A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-13 / 7. szám
Tudomány-technika A tudományos ismeretterjesztésről Beszéljünk már egyszer a tudományos ismeretterjesztésről is! Amíg a népszerűsítő munkák (persze, elsősorban nem a hazai magyar szakemberek tollából származókra gondolok) szinte elárasztanak bennünket, addig a műfaj elméleti-módszertani kérdéseinek a tisztázása a mai napig nem készült el. Arról van szó, ugyanis, hogy a rengeteg tiszteletreméltó kezdeményezés egymástól szinte elszigetelve, függetlenül torkollik a népművelési „erőfeszítések" sodrába, s — mivel céljuk is csak „éppenhogy" közös — módszereik sokféleségével inkább zavart keltenek, mint rendet. Szóval főleg a fokozottabb felelősségtudatot és célirányosságot hiányolom! Rendet kell hát teremteni először a tudományos ismeretterjesztés elméletében (ha nincs ilyen, meg kell teremteni, ami persze nem megy máról holnapra), hogy elvárhassuk tőle a rendteremtés hatékonyságát másutt. Persze a „tudományos ismeretterjesztés" tulajdonképpen rossz kifejezés, hiszen azt sugallja, hogy tényeket, ismereteket kell közvetítsen, holott — ezt az alábbiakban majd még bővebben kifejtem — az nem lehet cél, hiszen sehová nem vezet. Akkor már talán jobb a „tudománynépszerüsités” forma, amely magába foglalhatja a tudományos gondolkodás, szemlélet „népszerűsítésének” a lehetőségét is. Itt viszont a „népszerüsités” szónak lehet bizonyos lekicsinylő mellékzöngéje... De azt hiszem, nem a ráragasztott címkén múlik (bár az is fontos, hogy tudjuk, mit tartalmaz a skatulya), milyen lesz a nagyközönség és a tudományos élet viszonya. Ha a magyar tudománynépszerüsités gyökérrendszeréig akarnók eljutni, elemezhetnénk tán Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely „népművelő" munkásságát; esetleg Bornemissza Péter Ördögi kisértetek-jéig is lenyúlhatnánk ... De most nem ez az elsődleges cél! Elvégzi ezt majd (ha érdemes, és valóban ide tartozik) egy — a forrásokban sokkal járatosabb — irodalomtörténész vagy népművelési szakember. Mi elégedjünk meg azzal, hogy a mai problémákat, lehetőségeket vesszük számba — kizárólag az írott szó kínálta lehetőségek, feladatok környékén portyázgatva. Gyergyai Albert írja valahol, hogy az esszéíró a „kiművelt emberfőkhöz" fordul, akik persze mindenütt kis réteget alkotnak, de az „nyílt réteg, amelybe bárki beléphet". Magyarán: a megértés kedvéért az olvasó küzdje föl magát az író szellemi szintjére (ha alatta lenne), s ne az író ereszkedjék gügyögve féltérdre az olvasóhoz. Lefordíthatnánk vajon ezt az elvet a tudománynépszerüsités problémáinak nyelvére? Igaz, hogy fordításra nemigen van szükség, hiszen végülis az eszszé szintén magas szintű ismeretterjesztés; de azért csak részben tudom elfogadni ezt az álláspontot. Az elv teljes átvétele ugyanis egyrészt a problémák teljes elodázását jelentené, másrészt az általunk vizsgált műfaj (?) célja mégsem a — bármennyire is „nyitott" — szűk réteghez való szólás. Sőt! Annyit azonban mindenképpen át lehet venni, hogy bizonyos „rátartással" kell dolgozni, tehát a mérce mindig kissé (de csak kissé!, különben elriasztó lehet!) az átlagolvasó tudásszintje fölött legyen — ami aztán fokozatos fölfelé kapaszkodásra sarkallhat ama bizonyos „nyílt réteg" felé ... Valahogy úgy képzelem el, ahogy Veres Péter is megfogalmazta: „Hozzátok akarok beszélni, de nem úgy , ahogy némely kritikusaim mondják, hogy szálljak le a magas gondolatok világából; a nép legjobbjait próbálom felvezetni ide." Ezért úgy kell írni, „hogy legalább a közönségünk értelmesebb és fogékonyabb része meg is értse. Ha nem is teljesen, mert az lehetetlen, de legalább annyira, hogy konyítson hozzá, mert akkor már belekap, a fejlődő kíváncsiság tovább ösztönzi, hogy megismerje a fogalmak rejtélyes, idegen világát." Tudom, ez így még mindig nagyon elvont, nézzük meg konkrétabban: mi is a teendő? Mindenféle ismeretterjesztés (oktatás) bizonyos szintű előismeretekre, iskolázottságra támaszkodik. Tisztázni kell tehát először — legalább nagy vonalakban —, hogy kihez szólunk tulajdonképpen. A befogadó feltételezhető (és joggal elvárható!) ismeretanyagát, tudásszintjét megállapítván aztán már „csak" egy feladat marad! következetesen erre az alapra építeni a mondandót. Németh László ebből a szempontból közelíti meg a tudományos ismeretterjesztés problematikáját. Három kategóriáit különböztet meg) kisiskolás-, ifjú- és felnőttkor), s az ide tartozók más-más igényei figyelembevételével véli megoldhatónak a kérdést. Pernye András viszont (elgondolása sokban érintkezik ugyan a fent elmondottakkal) általában a publikálást, a szakember, az Írástudó felelősségét határozta meg háromlépcsősnek: az első a legelemibb szakmai ismeretek népszerű elmondása, a középszint az esszé, és a harmadik a szigorú értelemben vett szaktanulmány. Míg Németh László tervezete