A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 5. szám

5 De Álom Tivadar aznap alkonyaikor ■ mégis sokáig kóborolt az elhagyatott Víztorony körül (Fenyőék odabent poharazgattak, a soron lévő, legújabb barátságos nagysága vadszőlős kis házának vendégszerető fedele alatt), és csodálkozva érezte, hogy sajog a szíve. S noha semmi komoly oka sem volt rá, úgy érezte, mintha eltékozolta volna az életét. De csodálatosképpen szíve mélázó, tompa bánatát nem Valéria emléke okozta, hanem messzi arcok, megfakult képek és rebbenő emlékvillanások: a fekete szemű kislány, a kis fehér cica. Fenyő hajdani rézgombjai és tanítóné asszony jámbor tehénkéje.

De tanítóné asszony tehénkéje akkor már régen nem élt, és tanítóné asszony nem vásárolt többé másik tehénkét — nehéz idők jártak.

S miközben a vadszölös kis házból meszszire áradt a közeledő, halványlila éjszakába Fenyöék kurjongatása, poharak csengése és a barátságos nagysága szeszektől fátyolos kacagása, a város fölött úgy lebegett a rontás, mint egy nagy, fekete bestia gonosz árnya.

Az élet szép volt a Víztorony körül, és a barátságos nagysága kedvessége nem ismert határt. Daniló ellustult és azon tűnődött, növesszen-e szakállt. Dinom-dánom, tücsökzene, aranyló fénysugarak. A város

fölött lebegő rontás egyelőre nem érte el a Víztorony védett szigetét. A som kezdett beérni és itt a piros, hol a piros-t játszadozott bokra álmos leveleivel. A kökény kemény, zöld bogyói idegenkedve pislogtak bele a léha világba. Majd eljön a mi időnk is suttogják fanyarul a bolondos esti szellőknek. De ezen egyelőre még mindenki kacagott.

A barátságos nagysága kimosta Daniló ingét és felvarrta Fenyő gombjait. Ha pedig a barátságos nagyságának időnként vendége akadt, a társaság kiheveredett a Víztorony alá és magvas társalgást folytatott a világ dolgairól.

— Az óberhén találkoztam egy taggal — közölte Varjú, miközben egy fűszálat morzsolgatott a foga között. — Közös cellában ült az Idegenlégióssal. Az Idegenlégióst a jövő héten kiengedik.

Kiköpte a fűszálat és megelégedetten szemlélte a hatást. Tehette: a walesi herceg látogatása vagy egy általános amnesztia híre sem hathatott volna felvillanyozóbban.

— A jövő héten? Már? — kiáltott fel Fenyő hitetlenkedve.

Daniló utána számolt. Az ujjait is segítségül hívta, de így sem stimmelt.

— Az nem lehet — mondta izgatottan. — Még legalább nyolc hónapja van. Még akkor is, ha harmadoltak volna. És az sem lehet. Az Idegenlégiósnál nem szoktak harmadolni. Inkább még hozzávarrnak itt-ott egy cseppet.

A füle is belevörösödött, úgy védte az Idegenlégiós jó hírét. — Az Idegenlégiósnak még a világ egyetlen sittén sem harmadoltak.

— Nem is — mondta Varjú nyugodtan és újabb fűszál után nyúlt. — Toboroztak.

— Micsináltak? — hördült fel Daniló.

Fenyő is felült, a szeme gubója kimeredt.

Hababak éppen friss diót csemegézett, bicskaheggyel: ijedtében beleszúrt az ujja begyébe.

— Mi-mi-mit csi-csináltak vele? — kérdezte, az ujját beszopva.

— Toboroztak. A sitten. Aki alul van az öt mázsán, annak elengedik a hátralevőt. Ha belép a hadseregbe. Az Idegenlégiósnak csak két mázsája volt. Abból is leült már egy szép sort.. . Nem is tudom, érdemes-e? — mondta Varjú eltűnődve.

Daniló lerúgta a cipőjét, a lábujjait tornáztatta. — Az Idegenlégiós mindig katona szeretett volna lenni — mondta elmélázva.

— Tökfej.

Ezen mindnyájan elgondolkoztak.

— Ezt meg kell akadályozni — döntötte el végül Fenyő, és nyomatékül nagyot csapott a térdére. — Nem vonulhat be mindenféle gyilkos meg rabló meg koszos strici társaságában abba a ganéj hadseregbe!

— Mi — mi szü-szüksége van a ga-ganéj hadseregnek az l-idegenlégiósra? — kérdezte Hababak.

Erre mindnyájan Hababakra bámultak. Hababak mindig a fején találta a szöget.

— Csakugyan — mi szüksége van a hadseregnek az Idegenlégiósra? — firtatta Fenyő gyanakodva.

Daniló lerúgta a másik cipőjét is.

— Tik nem olvastok újságot? — kérdezte lenézően. — Én minden nap elolvasom a naccsága újságait. A naccsága sohasem mulasztja el elkérni a pasasoktól az újságjukat — magyarázta —, a hirdetéseket böngészi bennük. Mindig akad valami.

Hababak kezében megállt a bicska.

— A-az apróhirdetésekben to-toboroztak? — kérdezte mélységes tisztelettel. — B-barátom!...

Daniló kezdett begerjedni.

— Hülye! — förmedt rá Hababakra vasvilla szemekkel. — Háború lesz, ha nem tudnátok.

— Háború? — meredt rá Fenyő elképedve. — Kivel? A digókkal?

Fenyő szerint emberemlékezet óta minden bajnak a digók voltak az okai. Fenyő az olasz harctéren harcolt a világháborúban. Nem szerette a digókat.

