A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-13 / 11. szám

Gyakorta emlegetjük, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom 1948 után a semmiből indult. Ez persze, szerintem részigazság, de most nem ennek a bizonyítása a célom, inkább csak arra szeretnék utalni, hogy az itteni magyar nemzetiség történetében akad még néhány terület, amelyre a „semmiből indulás" legalább ügy ráillik, mint irodalmunkra. De erről alig esik szó. írásban pedig még gyérebben foglalkozunk vele. holott alapvetően fontos művelődéstörténeti eseményekről, és azok valóraváltóiról kellene — kellett volna — beszélni. Azokra gondolok, akik 1948 februárját követően, a CSKP nemzetiségi politikájának megvalósítása során ott álltak a szlovákiai magyar iskolák újjászervezésénél, azokról, akik áldozatos munkával — egyidöben tanulva és tanítva — megakadályozták. hogy egy nemzedék írástudatlanná váljék, s akik mindmáig végzik ezt a-munkát áldozattal, alázattal és becsülettel. Néhány írásban ezekről a pedagógusokról próbálok portrét rajzolni; életükről, sorsukról, emlékeikről, munkájukról — róluk, tanítóinkról, művelődésünk úttörőiről.

Teljesen haszontalannak bizonyultak azok a délelőtti próbálkozásaim, hogy felidézem magamban ismeretségünk kezdetét. Egyszerűen megtörtént valamikor az időben, olyan természetességgel, ahogy a fű nő, vagy ahogy a folyó hullámai sodródnak a partok között. Később szinte minden hónapban találkoztunk, a CSEMADOK járási bizottságán az elnökségi üléseken, ahol a Kassa-vidéki (Košice-vidiek) járási szervezet munkáját szerveztük. Persze vitatkoztunk is bőven, hiszen ez a munka másként nem megy, de vitáinkat mindig a jobbítás szándéka vezette; a József Attila-i „érted haragszom, nem ellened" szellemében. Korát tekintve Mura Ferenc abban az időben Fedics János bácsi és Szanyi József után következett a sorban. A legutóbbi járási konferenciánk előtt az egyik elnökségi ülés után megszólított.

— Fiatalítani kéne az elnökséget — mondta. — Úgy gondolom, engem kihagyhatnátok már, s helyettem jelöljetek egy fiatalt... Nekem úgy is van elég gondom a helyi szervezettel Abaújszinán, meg a Rozmaringgal is ...

Láttam, s azonnal megértettem, hogy amit mondott, azt alaposan megfontolta, s ha így határozott, akkor nem — s elsősorban nem — a saját érdekeit nézte, hanem szövetségünk munkájának erősítésének szükségességét tartotta szem előtt. Mert való igaz; a járási bizottságra ráfért a fiatalítás, s az sem volt, nem lehetett közömbös, hogy a nagymúltú abaújszinai Rozmaring népművészeti együttesünk tovább épüljön. Mindez jó két esztendővel ezelőtt történt. Azóta ritkábban találkoztam Mura Ferenccel, de munkájának eredményével annál gyak rabban, hiszen a Rozmaring ismét élegyüt

tessé küzdötte fel magát, s az együttes negyedszázados fennállásának ünnepségén három nemzedék közös táncában gyönyörködhettünk.

Mindezt Abaújszina felé tartva elevenítem fel újra és újra magamban, mintha bizony ez valamit is segítene. Mert hát hogyan is ismerjük mi egymást? Na persze. Tudom, hogy Mura Ferenc valahonnan a Csallóközből származik, de szülőfaluja nevére nem emlékszem; aztán földereng, hogy valamikor azt említette. S hát azt is tudom, hogy végül tanító lett, valahol a Bodrogközben.

Szinán a szép új iskolaépületben — amit az itt dolgozók már nem dicsérnek, mert az építők ezt-azt elfuseráltak benne és rajta — Feri „bácsit" hamar megtalálom.

— Mi jót hoztál? — kérdi.

— Inkább vinnivalóm lenne ...

— Na, akkor rossz helyre jöttél.

— Miből gondolod?