sokkal áttekinthetőbbnek, „gyakorlatiasabbnak" tűnik (legalábbis így papíron), a Pernye András által javasolt háromlépcsős megoldás már problematikusabb. Kategóriát ugyanis jóval nehezebb pontosan körülhatárolni (pontosításukkal maga'meg sem próbálkozik), ami jó is, meg nem is. Jó, mert nincs szűk korlátok közé szorítva a szerző; rossz, mert táptalajt nyújt a Németh emlegette „ismeretterjesztői selypítésnek", az egyes fokozatok közti csúszkálásnak. Hiszen már önmagában az esszét mint „műfajt", formát is szinte lehetetlen megfogni. Aki keresi rá a pontos definíciót, mintha vízben markolászna; bizony nem sok marad a markában! Egy szónak is száz a vége: szerintem nincsen olyan egyedül üdvözítő módszer (még Németh gyakorlatias javaslata sem az), amelynek segítségével egyértelmű receptet írhatnánk „kezdő ismeretterjesztők" számára. Nem is kell ■ persze, ilyesmi. Mindenki egyénileg eldöntheti, hogy mely módszer a legmegfelelőbb számára, csupán arra kell ügyelnie, hogy egyszerre csak egy tudásszintet képviselő réteghez szóljon. E meglehetősen laza korlátok között aztán már mindenkit megillet a teljes ismeretterjesztői szabadság. Megvizsgálandó továbbá, hogy az egyes szakágaknak melyek azok az eredményei, amelyeket már a „nagyközönség " elé szabad tárni. Egyes vélemények szerint ugyanis csak a „holtbiztos" eredmények kaphatnak itt helyet; föltevések, ötletek kizárólag szűk szakmai körben vitatandók meg. Önmagában helyes ez az elv, hiszen a kellő szakmai kritikával föl nem vértezett kívülálló belezavarodhat a tények és a tudósi ujjgyakorlatok közti szelektálásba. Helyes tehát az álláspont, hogy csak a „biztosat" népszerűsítsük. No, de ki dönti el, hogy mit tekinthetünk biztosnak?! Sokkal mérgezőbb hatású ugyanis egy „biztosnak" aposztrofált feltevés, mint egy őszintén beismert ötlet, lelemény — amelyet senki sem állít megfellebezhetetlennek, ám valamikor igazsága is bebizonyosodhat. László Gyula szavaival élve: „a bizonyosságok is voltaképpen feltevések, csakhogy ezek belénk idegzödött tudatra támaszkodnak, tehát valószerűbbnek hatnak ..." E két álláspont keveredése, fortyogása az ismeretterjesztés amúgy is zavaros műfajában a „felvilágosítandók" Ítélőképességének fokozatos gyöngülését és az egyre erőteljesebb szenzációéhség kialakulását eredményezi. A tudományos ismeretterjesztés ezáltal az olcsó, kényelmes szórakozás, afféle szellemi kábítószer, pótcselekvés funkcióját tölti be. Pedig nem ez a cél. Mi- hát akkor mégis, s milyen módszer vezessen el oda ? Fogas kérdés, itt sem lehet mindenkire érvényes, sémaszerűen használható útmutatást adni — a kiindulás elvi alapjait azonban megkereshetjük. A fentiekben láthattuk, mennyire labilis a tudománybeli bizonyosságnak (ill. lehetőségnek, feltevésnek) a megítélése. Ne is az legyen a tudományos ismeretterjesztés feladata, hogy kizárólag biztos eredményeket, tényeket keressen! Segítse inkább a szaktudományban járatlan kívülállót a téma gyökeréig hatolni, majd együttgondolva bontsa ki az eredményt (ami lehet bizonyosság, de feltevés is — mindig hangsúlyozva: melyik!). Forduljunk csak ismét László Gyulához: „Aki megtisztel azzal, hogy elolvassa, amit írtam, azt én azzal becsülöm meg, hogy világosan megírom: mi az, amit tudunk, és milyen alapon, mi az, amit nem tudunk, mi az, amit csak sejtünk és így tovább." Ezáltal az olvasó a tudományos probléma lényegét értheti meg. Benedek Istvánt idézve: „Nem adatokat kell ismertetni, hanem összefüggéseket. Az információnak csak a maga helyén van értéke; a jó ismeretterjesztés: helyére tett információ." Ha ismeretterjesztésről beszélünk, nem készséges pincérek által föltálalt ebédről van tehát szó, hanem a kemény munkát megkövetelő élelemszerző termelésről. A tudományos ismeretterjesztés segítsen hát a gondolkodás fejlesztésében, a világnézet kialakításában — de ne definíciókkal, hanem a bizonyítási eljárásoknak (még a zsákutcának is) az ismertetésével. Együttgondolkodva és az együttalkotásra serkentsen, hiszen munkánk csak így lehet eredményes és gyümölcsöt érielő. Liszka József Csőkamera Az angol Rees Instruments cég legújabb tévékamerája 4,5 cm átmérőjű, súlya 1 kg, s a hozzákapcsolható monitorral együtt kényelmesen elfér egy aktatáskában. Az objektív tárgytávolsága 13 mm-től a végtelenig terjed. A különleges készülékkel víz alatt, sugárveszélyes helyeken és bonyolult berendezések belsejében nézhet körül a vizsgálatot végző szakember. Autó a hullámvasúton Nincs akadály a híres angol terepjáró, a Range Rover legújabb változata előtt: úttalan utakon, mocsáron, meredek kaptatókon is átjut. A négyajtós változat hátsó ülései kényelmesebbek az eddiginél, a sebességváltó továbbfejlesztése révén pedig csendesebb üzemű lett a kocsi, és 20 százalékkal csőkként az üzemanyag-fogyasztása. 3,5 literes motor működik az állandóan négykerékhajtású terepjáróban.
