A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 5. szám
Gály Kati rajza ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA' Kezembe veszem a Kritika 1981. évi 11. számát, és mindjárt az első oldal „Ablak" rovatában érdekes írásra bukkanok: Burányi Nándor interjúja a 60 éves Szeli István akadémikussal — az újvidéki egyetem magyar tanszékének professzorával, a Hungarológiai Intézet és a Vajdasági Akadémia egyik alapítójával —, melyet az Újvidéki Televízióban készített és a Híd 1981 szeptemberi számában jelent meg. Ebből közli a Kritika, mint a bevezetőben írják, a „nemzetiségi kultúra mibenlétéről vallott gondolatokat." Az első, nagyon elgondolkoztató mondatot mindjárt a riport elején találom: „Szerintem egy kultúra megalapozottságához okvetlenül szükség van ún. csúcsintézményekre (Tanszék, Intézet stb.j. Enélkül nyilvánvalóan ném lehet sikerrel végezni még a népművelő feladatot se, az ún. tömegkultúrát." Milyen fontos gondolat a mi számunkra is! De hasonlóan fontos a beszélgetésnek úgyszólván minden idézett mondata a nemzetiségi kultúra meghatározása és fejlesztése szempontjából. A harmadik kérdésben adott válaszban találom meg azonban a talán legfontosabb, engem mindenesetre legközvetlenebbül, legmélyebben érintő sorokat: „Az anyanyelven végzett oktatást nem lehet semmivel pótolni. — mondja Szeli István, majd így folytatja: — Én annak idején, a háború előtt, a szabadkai gimnáziumba jártam ún. »magyar« tagozatra. És ezen a magyar tagozaton a magyar nyelvet és a hittant tanultuk magyarul. Volt ugyan olyan esztendő is, amikor például a latint magyarra fordítottuk, vagy volt olyan esztendő, amikor kaptunk magyar fizikatanárt. Az összes többi tantárgyat, tehát a matematikát, biológiát, a vegytant, a fizikát, a történelmet meg a földrajzot stb., ezt mind szerb-horvát nyelven hallgattuk, és tapasztalatból mondhatom, hogy különösképpen az észak-bácskai gyerekek, akik nehezebb körülmények között tanulják a szerb nyelvet, mint az újvidékiek, ezeknek a műveltségében a sok-sok törés, hézag és hiány éppen emiatt állt elő. Ezért tartom én fontosnak ezt az ügyet előmozdítanunk." Az idézett rész tehát, a nemzetiségi kultúra egyik kulcskérdését, a nemzetiségi iskolák fontosságát tárgyalja. A visszaemlékezés a „magyar tagozatos", de az anyanyelven kívül minden tantárgyat a többség nyelvén oktató iskolára pedig egy szomorú „olvasmány-emlékemet” juttatja eszembe, valamint azt, hogy úgy látszik, mégis igaz az elnyűtt közhely, hogy nincs új a Nap alatt. Tavaly ugyanis kb. ilyen idő tájban jelent meg egykori szeretett alma materem jelenlegi igazgatónőjének feltételezhetően jóindulatú, de a nemzetiségi iskolák szerepének teljes félreértéséről tanúskodó, az anyanyelvi oktatás Comenius óta hangsúlyozott fontosságát fel nem ismerő javaslata a szaktantárgyak szlovák nyelvű oktatásáról a magyar középiskolákban „a magyar diákok továbbtanulásának megkönnyítése érdekében". Nos Szeli István válaszából nyilvánvaló a javaslat helytelenségének miértje. Hadd kíséreljem most meg hozzátenni — vagy inkább ennek ürügyén elmondani — e téren szerzett saját tapasztalataimat. A mi hajdani osztályunkban is voltak „észak-bácskai gyerekek, akik csak földrajzi hovatartozásukban különböztek a Szeli István osztálytársaitól, lévén „dél-gömöri" illetőségűek, tehát nem a szerb-horvát hanem a szlovák nyelvet tanulték nehezebben. De a gimnáziumban — hála értük külön is mindent elkövető tanárnőnknek — megtanulták a nyelvet, közben pedig (anyanyelvükönü) olyan szilárd alapot szereztek az egyes tárgyakból, melyre bizton építhettek további tanulmányaik folyamán, amikor már nem jelentett túlságosan nagy gondot néhány szakkifejezés elsajátítása. Meggyőződésem ugyanis, hogy minden tantárgynál