— Csak gondolom — mondja és alig észrevehetően elmosolyodik.

Nem sokkal később azonban az egyik csendes utcában álló kényelmesen berendezett családi ház emeleti szobájában már szinte nyomdakész mondatokat fogalmaz kérdéseimre.

— A Csallóközben, a komáromi járásban levő Füsön születtem — mondja. — Ott töltöttem a gyermekkoromat. Apám

1933-ban meghalt. Velem együtt hárman voltunk gyerekek. Anyám két évvel apám halála után ismét férjhez ment. Azt követően, hogy elvégeztem a nyolc elemit, egy ideig odahaza voltam majd Sopronba kerültem, eredendően azzal a céllal, hogy tanuljak. Persze, hogy tanulhassak, munkát kellett vállalnom.

— Ha azt mondom: Füs, mi jut róla az eszedbe ?

— A szülői ház és maga a táj. Ha hazamegyek. szinte mindig bejárom az egész határt, keresem az ismerős fákat... Ha azt mondom, hogy „hazamegyek", ez mindig Füst jelenti még ma is.

— Megismernek-e még az otthoniak?

— A velem egykorúak meg a valamivel fiatalabbak még meg.

— Az imént azt mondtad, hogy Sopronba mentél azzal a céllal, hogy tanulj.

— Igen. 1942-ben. Tizenhét éves voltam akkor. És elhiheted nem volt könnyű abban az időben diáknak lenni. A bencések gimnáziumába iratkoztam be. Hogy tanulhassak, a bencések rendházában favágást, takarítást vállaltam. Ezért a munkáért kaptam kosztot és szállást, meg némi zsebpénzt is olykor. Reggel ötkor keltem takarítani, ha végeztem a takarítással, mentem az órákra, s délután ismét dolgoztam. De ha a szükség úgy hozta, akkor délelőttönként is ki kellett maradnom. A kimaradást persze pótolnom kellett. De ha nehéz is volt ez a diákélet, mindig azt néztem, hogy tanulhatok; szerencsésnek éreztem magamat, hogy erre lehetőséget kaptam. Mert hiszen abban az időben egy-egy faluból ketten-hárman ha középiskolába járhattak.

— Volt valami kedvenc tantárgyad ? Tulajdonképpen minek készültél, mi szerettél volna lenni?

— Kedveltem a matematikát, a történelmet és főleg a rajzot. Ez utóbbihoz volt némi tehetségem is. S persze kedveltem az irodalmat. Amit szívesen elhagytam volna, az a szertartás volt. Ami kérdésed második részét illeti, arra azt mondhatom, hogy elsősorban az volt a fontos, hogy tanulhatok. De odahaza azért korábban már szóba került, hogy ha már tanulok, akkor esetleg lehetne belőlem tanító. Ezentúl volt nekem egy igazi nagy vágyam: bekerülni a képzőművészeti főiskolára. Ezt a tervet azonban a második világháború keresztülhúzta.

— Hol ért a háború, hogy vészelted át?

— Komáromot 1944 végén érte el a front. Ekkor én már odahaza voltam. 1945 januárjában a nyilasok összeszedték a leventéket nálunk is. Három napra való élelemmel kellett jelentkeznünk. Előbb Gútára vittek, majd Érsekújvárba. Tizenkilenc éves voltam, mikor bevagoníroztak bennünket s Égerbe, a mai Chebbe szállítottak, ahol beöltöztettek katonaruhába, s ki akartak képezni, de végül aztán munkaszolgálatra osztottak be mindannyiunkat. Chebből a nyugati frontra, Mannheim környékére vittek, ahol lövészárkokat, fedezékeket építettünk. Szülőfalumból, ha jól emlékszem öt évfolyamot úgy 40—50 leventét vittek el. Én azonban nagymegyeriekkel kerültem egy helyre. Állandó rettegések közepette éltünk a gyakori légitámadások miatt. Sose volt nyugta az embernek. És hát elég sokat koplaltunk. Rossz volt, nehéz volt, én ennek ellenére mindig bíztam abban, hogy baj nélkül átvészelem a háborút.

— Hogyan és mikor kerültél haza?

