A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-20 / 12. szám
ték, a férfi felhajtott egy kupicával, s átment a konyhába. — Öreg, hagyjad most a halat — behúzta maga mögött az ajtót. — Megég, Dimitru. — Ne törödj vele. Azért jöttem ... Szóval, kellemes karácsonyt, öreg ... Sok szép karácsonyt kívánok neked. — Rendes vagy, Dimitru. Látod, a kapitánynak még az sem jutott az eszébe, hogy meghívjon egy kupicára. Én meg, tudod, mit kívánok neked ... — Tudom ... jól tetted, hogy ráébresztettél valamire délben ... Bőrkabátja zsebéből egy csomag szivart húzott elő: — Nesze, fogadd el. — Ugyan. Dimitru ... Nektek is kell a pénz, drága mulatság ez. — Mástól úgysem kapsz semmit, neked már senkid sincsen. Jómagam is hasonlóképpen járhattam volna .. . Elgondolkoztattál ma .. . — Igazán örülök. — Csak egy percet még, öreg!... Ismerted gyerekkorától fogva. Szerinted van értelme? — Nem értelek. — Hát..., tudod miféle volt. .. — Falumbeli, Dimitru. Aztán, szülők nélkül. kiszolgáltatva a világnak . .. Nincs ebben semmi különös. Az emberek meg boldogan hozzátesznek, örömmel szolgálnak hamis képpel. Ó, csak nyelvük ne volna!... Na gyere, veled iszom a mai napra. Most már két okból. Többet nem kapsz, észnél kell legyél. Szótlanul álltak egymással szemben. — Te, öreg — kezével nagyot sújtott a levegőbe. Ha legközelebb sikerül, te leszel a keresztapja. — Bár úgy lenne! — Akkor hát megyek. — Menj csak. És hozd fel őt is, jót mulatunk az éjszaka! A férfi csendben nyitott be, háta mögött rejtegetve a délután vásárolt selyemsálat. Sötét volt a kajütben. Gyertyát gyújtott, leült. A szék halkan reccsent a súlya alatt. — Mit csinálsz?! Ott a villanykapcsoló.. — Te nem alszol? Az asszony nem válaszolt. Nyitott szemmel feküdt a keskeny heverön, ruhástul. — Mondani akarok valami fontosat. — Mondjad gyorsan, mert álmos vagyok. — Nézz rám, nem vagyok részeg ... És. .. ne aludj, mert mindannyian várnak odafent . .. kettőnket — hazudta. — Azt akarom, hogy próbáljuk meg újra ... Hogy legyen gyerekünk — lökte ki magából, és mélyet lélegzett. Sohasem akarok hozzád durva lenni. Ezentúl csak akkor leszünk együtt, ha te is akarod. Odaült az ágy szélére, nagy tenyerével ügyetlenül végigsimitott a fekete hajfonaton. — Átgondoltam az egészet. Hihetetlen mennyire ostoba voltam. Most szép, csendes karácsonyunk lesz .. . Olyan, mint az első. Különösen szépnek találta az asszonyt, csodálkozástól szétnyílt ajkát, finom selymes bőrét. Kezét óvatosan becsúsztatta a takaró alá, megremegett a vágyakozástól. — Majd aztán felmegyünk ... Csak azután — suttogta, és belecsókolt a nyakába. Az asszony teste megfeszült, akár ha tüzes vassal érintették volna; mindkét kezével igyekezett őt eltolni magától. Idegenül, élesen csengett a hangja: ugyan, hagyjál békén! Mondtam már, hogy álmos vagyok. Állig magára húzta a takarót, elfordult. A széparcú fiatalemberre gondolt, akinek úgy perzselt a pillantása, és akit kénytelen volt pofonütni... JOHANN WOLFGANG GOETHE VERSEI Prométheusz Borítsd be égboltod, Zeusz, felhők ködével s játssz, mint a bogáncsot döntő buta gyerkőc tölggyel, hegyorommal. De hagyd meg a jussom, hagyd nékem a Földet s mit nem te emeltél, a kalyibámat és azt a tűzaknát, melyre irigykedsz, hagyd nékem a lángot. Római elégia Nincs a világon semmi silányabb, miként ti, istenek. Áldozatokból tengtek nyomorultul s lanyha imákból híztok ti dicsőre. Fölkopna az állatok is, ha a földön nem volna gyerek és koldusi fajzat, rongy, belga bolondok. Fiogy még kicsi voltam, gyámoltalan árva, tétova szemmel néztem a napra, minthogyha amott fönn fül volna figyelni, meghallani jajszóm szív, mint az enyém itt, megkönyörülni az elhagyotton. Ugyan ki segített dölyfös titánok hada ellen engem ? Megmenteni életemet a haláltól, rabszolgáitól? Nemcsak te művelted mindezt, te tüzes szív, én hősi szívem te ? S te ifjú, te izzó, te megcsalatott jó, nem te lobogtál hálát a magasba, köszöntve az égben a csöndes Alvót ? Téged tiszteljelek ? Miért ? Oltottad-e kínom a görcsöt apasztva, hogyha lerogytam ? Vagy könnyeimet talán csillapítottad, hogyha aléltam? Nem az kalapácsolt engem erőssé, a messze idő és a Sors, az örök Sors, az, aki téged? Azt hitted tán, hogy meggyűlölöm az életet érted, a pusztába futok majd, mert nem eredeti meg virágjaim vetése? Most itt ülök. Embert teremtek ennen -képemre, hozzám hasonló emberi fajtát, hogy sírjon, örüljön, csóktól tüzesedjék és sanyarogjon s téged ne becsüljön, mint én! ,,Miért nem jöttél el ma a szőlőhegyre, kicsim, mondd? vártalak fönn egyedül, mint megígértem elébb." Már benn voltam a présházban, s kit látok, a bácsid! szorgosan a karók közt sürög a kisöreg. Lopva kisurrantam. — „Csacsikám, akitől megijedtél, váz volt csak, madarak réme! A torzalakot együtt tákoltuk, szőttük rongyból, kacatokból, énkáromra, bolond, még segítettem is én." Most sikerült az öreg csele: kertjéből s a húgától, látod, a jómadarat így riasztotta ma el. (Vidor Miklós fordítása) Ajánlás a Fausthoz Közeledtek megint ti, lenge árnyak, kik egykor régen földerengtetek. Próbáljam most ittfogni mindahányt? E vágy szívemben lelhet még helyet? Elémtolultok! Bontsatok hát szárnyat, ködből, párából ha kikeltetek; mint ifjan, most is megrendíti szellemjárásotok varázsfuvalma lelkem. Vidám napok emléke kél zsibongva, és néhány kedves árnyék meg jelen; mint félig elfelejtett, régi monda kísért első barátság, szerelem; a kín is újul, őspanasz borong a tekervényes futású életen s idézi a jókat, a szép időkben akik csalódva tűntek el előlem. A lelkek, kiknek kezdetét daloltam e dalnak végét nem hallják soha; a baráti sereg porlik a porban, az első' visszhang régen szállt tova. Ismeretlen tömeg hallgatja zordan fájdalmam, még tapsuk is mostoha; s ki tán örömet lelne énekemben, ha ét, bolyong, szétszórva idegenben. És most ama komoly, halk szellemeknek körébe rég elnémult vágy ragad, mint éolhárfa hangja remegnek, dalom susogva, tétován fakad, borzongok, könnyek könny után peregnek, a szív fagya megolvad, megszakad; ami enyém, mind távolabb homálylik, s ami letűnt, most valóságra válik. (Kosztolányi Dezső fordítása) (Sárközi György fordítása) 11