alapvető jelentőségű az anyag megértése, „magukévá tétele". Ha a diák érti, „birtokolja" az anyagot, már csak a szakkifejezések elsajátítására van szüksége ahhoz, hogy az egyébként tanult és többé-kevésbé ismert idegen nyelven reprodukálni tudja. Ha viszont nem érti az összefüggéseket, a „lényeget", nem segít rajta a szakkifejezések nyelvileg tökéletes ismerete és minden „nyelvtani finomság" pontos használata sem. Befejezésül hadd meséljem el egy személyes élményemet, példaként az elmondottakra: Felvételi vizsgámon — egyébként nagyon rokonszenves — vizsgáztatóm prágai dialektusban elhadart „Cö vite o lidské mise?" kérdésére a komoly fejtörést az okozta, mit szeretne hallani tőlem. Inkább csak sejtettem, hogy a gerincvelőről van szó és óvatosan megkérdeztem: „Medulla spinalis?" (a gerincvelő latin neve). Vizsgáztatóm bólintott, mire én szlovák, cseh és latin szavak változatos elegyítésével — nyilván többször vétve a kevésbé ismert cseh nyelv nyelvtani szabályai ellen — próbáltam „visszaadni" ismereteimet. Mikor az egyik kérdésre sem a szlovák, sem a latin kifejezés nem jutott eszembe, egy „pardon" kíséretében elvettem a tanár tollát és az ott heverő újság szélére rajzoltam a választ. Az egész felvételi alatt pedig azzal a megnyugtató érzéssel ültem szemben vizsgáztatómmal, hogy tudom, értem amit el kell mondanom, „birtoklom" az anyagot. Hogy egyes nyelvi zökkenők ellenére ezt sikerült minden kétséget kizáróan vele is elhitetnem, arról a nevem mellé irt három felkiáltó jel győzött meg „beszélgetésünk" végén. Felvettek és az ún. nyelvi nehézségek helyett azt tapasztaltam, hogy vagy megértettem, tudtam az anyagot (de sokszor használtam magyar tankönyveket, és milyen előny volt ez azoknál a tantárgyaknál, melyekből a cseh nyelvű tankönyv beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, sőt sokszor szinte lehetetlen volt!), és akkor felelni tudtam a kérdésekre, nyugodtan, biztonságérzettel ültem a vizsgán, vagy „nem volt egészen világos a téma" és akkor nyögtem, vakarództam, mindjárt tele voltam „nyelvi nehézséggel". S hogy mit jelent általában, ha valaki erre a kifogásra hivatkozik, arra jellemző példa egy a prágai medikusok körében „szájhagyomány útján terjedő", állítólag megtörtént eset: A hires Borovansky tanár úrnál kínlódott az anatómia vizsgán gyengén felkészült kollégánk. A tanár úr, aki egyébként szigoráról volt ismert, jóindulatúan érdeklődött hiányos ismereteinek okáról. A válasz így hangzott: csehül nem tudom elmondani. — Hát ékkor milyen nyelven? — volt a következő kérdés. — Magyarul, mert én magyar anyanyelvű vagyok. — válaszolta az ifjú orvosjelölt, de kellemetlen meglepetés érte: A professzor úr rövid időre távozott, majd egy tekintélyes külsejű ismeretlen úrral tért vissza, aki hibátlan magyarsággal közölte az elképedt vizsgázóval, hogy most már semmi akadálya annak, hogy ismereteit hiánytalanul kamatoztathassa. Elképedt barátunk szomorúan fogta indexét és önként távozott. Ezek után elképzelhetjük, miben rejlett az ő „nyelvi nehézsége". Tanuljuk tehát mi csak anyanyelvűnkön azokat a szaktantárgyakat, szerezzünk szilárd alapokat, melyekre majd építhetünk a későbbiekben nemcsak szlovák vagy cseh nyelvű főiskolákon folytatott tanulmányainkkal, de angol, német, orosz, francia stb. nyelvű szakirodalom tanulmányozásával is. Közben pedig tanuljuk a szlovák nyelvet — az egyik fontos tantárgyat az iskolában —, és nézzünk utána a szakkifejezéseknek is. A már elsajátított, megértett anyagról olvashatunk cseh és szlovák nyelvű könyveket, szakfolyóiratokat is, ezzel nemcsak a szakterminológiával ismerkedünk meg, hanem a témáról való ismereteinket is felújíthatjuk és bővíthetjük. Hasznos beszélgetéseket folytathatunk hasonló érdeklődésű barátainkkal