— Elég nagy kerülővel, mert 1945 áprilisában fogságba kerültem. Na persze, ma erre visszatekintve, egy kicsit amolyan operettízü fogságba esés volt ez. Az történt ugyanis, hogy amikor közeledett a

front, kivittek a németek egy erdőbe, adtak egy napra való élelmet — az utolsót — s ott kellett várnunk. A közeli várost akkor már elfoglalták az amerikaiak. Kiüzentek, hogy sorakozzunk fel, s ők kijönnek és fogságba ejtenek. Mi az egyik fabarakk sarkára kiakasztottunk egy fehér lepedőt és a parancs szerint felsorakozva vártunk, de az amerikaiak csak nem jöttek. Vagy egy óra hosszat ácsorogtunk így, amikor feltűnt az úton egy páncélkocsi meg két dzsip, s megtörtént a „foglyulejtés". Negyvenöt októberéig voltam kint fogolytáborban, aztán egy rendes magyar fogolyszállítmánnyal Augsburgból Kaposvárra szállítottak. Ott kaptunk igazolást, amivel hazáig mehetett, aki mehetett. Nekem csak a Dunáig nyújtott biztonságot. Végül egy halász csempészett át a Dunán, így kerültem haza 1945. október 23-án.

— Nem fordult meg a fejedben, hogy odaát maradj?

— Akkor nem, később igen. Akkor ugyanis a fő dolog az volt, hogy az ember hazakerüljön. Más egyéb tervem aligha is lehetett, hiszen majd egy évig voltam távol, s arról fogalmam sem volt, hogy odahaza mi történt. Szerencsére együtt volt a család.

— Hol jártál, mivel foglalkoztál 1945— 1948 között?

— Bizonytalanságban éltem. Folyt a lakosságcsere, a kitelepítés. Az embernek voltak ugyan elképzelései, de úgy érezte, hogy pályája derékba tört. Persze 1947- ben átköltözhettem volna Magyarországra, de a család miatt maradtam. Odahaza gazdálkodtam, de dolgoztam Csehországban is, meg Partizánskéban, állami gazdaságban, ahol és amit lehetett.

— Az imént azt mondtad, hogy úgy érezted, pályád derékba törött.

— Igen, mert hiszen voltak céljaim, amiket szerettem volna elérni, ezért is mentem tanulni. De a háború utáni időkben minden kilátástalannak látszott; az évek múltak, én pedig úgy éreztem, hogy nem sikerült elérnem, amit szerettem volna, s főleg azt éreztem, hogy késésben vagyok.

— így ért 1948 februárja. Feloldott-e valamit benned?

— Kezdetben nehéz volt eligazodni, mert negyvennyolc februárjára mondtak jót is, rosszat is. Attól függően, ki hol állt. Nagyon jelentős eseménynek éreztem az Új Szó megjelenését például. Felcsillantotta újra a reményt, hogy talán egyszer sikerül elvégeznem valami feisőbbfokú iskolát.

— Hol ért a hír, hogy ismét megnyílnak a magyar tannyelvű iskolák?

— Partizánskéban, a cipőgyárban.

— Hogyan lettél végül is tanító?

— Az bizony elég hosszú história, bár úgy hiszem, eddig is arról beszéltem. Ott kell folytatnom, hogy 1951-ben Kolozsnémán mezőgazdasági szakiskolát nyitottak. Ide hívtak tanítani de én tanulónak iratkoztam be ebbe az iskolába. Ezután Komáromba mentem egy féléves előkészítő tanfolyamra. Ezzel egyidöben az ottani Mezőgazdasági Műszaki Technikumba is beiratkoztam. Az említett féléves előkészítő tanfolyam után 1952-ben az akkor létesített leleszi Mezőgazdasági Műszaki Technikumba helyeztek tanítani, így történt aztán, hogy Leleszen ugyanazt tanítottam, amit Komáromban tőlem kértek számon ottani tanáraim. Végül 1955- ben érettségiztem Komáromban a technikum növénytermesztési szakán. Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy

(FOLYTATÁS A 14. OLDALON)

4