— Frászt. Hitler ellen mozgósítunk.

— Hitler? Az az a kefebajuszos? — kérdezte Varjú gyanakodva.

— Fogkefe bajuszos — javította ki Daniló rendszeretően. — Ilyen kosz kis bajusza van

— dugta a két mutató ujja hegyét az orra alá.

— Láttam a híradóban. — (Mert Daniló olykor a moziba is elkísérte egyik-másik, szivének kedves nagyságáját. Mindig akadt valami.)

— És ezt a fogkefe bajuszost kell az Idegenlégiósnak elgyapálnia? — kérdezte Fenyő gyanakodva. — Nélküle nem bírnak vele ? Na. hát akkor le van hanyva a hadsereg. Es le van hányva az a Hitler is.

Rosszkedvűen eltűnődött, aztán elszántan a térdére csapott.

— Valamit ki kell találnunk. Ez nem játék. Ez nem az idegenlégió ...

Ezen ismét elméláztak. Hababak ártatlan orcáján édes. emlékező mosoly rózsállott fel.

— Ha — ha az i-idegenlégióba állna be. a-akkor segíthetnénk rajta — vélte. — A-akkor még ú-útravalóval is ellátnánk .. . A-akkor a végén mégis ka-kapus lennék a ku-kupijában ...

Mindnyájan mosolyogtak, szerető, kedves mosollyal: az idegenlégió — az más.

Az Idegenlégiós valami négy éve határozta el (akkoriban ma már megmagyarázhatatlan okok, illetve érthetetlen és felderithetetlen tévedések folytán éppen huzamosabb ideje szabadlábon volt), hogy beáll az idegenlégióba. Afrikát akarta látni — a pálmafákat meg a tevés csendőröket, emlegette illő tisztelettel —, s mellesleg ki szeretett volna nyírni néhány arabot. Ugyanis éppen az idő tájt játszották a moziban a Hindu síremlék című filmet, és az Idegenlégiós következetesen összetévesztette a hindukat az arabokkal. Ez azonban egy percig sem zavarta: nem mindegy, hogy kit nyír ki az ember? Be akart állni az idegenlégióba. Kék öv, képi.

„Ha leszerelek, francúz állampolgár leszek" mondogatta kevélyen. „Nyitok egy csehót Párizsban — vagy Marszejjében (ezt a Hegy- és Vízrajzi valamint Politikai Világatlaszban kerestette ki Álom Tivadarral), és legalább hat csinibabát fogok futtatni. Arab pipiket hozok magamnak. Magammal. Ha leszerelek. Hastánc, pálmabor. Eljöhetsz csaposnak mondta Fenyőnek nagylelkűen. „Te meg kapusnak" fordult Hababakhoz. „Neked is akad munka bőven, ne félj" biztatta Danilót is, de nemcsak azért, hogy meg ne sértődjön: Danílóra valóban mindig számítani lehetett a konzumhölgyek és a csehók körül. Miután így valamennyiüket felfogadta és elhelyezte (Varjú kivételével: Varjú akkor éppen a szokásos harminc napját töltötte le — közbotrány okozás, testi sértéssel párosítva), az Idegenlégiós elbúcsúzott a barátaitól. Módszeresen; tiz egynéhány nap alatt — a Rogozsán kocsmá akkoriban csúcsforgalommal dicsekedhetett — aztán összecsomagolta a cuccát: kerek öt perc alatt, és nekivágott a világnak. Egyenesen Afrika felé.

Rózsahegyig tehervonaton utazott: ez rendben volt. Zsolnán hosszabban elidőzött, mert remek cimborákra akadt és nagyon megkedvelte az állomási restit, továbbá a zsolnai sétáló nagyságákat. Bohuminban leszállították a vonatról, mert első osztályon terpeszkedett, noha harmadosztályú jegye sem volt. (Útjának erről a szakaszáról fölöttébb ködös emlékei voltak: végig nagyon be volt rúgva.)

Česká Tfebován — újra tehervonaton, de ezúttal a Francia Államvasutak egyik üres vagonjának a fékező fülkéjében: íme, már közeledett az idegenlégióhoz! — elnyerte huszonegyesen a fékező újságpapirosba csomagolt ebédjét. De ezt testvériesen megosztotta vele. Kolinban három napot ült.

De azért mégis eljutott Prágába, sőt, a francia nagykövetség rácsos kapuja elé is. Itt heves szóváltásba keveredett a palota előtt posztoló rendőrrel valamint a kapu előtt okvetlenkedő portással, és ezzel negyven percig remekül elszórakoztatta az utca egybegyült, hálás közönségét. Azután rajtaütésszerűen és duhajul megrohamozta a nagykövetség épületét. Egy szemfüles cseh újságíró másnap parázs kis cikkben ostromolta ez ügyben a képviselőházat „Kelet- Szlovákia nincstelenjeinek tömeges kivándorlása kezd aggasztó mértéket ölteni" címen.

Az Idegenlégióst három nap múlva karhatalommal toloncolták haza.

De a kaland így is ragyogó volt, és Hababak sohasem adta fel a reményt: lesz ö még egyszer kidobó ember az idegenlégiós kupijában, Párizsban v-vagy Ma-mareszejjében ...

— Az Idegenlégióst meg kell menteni! — adta ki a jelszót Fenyő. — Nem tűrhetjük, hogy piszkos ügyekbe keveredjen. Azt a dög Hitlert intézze el a kormány. Azért fizetünk adót.

Ez hatott.

10