is. Az anyanyelven való tanulás könnyebbségével tehát időt és energiát takarítunk meg, melyet további ismeretek szerzésére, a bennünket érdeklő és számunkra fontos témában való alaposabb elmélyedésre használhatunk fel. Ez az egyetlen járható útja a felvételi vizsgákra való jobb felkészülésnek. így sajátíthatjuk el — anyanyelvűnkön! — valóban magas szinten a szaktantárgyakat, es használhatjuk fel egyúttal a kétnyelvűség előnyös oldalait, hogy létrehozzunk egy szakmailag jól képzett, de nemzetiségi öntudattal, nyelvi hovatartozástudattal rendelkező csehszlovákiai magyar értelmiségi réte- get. Dr. HIZSNYAN GÉZA / A létezéstől a lehetségesig Kereken húsz éve, 1961-ben tehetségesnek Ígérkező fiatal költők, prózaírók egy csapata indította útjára a Forrás-sorozat könyveit, legfőképp azzal az igénnyel, hogy a rendszertelenül, el-elszóródva megjelenő fiatal románja magyar szerzők tollából eredő közléseknek, rendszeres megjelenési lehetőséget, fórumot s ezzel együtt visszhangot is biztosítson. Az első Forrás-nemzedék sorozatindító szerzői között még olyan nevek szerepeltek mint. Szilágyi Domonkos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Veress Zoltán. A hatvanas évek végére aztán felnőtt és jelentkezett a második Forrás-nemzedék, olyan kiváló költőkkel az élen mint Farkas Árpád, Magyari Lajos. És napjainkban már a harmadik Forrás-nemzedék (Szűcs Géza, Balia Zsófia, Vári Attila .. .) beérő irodalmi termését takaríthatja be a sorozat megjelenő könyveiben az erdélyi és ezzel együtt az összmagyar irodalom. A Forrás-sorozat könyvei tehát húsz éve figyelemre méltó, izgalmas progressziónak adnak teret, nemcsak a vers és a próza, az esszé és a tanulmányírás műfajában, de otthont jelentenek számos egyéb műfaj részére is, mint amilyen pl. a filozófia, riportírás, sőt a képzőművészet különféle válfajai is. A felsoroltak közül, ezúttal a filozófiát szeretném külön is kiemelni, amely főleg Bretter György „Itt és mást" programadó munkásságával lendült a bölcselet magaslataira. Azóta a Bretter-iskola tagjai (Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós és mások) mögött fölbukkant ezen esszéisztikus filozófia követőinek második, ifjabb vonulata is. Közöttük különösen erős elemzőírói és filozofikus hajlammal felvértezett alkat és rokonszenves személyiség Bréda Ferenc, akit koránál fogva tulajdonképp a már említett harmadik Forrás-nemzedékbe lehetne besorolni. Első kötetében már szinte érett íróra emlékeztetőén mozog a filozófia elvont régióiban, az esszé adta lehetőség határait messze kibővítve. „A filozófia az új tudománya ..." vallja és kötetét ahhoz az általánosan sürgető elvhez igazítja, melynek értelmében, ahogy azt maga is írja „az elméleti gondolkodás kisvártatva közművelődésünk osztandója kell hogy legyen." Bréda filozófiai töltete esztétikai kiindulásé. Ebből az alapállásból, főként az irodalom közelíti meg könyve témáinak többségét, s ez mindenekelőtt a kötet gerincét képező, négy részből álló „Galilei" c. filozofikus fejtegetésre érvényes. Figyelemre méltó a szerző fejlett stilusérzéke és a nyelvi sokszínűsége. A nyelv „már a logika fölé emelkedetten a gondolkodás lelke ..., úgy, hogy már egyenesen a nyelvben létrejött kapcsolódások végeláthatatlan duzzasztógátja lesz." Ez a kijelentés tán némi magyarázattal is szolgál a kötet egyáltalán nem könnyen olvasható írásaihoz. Ebből a tételből kiindulva írja a szerző magáról: „Kerestem s keresem azokat az elméleti bizonyosságokat, melyek a gyakorlatiakat valamely törvényszerüségrendszer fényébe állítják, mely rációnkat — s távolabbról egész lényünket — valónkat — megerősítik (avagy megnyugtatják) afelől, hogy a kör nem zárult be fatálisán, hogy »van miért élnünk és halnunk«." MOLNÁR IMRE 14
