeretekben és olasz nyelvben egyaránt."

Haydn nevét mind többen kezdik megismerni Bécsben, s hamarosan alkalma nyílik rá, hogy egy neki való állást fogadjon el Fümberg báró weinzierli kastélyában. Ettől kezdve szinte élete végéig különböző magas rangú urak szolgálatában áll. 1759-ben a

Plzeň melletti Lukavicére. Morzin gróf kastélyába veti a sors; egy kisebb létszámú zenekar élére nevezik ki karmesternek. Ezen a szép vidéken azonban nem sok időt töltött; a grófnak valószínűleg anyagi gondjai támadtak, s kénytelen volt szélnek ereszteni muzsikusait. Haydn — újdonsült feleségével, Keller fodrász idősebbik lányával — postakocsiba ül és 1761 májusában megérkezik az Esterházy hercegek nyári rezidenciájába, a kismartoni kastélyba. Tulajdonképpen hazaérkezett, hiszen ezen a tájon született, s mégis egészen másvilágba csöppent. Igaz, alattvaló maradt továbbra is, aki nemcsak urának, hanem minden kisebb-nagyobb rangú hivatalnokának is engedelmességgel tartozott, de a hercegi zenekar másodkarnagyaként uieyia csak íoiuos személynek számított, S szerencséjére nemcsak műpártoló, hanem műértő főurak közé került, akik az adott körülményekhez képest jól megbecsülték Joseph Haydn tehetségét. A szolgálat persze sok kötelességgel is járt: rendszeresen egyházi müveket kellett komponálnia, gyakran kellett operákat betanítania, s ha a herceg hosszabb időre Bécsbe utazott, akkor Haydn is rendszerint vele tartott.

Az 1766. esztendő két okból is jelentős Haydn életében. Ekkor nevezik ki — az elhunyt Joseph Werner udvari karmester helyére — a hercegi zenekar elsőkarmesterévé, s ekkor költözik át az egész hercegi udvar Eszterházára (ma Fertőd), ahol a kismartoninál tágasabb kastély (igaz a személyzet ennek nem sok hasznát látta, mert nem kapott több helyiséget, s Haydnnak többször is szólni kellett zenészei kényelmesebb elhelyezése érdekében) és nagyobb operaszinpad várta az érkezőket.

Haydn ekkorra már jóhírű zeneszerző, akinek műveit sikerrel adják elő különböző európai városokban; szerzeményei nyomtatásban is napvilágot látnak, jóllehet ezt a herceggel kötött szerződése formálisan tiltja. Szerencséjére azonban Esterházy Miklós ilyesmikből nem csinál ügyet, nagyon jól tudja milyen kincs birtokában van. Elvégre az eszterházai operaelőadások és Haydn szerzeményeinek hire nemcsak a zeneszerzőt, hanem kenyéradó gazdáját is jó színben tüntetik fel a közvélemény előtt, s az ilyesmit nem szabad lebecsülni.

Haydn rendkívüli termékenységgel írja

műveit: miséket, operákat, szonátákat (jónéhányat a herceg kedvenc hangszere, a viola da gambára emlékeztető barytón számára is), szimfóniákat, és persze vonósnégyeseket. A négy vonóshangszerre írt szerzemények első nagy mestere Tartini, a virtuóz hegedűművész és zeneszerző volt, de a vonósnégyes igazán Haydn műhelyében vált komoly műfajjá, s egyben Haydn érzelmeinek legadekvátabb kifejezőjévé. A miséket és az operákat inkább kényszerűségből irta (nem is szerepelnek gyakran a mai társulatok repertoárjában), a szimfóniákat főleg a zenekara számára. Á vonósnégyes megmaradt neki. Mozart, aki tisztelte és szerette Haydnt (Haydn is nagyra tartotta öt) őszinte csodálattal beszélt Haydn vonósnégyeseiről.

Haydn hírneve egyre nőtt. Sokan próbálták öt elcsalogatni más főúri udvarokhoz, de ö hűségesen kitartott — harminc éven át — az Esterházyak szolgálatában. (A szerelemben már korántsem volt ilyen állhatatos: felesége — aki nem sokat tudott Haydn zsenialitásáról, s ezért sosem volt megértő társa — úgy vett magának elégtételt e félrelépésekért, hogy szétszórta Haydn kéziratait, s néha egy teleirt kottalappal gyújtott be a kandallóba.

1790-ben meghalt Esterházy Miklós, s utódja feloszlatta a zenekart, a legjobb muzsikusoknak azonban nyugdijat biztosított, igy Haydn megszabadulva a terhes kötelességtől, de anyagilag biztosítva kedvére dolgozhatott és utazhatott. Hívták is sokfelé, egy Solomon nevezetű hangversenyrendező pedig egy emlékezetes londoni koncertsorozatot szervezett a számára, amely komoly anyagi nyereséggel is zárult. (Haydn, Mozarttal és Beethovennel ellentétben nagyon körültekintően intézte a pénzügyeit.) Erre az alkalomra hat szimfóniát komponált, a két évvel későbbi londoni hangversenysorozat alkalmából újabb hatot, s ezek az ún. Londoni-szimfóniák jelentik Haydn szimfonikus zenéjének a kicsúcsosodását. (Haydn egyébként — a vitatott és a nem bizonyítható származású darabokat nem számítva — öszszesen 104 szimfóniát szerzett, amelyek közül jónéhány a szokásos megjelöléseken kívül .igen jellegzetes elnevezést is kapott: pl. A tyúk. Az üstdobpergés. Az óra, A mirákulum stb.)

Haydn Londonban érezte magát először valóban híres és mindenkitől független művésznek. aki nemcsak remekműveket alkotott, hanem egy egészen új zenei stílust is teremtett, amely majd klasszicizmus néven vonul be a zene történetébe. London ugyanakkor egy megrázó élményt is tartogatott a számára: itt ismerkedett meg a Londonban élt nagy német zeneszerző, Händel oratóriumával, amelyek ösztönzésére az 1790-es években két nagy oratóriumot komponált. Az Évszakok és a Teremtés Haydn életművének mintegy summázataként állnak alkotásai listájának legvégén, ezekkel az életigenlő alkotásokkal búcsúzott az élettől és az emberektől, akiket derűs alázattal szeretett és zenéjével szolgált.

Halála 1809-ben még esemény volt — koporsója mellett a Bécset elfoglaló francia hadsereg katonái álltak diszőrséget —, később azonban mintha megfeledkeztek volna róla. A romantikusok túlságosan száraznak találták muzsikáját, amelyből hiányzik a szenvedély és az őszinte érzelem. Csak a huszadik század ismerte fel újra — akárcsak Bach esetében is — jelentőségét s igazi nagyságát, habár a romantikusok előítéletei még hosszú ideig megnehezítették az objektív Haydn-kép kialakítását.

Remélhetőleg születésének 250. évfordulója új ösztönzést ad majd mind a Haydn-kutatásnak, mind pedig az előadóművészeknek alkotásai jobb megértéséhez.

LACZA TIHAMÉR